(kicsit másként ma is igaz)
Húdegazdag Jácint báró kilovagolt megnézni, hogy halad a munka ezerholdas birtokán. Miután alaposan leteremtette a béresek kapitányát – mert ugyebár, odáig tilos leereszkednie, hogy egyenként szidja a béreseket, praktikusabb a kapitányukat legorombítani, majd az aztán hajtani fogja az embereit feszt –, szóval, miután ilyetén módon elrendezte az elrendeznivalót, leakasztotta tarisznyáját a nyeregről és hozzálátott tízóraizni.
Arra jött egy sánta koldus. Látván a jóízűen falatozót, letelepedett tisztes távolságban: remélte, megszánják némi eledel erejéig. A báró azonban úgy tett, mintha észre sem vette volna a sóvárgó tekintetet, falta a jó húsos sonkát, a hajnalban sütött szép fehér kenyeret, meg a tejfeles uborkasalátát. A koldus nem bírta sokáig, megszólalt:
– Nagy jó uram, három napja nem ettem, imába foglalom becses nevét, ha megkínál egy karéj kenyérrel.
– Nem adok – fortyant fel Húdegazdag Jácint úr. – Látod azokat az embereket ott a földemen? Nekik adok jó szívvel kenyeret, mert nekem dolgoznak. Csavargás helyett állj be te is dolgozni.
– Beállnék én szíves örömest, csakhogy a háborúban meglőtték a lábamat, járni is alig tudok, hát kapálni, hogy tudnék?
– Na, ha hadirokkant vagy, folyamodj hadirokkant segélyért. Éppen elég adót fizetek, eszemben sincs még a tarhálókat is eltartani!
A szegény éhező üldögélt még egy darabig reménykedve, hátha mégis odalöki neki a maradékot a nagyúr, de csalatkozott: a megmaradt sonkát elcsomagolta, a maradék kenyeret pedig a lovának adta a báró. Mit tehetett az árva koldus? Továbbállt.
A szomszédos földek nagygazdáké voltak. A száz holdat birtokló Nagyhegyesi Nagy János éppen leült az árnyékban eszegetni. Egy szekérre való lucernát kaszáltak le a cselédjével, fel is rakták a kocsira, s a cselédje hajtotta a lovakat haza, hogy lepakolja a terű felét egyenesen a jószág elé, a többit a szárítóra, aztán jön vissza. Addig is Jankó úr erőt gyűjt a tarisznyából. Finom szárazkolbász hajnalban sült fehér kenyérrel, vérré válik az, mihelyt az ember szundít egy órácskát a puha, selymes füvön, úgy számolta, arra is lesz még ideje. Odaért a sánta koldus és egybõl a lényegre tért:
– Imába foglalom a nevedet nagy jó uram, ha megszánsz fél karéj kenyérrel.
– Nem adok. Éppen annyi eledelt hoztam, amennyi nekem kell. Egyébként is, súlyos, kemény forintokat pengetek le a fináncoknak, rengeteg adóval nyúznak minket, gazdálkodókat, és még a cselédeket is mi tartjuk el. Kunyerálóknak már miből adhatnék?
Mit tehetett a szegény rokkant? Továbbállt.
Ahogy sántikált meg-meg állva, lassan-lassan odaért a törpe birtokosok vidékére: a hatalmas táblák után jóval kisebbek mellett haladt el és most egyszer csak a nadrágszíjparcellák közé ért. A négyholdas földecskén kínlódó Kisházi Kiss Józsi éppen ebédelni kezdett, borzasztóan éhes lett, reggelire csupán féltenyérnyi málét kapott fél csupor aludttejjel az asszonytól, no, meg igen dühös noszogatást: „Eriggyen már dolgára, megfojtja a dudva a terebúzát, s akkor mit esznek a süldõ malackák!” Józsi szalonnát ebédelt barna kenyérrel és vereshagymával. Az elcsigázott hadirokkant leült tisztes távolságban, pihegett és reménykedett, hátha éppen ez az igen kicsi kisgazda sajnálja meg. Na, azt ugyan várhatta! Végül is, kérni kellett.
– Imába foglalom a nevét, gazduram, ha megszán egy darabka kenyérrel.
– Nem adok, mert irigy kutya vagyok – vakkantotta a csámcsogó kis paraszt.
„Na, te legalább őszinte vagy – gondolta a szegény számkivetett –, én pedig kötözni való bolond, amiért reménykedtem, azon kívül még nagyon nagy hülye is vagyok, hogy védtem a hazát, ami, lám, nem az enyém, hanem kisebb-nagyobb mértékben a tiétek.”
Keserveset sóhajtott, felállt és elindult a közeli erdõ felé gombát, ehetõ bogyókat, édesgyökeret keresni.
2017. január, 2. díj
