658. szám Széppróza

A laudáció

Szerző:

Tisztelt Fedél Nélkül-újság szerkesztősége!

Én, Verebélyi Béla, némileg furcsa kéréssel fordulok Önökhöz. Röviden: az Önök családjában (a Mi Kis Családunk) eltöltött több mint 10 év alatt számos laudációt, méltatást kaptam a Hajléktalanok Lapjához (is) kötődő művészektől, sőt még egy könyvkiadó tulajdonosától, igazgatójától is. (Ez utóbbi prominens személy egyik laudációjában kétszer is zseninek nevezett.) Az ilyesmi persze jól esik az embernek, de tudom, hogy én azért ennél több vagyok.

Mindegy, bocsássatok meg nekem, de én már előre gondolkodom! Vannak szerzők, kik már életükben önmaguk megírják a majdan róluk szóló nekrológot. Az ilyesfajta önfelmagasztalás számomra nem elfogadható. Úgy gondolom, hogy ne a művész értékelje saját kvalitásait. Döntsenek erről a szakemberek, döntsön erről az utókor! (Gondoljátok el, hogyan vette volna ki magát, ha mondjuk Petőfi Sándor megírja a Szeptember végén c. költeményét, aztán parasztruhába öltözve, egy lovaskocsiban körbejárta volna az országot, és mellét döngetve minden faluban kiáltozott volna: „Hát megírtam, én írtam meg… Soha senki nem léphet a nyomomba!”) Én, ha lehet úgy mondani, reciprok módon gondolkozom: a rólam nekrológot szándékozni író művészeket, szerkesztőket és minden személyes ismerősömet arra kérem, hogy még életemben juttassák el hozzám a rólam megírni szándékozott méltatásokat, pusztán azért, hogy még időben ki tudjam javítani a személyemre vonatkozó kisebb-nagyobb tárgyi tévedéseket. Szikár tény, hogy egyszer még a legnagyobbak, így én is befejezem földi pályafutásomat, de halálommal mégsem fog lezárulni az életem. Laudatio Funebris (halottakat dicsőítő írás) fog megjelenni rólam a Fedél Nélkül-újságban (és még ki tudja, hol), minthogy ez már több szerzőtársam esetében is megtörtént. Nem is lenne ezzel semmi gond, hisz Önök az életrajzi elemekkel átszőtt írásaimból már sok mindent megtudhattak rólam… De félek, korántsem eleget. Éppen ezért, attól tartok, hogy pontatlanságok fognak bekerülni posztumusz laudációmba, amit szeretnék elkerülni. Egy halott ember, kiemelkedve sírjából, csontkezével már nem tudja korrigálni a rá vonatkozó tárgyi tévedéseket. Hogy ezt elkerüljük, én egy kétlépcsős megoldásban gondolkozom.

Az első fázisban összeülne a rólam – halálom után – laudációt szándékozni író művészekből, szerkesztőségi dolgozókból és ítészekből álló csoport. (A teljesség igénye nélkül: Szenográdi Réka, Kepe Róbert, Fekete András, Tóth Krisztina – az az elismert költőnő, aki azt mondta egyik kisprózámra, hogy kötelező irodalommá tenné az iskolákban.) És kérem, Oláh Dórát és Boros Györgyit is hívják meg erre az összejövetelre. (Szegények éppen eleget gépeltek nekem. És ott, ezen a munkaértekezleten – meghívottként – én is részt vennék. Önöknek nem lenne más dolguk, mint hogy engem részletesen kikérdezzenek, minden olyan velem kapcsolatos dologról, amik eddig rejtve maradtak Önök előtt, de az utókor számára fontosak lehetnek. Pl.: hányas cipőt hordok, szeretem-e a finomfőzeléket, a felmenőim között voltak-e idegenajkúak, voltam-e büntetve? Ezek – a látszólag jelentéktelennek tűnő kérdések – igenis fontossággal bírnak. Ha pl. azt hallanám laudációmban, hogy 65 éves, 175 cm magas, szikár testalkatú, 42-es cipőt hordó költő-író voltam, azonnal tiltakoznék. (Meg kell érteniük, hogy ezt csak életemben tehetem meg.) Az én lábam 42,5-es és közismert tény, hogy a 42-es cipőt hordó költők sohasem tudtak irodalmi értékkel bíró balladákat írni. Én pedig…?! – de hisz tudjátok, hogy Villon és én a balladaköltészet szempontjából szétválaszthatatlan, szinte már megkülönböztethetetlen párost alkotunk. Igaz, Villon több balladát is írt – én csak egyet –, de François-nak volt ideje balladázgatnia a börtönben… de az kétségbevonhatatlan tény, hogy miközben a Herceg kegyelmére várt, 42,5-es klumpát hordott a siralomházban. És az nem lehet véletlen, hogy én is 42,5-es cipőben járok. De túl ezen, ha méltatásomban azt írnák, hogy szerettem a finomfőzeléket, azonnal az asztalra csapnék. Minden beavatott tudja, hogy még nem született olyan humorista, aki kedvelte volna a finomfőzeléket. Én világételemben utáltam ezt a tejes zöldség katyvaszt – Swift, Oscar Wilde, Mark Twain, Ravel, Chapek, Karinthy Frigyes szintén így volt ezzel –, így megboldogulásom után méltán foglalhatok mellettük helyet a Parnasszus humorista szekciójában.

