„Anyu! Nem baj, ha egyedül megyek haza? Nem bírom végignézni, ahogy a barátomat így el veszítem. Fáj így nekem, anyu!”
Kinyitotta a temető kis kapuját és elsétált. Magával vitte bánatát, nem várva meg anyja szerető hangját. Gyalog ment tovább. Nem tudta senki, merre. Nem várta meg, amíg a kocsiba invitálta anyja. Fekete kis zakójába, tramplisan, hosszú nadrágban, nyakkendővel a nyakában, szívvel teli fájdalommal eltűnt a kapu ködjén át. „Nincs igazság! Mi lesz így velem egyedül! Ő volt a legjobb barátom! Most már nem kapok senkitől semmit! Most már mindenki ellenem lesz! A suliban is gúnyolni fognak.”
Egy hosszú úton ment végig, ahol csak a nyárfák voltak a vigasztalói. Nagyon elkeseredett volt.
„Emlékszel Rick? Mekkora balhét csináltunk a pataknál? Húúúúúú! Az volt ám a nagy dobás! Te fogtál egy pisztrángot, míg nekem csak egy csoffadt kis sügér akadt a horogra. Amikor a nővérem pénztárcájából kicsentem egy pár dollárt, hogy fagyizzunk? Emlékszel?
Nagyon rossz így nélküled! Ki fog most nekem a piacról hozni egy pizzát? Ki fog rajtam segíteni, ha valaki bántani akar? És ha éhes leszek? Ki fog nekem kaját hozni? És ha mégis elindulnék és ha lebukom? Ki fog megvédeni? Mi lesz így velem egyedül, nélküled?”
Hazament. Haza! Egy lepusztult romház volt a titkos búvóhelyük. „Oh, Rick!” Belépve csöves kis otthonukba – csak itt érezték igazán boldognak magukat –, most a magány és a napfény volt az egyetlen igazi barátja. Még az anyja se tudta, hogy merre járt, amikor kimenőt adott neki. Mindig féltően szólt utána: „Vigyázzatok magatokra, fiam! Este kilencre gyere haza mindenképpen és ne hagyd magára Ricket sem!”
Akkor is őt védte, amikor nyaralni mentek és Rick is vele tartott. Nem engedték be a jachtba Ricket, mert szegény volt. A tóparton ütöttek sátrat és este tüzet gyújtottak, ahonnan anyja a tó kellős közepéből amíg újdonsült barátjával impozáns külső távolságból figyelte őt, ő nem vett tudomást róluk. Pisztrángot sütöttek és beszélgettek. A bolti lopásaikról – imádták a pizzát –, a gyerekkori élményeikről. Évek óta nem járt már haza. Nem szerette a fényűzést, a pompát, a gazdagságot – mindene volt a barátja. Nem hagyta akkor sem, amikor megverték. Inkább vállalta a kórházat, inkább hagyta, hogy őt üssék meg. Arccsonttöréssel műtötték. Három és fél órás, de közben Rick járt az eszében. Álmában mintha az anyját vélte volna látni kórházi kis szekrénye mellet.
Nagyon hideg volt akkor. Olyan hideget mértek, mint még emberemlékezet óta sose. Félméteres volt a hó és az iskola is bezárt. Karácsony volt. A szeretet ünnepe. A legnagyobb szereteté: az övéké. „Hála Istennek! – gondolta. Addig is vele lehet.” Közben Rick járt be hozzá, mit se tudva. Röpködtek a mínuszok.
Kitavaszodott és menniük kellett. Lebontották a „házukat” és új otthon után kellett nézniük. Találtak is egy megfelelőbbet, egy konténert a vasútállomásnál. Ez nyugodtabb volt. Senki se tudta, csak ők. Még az anyjának se mondta el, ezt sem. Gyorsan elszállt a nyár és Rick beteg lett. Valami nyavalyát vagy vírust szedhetett össze – mentőt kellett hívni. Nagyon lázas volt. Az ingjét ráadta és félmeztelenül várta, amíg kiérkezett a mentő. Tudta, hogy baj van. Nagy baj. Pörögtek az események
az agyában és még nem értette, miért bánik velük a sors ilyen kegyetlenül. Az utolsó hang, amire emlékszik, a csöves kis otthonuk meghitt melegének, szelíd szeretetének hangja és a mentő szirénáján át is hangosabb hang:
„Szeretlek, Johny!”
2017. január, 3. díj
