672. szám Aktuális Sztárinterjú

Szabó Réka

Szerző:

A koronavírus tünetegyüttesét sajnos mindenki ismeri, Szabó Réka Tünet Együttesét viszont csak azok, akik érdeklődnek a színházi előadások iránt. A társulat különösen hangzó neve lassan másfél évtizede került be a köztudatba, de azóta sem derült ki, műfajilag milyen skatulyába lehetne begyömöszölni ezt a formációt. Szabó Rékával, a társulat alapítójával és vezetőjével erről is beszélgettünk, de óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy az interjú időpontjában, március 18-án, egy elég ijesztőnek beharangozott járvány kezdetén hogyan érzi magát a világban.

“Offline tragikomikus színjáték”

Interjú Szabó Rékával

Fedél Nélkül 2020. április 30. 672. szám

Most ott tartunk, hogy Magyarországon ma van az első olyan nap, amikor 15 órakor bezártak a parkok, presszók, játszóterek… szinte minden, ahol leülhettünk volna beszélgetni. Szerinted mennyire kell félni, megijedni ettől a járványtól?

Könnyű végletekben gondolkodni róla. Azzal értek egyet, hogy a járvány sebességét kellene megfékezni, mert az igazi veszélyt az jelenti, ha egyszerre túl sok lesz a beteg, és összeomlik az egészségügyi rendszer. Az, hogy emberek megbetegednek, meghalnak, önmagában is szomorú, de az még ijesztőbb, amit például Olaszországban látunk, hogy a normális ellátás válik lehetetlenné. Amikor arról kell nap mint nap dönteni, hogy a betegek közül ki kapja meg a lélegeztető gépet, és ki az, akinek nem jut. Amikor betegek a folyosókon fekszenek, vagy amikor az egészségügyi dolgozóknak sem jut védőfelszerelés, és esélyük sincs pihenni. Én nagyon nem akarok a magyar egészségügy karmai közé kerülni, mert attól tartok, nem az orvosok hozzáértésén és jó szándékán múlna, hogy mi történik ott velem. Már önkénteseket keresnek, pedig még „sehol sem tartunk”, és félelmetesen kevés tesztet készítenek, így aztán fogalmunk sincs, mennyi a vírushordozó valójában. Pedig nagyon sok teszt kellene, hiszen azt látjuk, azok az országok tudják kordában tartani a vírust, amelyekben nem sajnálnak erre pénzt és energiát. Az látszik, hogy nincsen elegendő teszt, ami azért abszurd, mert három hónapunk volt felkészülni. Számomra ijesztő, hogy ezzel kapcsolatban sincs tiszta kommunikáció a kormányzat részéről – olyan érzés, mint sumákoló szülők gyerekének lenni: totálisan kiszolgáltatott és bizonytalan. Gondolom, nem szeretnének pánikot kelteni, de bennem pont az kelt pánikot, ha azt érzem, hogy nem mondják meg nekem az igazat. Most valóban okos dolog lenne, ha az emberek otthon maradnának. Ez az egyetlen esélyünk.

Hogyan érint ez téged személy szerint?
Az elmúlt 1-2 évben lassan az az érzés hatalmasodott el rajtam, hogy a vég felé rohanunk, hogy így nem folytatható az élet. Nyilván a belső folyamataimat vetítettem ki a világra is, hiába tudom ezt, most mégis „aha élményem” van. Olyan hajtásban vagyok évek óta, ami tarthatatlanná vált, de önként képtelen voltam kiszállni a mókuskerékből. Most viszont úgy érzem, igazolt hiányzásom van, miért töltöm másképpen a napokat. Fontos lenne értenem – értenünk –, hogy nem szabad kizsigerelnünk magunkat. Ki kell tudni szállni abból a magunk gerjesztette tempóból, életformából, amiben nincs tere a csöndnek, az ablakon kibámulásnak, a „semminek”, a céltalannak. A borzalmak mellett ez lehetne valamiféle reveláció. Ezt lehetőségként élem meg.