Hogy voltak-e felmenőm között idegenajkúak? Voltak bizony: dédnagyszüleim szlovák magyarok voltak – a sors fintora, hogy Verebélyi falu (község) akkoriban még felvidéki magyar terület volt, és ők magyarul és szlovákul is beszéltek. Még nagyszüleim is őrizték a hagyományokat, nagyanyám szlovák-magyar meséket mondott nekem, nagyapám szlovák táncokra tanított. A mesékre még csak fogékony voltam, de a szlovák táncokhoz nem volt affinitásom.

Hogy voltam-e büntetve? Nos, igen: még 1994-ben, két vadidegen arab személy számára vásároltam – a nevemre, a lakcímemre – 2 db akciós mobiltelefont az egyik mobilszolgáltatótól. Kaptam érte tőlük 10.000 Ft-ot, aztán most 2019 januárjától szeptemberéig több mint 200.000 Ft-ot vonatott le a nyugdíjamból a mobilszolgáltató a rendezetlen híváslisták miatt. Viszonylag jól jártam: lehetett volna a tartozásom többmillió Ft is – mindegy, akkoriban törött karral, ínhüvelygyulladással semmilyen munkát nem tudtam vállalni, és az araboktól kapott 10.000 Ft pár napra a túlélést jelentette. A BKV járművein történt érvényes jegy nélküli utazásaimról (bliccelés), és az ezért az állandóan változó ideiglenes lakcímeimre kiküldött, soha be nem fizetett büntetőcsekkjeimről már nem is beszélek. Túl ezen, 7–8 éve pusztán a személyi igazolványom bemutatásával közlekedek a BKV járművein – az ellenőrök elgyötört arcomat látva szabad utat engednek nekem, sőt jó utat, jó egyészséget kívánnak. Nekem, aki évek óta becsapja őket, és kijátssza az ingyenes utazás feltételeként megszabott életkorhatárt. Mondom, veszélyes ember voltam. Sőt, még ennél is veszélyesebb: elkövettem egy olyan – máig megmagyarázhatatlan – etikai bűncselekményt, melynek elkövetéséért még a világ legismertebb, legelvetemültebb bűnözőinek sem lett volna merszük. Olvassátok, hallgassátok, mit tettem: minden változtatás nélkül, sorról sorra, pontról pontra lemásoltam Utasi József egyik költeményét és saját nevem alatt beadtam az FN-újság havi verspályázatára. A színtiszta, kendőzetlen plagizálás iskolapéldáját szolgáltattam (ilyen alapon akár A walesi bárdokkal is próbálkozhattam volna a saját nevem alatt). Az igazság – ha egyáltalán lehet itt igazság – annyi, hogy egyszerűen beleszerelmesedtem Utasi versébe, és tudjuk, hogy a szerelem megzavarja a tiszta emberi elmét, és tudatmódosult állapotot idéz elő. Valószínűleg az én elmém is zakkant állapotba került tettem elkövetése idején – mindegy, ezt nem lehet megmagyarázni.

És e rövid kitérő után, nézzük meg, hogyan képzelem formabontó tervem megvalósításának második fázisát!

A rólam laudációt szándékozni író művészekből, szerkesztőkből stb. álló csoport kikérdezésem és őszinte válaszaim alapján már mindent tud rólam. Ezalapján megírják méltatásomat, és azt szeretnék – mert én azt akarom –, hogy még életemben meghallgathassam a rólam szóló dicshimnuszukat. (Maximalista vagyok: mindig van és mindig lehet az élettörténetekben egy kis javítanivaló, és én arra törekszem, hogy a munkásságomat bemutató méltatás sziklaszilárd és kikezdhetetlen legyen.) A következőképpen képzelem el a továbbiakat: az FN-csoport kibéreli ünneplésem estéjére a Hősök terét, esetleg az Erkel Színházat, na jó, anyagiak hiányában talán a Kürt utcai szerkesztőség közösségi terme marad. De nem a helyszín számít, ezen az estén, mindegy, hogy hol, de minden csak rólam fog szólni. Megérdemlem: cizellált kisprózámmal, verseimmel letettem bronzba vésett névjegyemet a világirodalom asztalára.

És már látom magam előtt bevonulásomat: a Kürt utcai szerkesztőség közösségi termének asztalai fehér abrosszal megterítve, virágokkal díszítve, és én, elépve a terembe, karomat felemelve leállítom a személyemnek, művészetemnek szóló, már-már extázisba torkolló ovációt. „Hozsánna néked! Igen, ő az, személyesen eljött hozzánk a Mester!” – sikoltozzák, de miután csendre intem őket, szerényen, visszafogottan, helyet foglalok Xerxész perzsa király trónjának másolatából, kizárólag az én számomra készített uralkodói székemen. Az előttem – és csak előttem – álló, gazdagon megterített koloniál asztalon kaszpi-tengeri vörös kaviár, francia osztriga, japán kobumarhából készített pástétom, és egy ötliteres, magyar nemzeti pántlikával feldíszített kannás bor áll. Irsai Olivér – ez áll a címkéjén, és egy pillanatra felderülök, ugyanakkor el is gondolkozom: lám, ezek az egyszerű szerkesztőségi munkások csak megértettek, hogyan dobhatják fel a hangulatomat! Igaz, az alkoholhoz fűződő viszonyomat néhány önéletrajzjellegű írásommal már alaposan szájukba rágtam. Mindegy, azért egy kicsit meghatódom – legalábbis így teszek. És akkor elém perdül Réka, és csillogó szemmel közli velem, hogy néhány külsős meghívott zenész segítségével egy oratóriumot írtak rólam, munkásságomról, és hajlandó lennék-e meghallgatni zenében-versben megkomponált méltatásomat? Hátradőlök trónusomon, és lehunyt szemmel kegyesen igent intek. Akkor Réka meghajol előttem, majd tiszta mezzoszoprán hangján énekelni kezd – Boros Györgyi hárfán és fuvolán kísér. Most már tényleg kezdek meghatódni, s hogy leplezzem felindulásomat, odalépek az ötliteres kannás boromhoz, letépve nyakából a pántlikát lecsavarom a kupakot, és egyetlen lélegzetvétel nélkül leeresztek egy 1l Irsai Olivért a torkomon. Ezt látván a szerkesztőség tagjai és a meghívott művészek egy emberként talpra ugranak és ütemes tapsban törnek ki: „Lám, a művész igazat írt, lám, nem tagadta meg önmagát!” – skandálják. (Én aztán ebben a kérdésben soha nem fogom megtagadni önmagam.)