Van még valamilyen munkád az önkéntes karantén előtt?
A most következő tíz nap még a következő évad tervezéséről fog szólni, és hogy erre hogyan teremtjük meg az anyagi fedezetet. Vagyis optimistán abból indulunk ki, hogy lesz következő évad! A legfontosabb pályázatainkat most kell leadni. A független előadó-művészeti területen teljesen kaotikussá vált a pályázati rendszer. Egyre kisebb pénzeket lehet kapni és fogalmunk sincs, kik és milyen szempontok alapján döntenek, ezért orrba-szájba pályázunk. Azt is szeretném átgondolni, mit tud a Tünet Együttes felajánlani azoknak a szabadúszó vendégművészeinek, akik most nagyon nehéz helyzetbe kerültek. Nekik csak akkor van bevételük, ha próbák, előadások vannak. Készítek egy olyan költségvetési tervet, amelyben a támogatásukra elkülönítünk egy keretet.

Hogyan fognak telni az otthoni napjaid, ha tényleg „szobafogság” lesz?
Van egy tizenegy éves kislányom, aki egyelőre nagyon élvezi, hogy torna-, irodalom- és matekórát tartok otthon. Most a család a középpont, és ez nagyon jól esik – mintha évtizedes adósságot törlesztenék. Amíg nem lesz kijárási tilalom, megyünk kirándulni, biciklizni, futni. Remélem, előbb-utóbb képes leszek saját időt is teremteni magamnak, ami egész biztosan megtermékenyítő lesz.

A megalakulásotoktól igyekszem követni a munkáitokat, de még nem láttam két hasonló előadást. Valamikor úgy gondoltam, hogy táncegyüttes vagytok, de ennél sokkal szerteágazóbb, amit a színpadon látok…
Én úgy gondolom, alapvetően színházat csinálunk, csak ennek a színháznak a nyelvezete eltér a megszokottól. Mindig erős szerepet kap benne a fizikalitás, a test kifejező ereje. Nem lineáris dramaturgiát követ a gondolkodásunk, inkább asszociatív vagy spirális dramaturgiát. Van egy téma, amit körbejárunk, és egyre szűkítjük a kört, egyre jobban elmélyülünk benne, így jutunk valamiféle maghoz, katarzishoz. De tényleg nagyon különbözőek az előadásaink, mert minden témához új színpadi nyelvet keresünk. Van olyan, amiben egy szó sem hangzik el, csak a tánc, a látvány, a zene dominál. És van olyan is, ami nagyon szöveg alapú. Van utcai performanszunk, színházi kalandjátékunk, dokumentarista dühkitörésünk, láthattál nálunk bukfencező elefántot, papucsban előadást tartó egyetemi professzort, koccintottam anyatejjel, készítettünk filmet…

„A létezés eufóriája” című filmeddel, ahogyan te fogalmaztad egy nem kevés öniróniát tartalmazó színházi előadáson, „szarrá nyertétek magatokat”. A sok nemzetközi és hazai elismerés mellett az sem mellékes, hogy a közönség is nagyon szereti ezt a filmet. Hárman vagytok a szereplői, Fahidi Éva, aki most 95 éves, és 90 éves korában lépett először táncszínpadra, Cuhorka Emese, aki főként a kortárs tánc rajongóinak ismerős, és te is szereplője vagy a filmnek, mint a film és a film alapjául szolgáló „Sóvirág” c. előadás rendezője. Mi a titka a film sikerének?
Egyrészt Éva maga, aki 20 évesen, a családjából egyedüliként jött haza Auschwitz-Birkenauból. A sorsa traumák sorozata, mégis reménnyel teli, elképesztő egyéniség. Azt hiszem attól olyan különleges, hogy nagyon sok minden egyszerre van meg benne. Biztosan létezik olyan 95 éves néni, aki éppen úgy a füléig emeli a lábát, mint ő, olyan is, aki hihetetlenül művelt, de ő még szellemes, nyitott, empatikus, kíváncsi, bölcs, elfogadó, és igazi nő… szóval ez mind-mind egy személyben. És különleges, nem ömlengős szeretet árad belőle. A film készítésének 4 éve alatt az hajtott, hogy minél többen lássák, ismerjék meg Évát. Másrészt Emese nagyon kreatív, érzékeny, a másikba beleérezni képes személyisége, a kettejük közt kialakult kapcsolat ereje is a film esszenciája.