Majd karomat felemelve ismét csendre intem őket. Az oratórium befejeztével – miközben a hallgatóság könnyes szemét törölgeti – Fekete András lép elém: „Béla! Kedves Béla! Már bocsáss meg, hogy a keresztneveden szólítalak, de te, a mi kis családunk tagjaként örökre Béla maradsz, s egyúttal engedd meg, hogy ezt a kitöltetlen csekket átnyújtsam neked. Akkora összeget írsz fel, amennyit jónak látsz. Megérdemled: több mint 10 éve segíted írásaiddal szerkesztőségünk fennmaradását. És megvallom, a könyvkiadóm működését is.” Átveszem a csekket, egy pillanatra mármár kijózanodom, és különös gondolatok kezdenek cikázni az agyamban: de hisz 1 milliárdért már egy horvátországi szigetet is vehetnék, 2–3 milliárdért pedig egy csendes-óceáni vulkanikus szigetet, mondjuk Hawaii mellett. És akkor egy pillanatra elbizonytalanodom: de hisz egy tízszámjegyű összeg nem is fér rá erre a csekkre. Látván tépelődésemet, F. András a segítségemet siet: „Az igazat megvallva, kedves Béla, max. 30. 000 Ft erejéig töltsd ki ezt a csekket, tudod a mi anyagi viszonyainkhoz képest ez is horribilis összegnek számít, ezért is mertem a biankó szót használni. Nekünk csak egy kérésünk lenne hozzád: írjál továbbra is rendszeresen lapunkban, hisz az FN-újság terjesztőitől tudjuk, hogy a vásárlók jó része a te írásaidat keresik, a te írásaid miatt veszik meg a lapot, és így pregnánsan hozzájárulsz munkatársaink megélhetéséhez. Az írásaid nélkül az FN-újság jórészt halott lenne. Hát írjál, az Isten szerelmére, és én vállalom, hogy naponta öt liter kannás bort juttatok el hozzád motoros futárral az éppen aktuális lakcímedre!” Azzal átölel és kétszer arcon csókol.

Egy pillanatra (szinte) tényleg meghatódom: hihetetlen, hány ember megélhetése, boldogulása függ művészi teljesítményemtől. Felállok trónusomról, bíborszín tógámat (esetleg gazdagon hímzett perzsa uralkodói köpenyemet) a ball vállamra vetem, és érces hangon megszólalok: „Barátaim, rómaiak! Perzsák! És ti a Kürt utcai szerkesztőség dolgozói, figyeljetek rám! (Ha nem tudnátok, ez a szónoki kezdés Antonius Julius Caesar teteme felett mondott gyászbeszédjére hajaz.) Megható volt a rólam írt nekrológotokat hallgatni, és most, búcsúzásképpen, engedjétek meg, hogy én is méltó módon köszönjek el tőletek. Én, az Imperator, számtalan nép, birodalom, és minden irodalom és költészet ura, még soha senkitől nem kértem semmit. Kardommal, művészi teljesítményemmel mindent és mindenkit leigáztam, felülmúltam. Arra kérlek titeket, hogy hallgassátok meg és fogadjátok szeretettel legújabb 24 versszakos költeményemet, amely ezidáig nyomtatásban nem jelent meg. A himnikus szárnyalású, önéletrajzi elemeket is tartalmazó – illetve csak önéletrajzi elemeket tartalmazó – formabontó ódám, íme: Anyám, miért szültél zsenit? És én most, itt, fejből – Latinovits Zoltán hangján – fogom interpretálni nektek költeményemet.” (Hallgatóságom nem tudja, hogy hangutánzó művész is vagyok.)

A közönség visszafogott lélegzettel, dermedt csöndben várja előadásomat. Egyikük elém lép, és egy babérkoszorút helyez fejemre. Világéletemben szerény ember voltam – leveszem fejemről a koszorút –, és a gazdagon megterített asztal egyik üres sarkába helyezem. „Először hallgassátok meg művemet!” – intem le rajongóimat, és a terem közepére lépek. A légy szárnyának zizzenését is meg lehetne hallani, amikor belekezdek ódámba – az egész kb. fél óráig tart –, hatása leírhatatlan, a siker frenetikus. A hallgatóság kezét arcába temetve zokog, ketten az átélt élmény hatására rosszul lesznek – hozzájuk mentőt kell hívni –, én meghajlok közönségem előtt, és jobb kezemmel áldást osztva elbúcsúzom tőlük, majd az asztalhoz lépek, és a megkezdett Irsai Olivért hónom alá szorítva kilépek a helyiségből.

És végül, kedves FN-újság olvasói, most tőletek is szeretnék elbúcsúzni, a teljes 24 versszakos ódám bemutatására most nincs lehetőség, de szeretném, hogy a minden versszak végén ismétlődő refrént ti is megismerjétek. Ez a pár sor a világlíra leglényegét, kvintesszenciáját foglalja magába. Így hát olvassátok, és szokásotok szerint tanuljátok meg kívülről! Íme!

… és már nem is fontos, már nem is számít,
de a kérdés mindig visszaüt,
itt dübörög szívemben, lelkemben,
és mindig újra itt:
ezért kérdezem ezredszer:
„Anyám miért szültél zsenit?”

Mindenkinek szép álmokat!

2019. augusztus, második díj

Kapcsolódó írások