A film egyik legszebb jelenetében Cuhorka Emese meztelenül táncol a tükör előtt, Fahidi Éva pedig úgy gyönyörködik benne, hogy még egy csomó mindent kifejez a tekintete. Ez a kép hogyan jött létre?
A filmben egy táncszínházi próbafolyamatot kísért el a kamera. Ez pont egy olyan jelenet-ötlet volt, ami végül ugyan nem került be az előadásba, de nagyon jól tetten érhető rajta, hogyan dolgozunk, hogyan közelítünk egy emlékhez, és hogyan kapcsoljuk azt a jelenhez. Itt van ez a 30 és 90 éves nő, akik nem csak külsőre hasonlítanak, belső világuk is nagyon rezonál egymásra. Az érdekelt, mennyire tudják megérteni egymást, mennyire tudnak közel kerülni egymáshoz, mennyire tudják átélni egymás létét. Oda-vissza játszottunk olyat, hogy testet adnak egymás emlékeinek, fantáziáinak. Az idős kori Emesét Éva, a fiatalkori Évát, Éva elvesztett kishúgát Emese jelenítette meg. Éva egyik legkorábbi emléke, ahogyan 3 évesen meztelenül táncol otthon a tükör előtt, anyukája csak áll, és nézi. Ezt keltette életre Emese a próbateremben. Nehéz szavakba önteni, miért hat elementárisan az, ahogyan Éva nézi a fiatal Emesét meztelenül táncolni a tükör előtt – minden ott van – Éva lesz az egykori saját anyukája, Emese a fiatal Éva, és mégis mindenki önmaga is egyszerre, két bátor, önmagát vállaló nő az élet két végén. Benne van a test örömünnepe, és az elmúlás fájdalma.

Milyen érzés volt filmrendezőnek lenni?
A film készítése nagyon megváltoztatta az életemet. Az utómunka szakasza rettenetesen hosszú volt, majdnem 3 év. 90 órányi nyersanyagból kellett vágni egy közel másfél órás filmet. Sokszor éreztem úgy, hogy producerként az anyagiak előteremtésén való stresszelés, elsőfilmes rendezőként a vágás munkafolyamatának kilátástalansága, az egész filmkészítés a sok-sok apró mozzanatával, bonyodalmával, a rengeteg ráfordított munkaórával meghaladja az erőmet. Pszichésen nagyon kemény volt, majdnem tönkrementem. A fantasztikus elismerések aztán feldobtak a csúcsra, csuda jó érzés volt megtapasztalni, hogy a rengeteg munka nem volt hiába. Aztán meg – ez egészen furcsa – ősz végére totális depresszióba estem, amikor újra szembesültem vele, hogy már nem fődíjat veszek át valamelyik külföldi fesztiválon, már nem hordoznak a tenyerükön, mint egy értékes művészt, hanem újra itthon vagyok a kis piszlicsáré gondok között, és a független lét összes nyűge, megaláztatása újra a nyakamba szakad. Nehéz volt újra mindenért kaparni – azért, hogy dolgozhass, hogy ki tudd fizetni a munkatársaidat. Brutálisan nagy a kontraszt, meg ekkor jött ki rajtam a fáradtság is.

Bízol benne, hogy nem ez a világvége, hanem szeptembertől új évad következik. Mit láthatunk majd tőletek?
Új darabunk a Trolletetés, ebből még csak két előadásra volt lehetőségünk. Ebben a bántalmazással, szidalmazással foglalkozunk. Döbbenetes, miket olvashatunk közösségi portálokon, fórumokon… Az anonim kommentelők olyan tökélyre fejlesztették a bántást, hogy emberek mennek tönkre, gyerekek lesznek pszichés betegek, öngyilkosok az ottani agresszió miatt. A próbafolyamatot egymás szidalmazásával töltöttük, ami csak látszólag vicces, valójában nagyon megterhelő. A nézők egy offline tragikomikus szidalomjáték tanúi lehetnek. Erről most nem mondanék többet, bízzunk benne, hogy ősztől újra megnézhetitek.

(– odorik –)
fotó: Kósa Krisztián

Kapcsolódó írások