Homokvető János fogorvos sohasem akart lenni. Egészen addig nem, pontosabban, mikor is sajogni kezdtek a fogai, azaz először csak egy, aztán még egy, meg még egy, aztán már egyszerre kettő-három is. Ez azonban még a történelmi időkben történt. Jani lehetett vagy öt-hat éves.
„A fog nyafog.” Ez Jani válasza volt, amikor elhangzott, hogy „ne nyafogj”. Ki megértésre nem talál, az jobb esetben értelmet keres.
Így volt ez Homokvető Jánossal is. Elkezdte a könyveket bújni – azaz elbújt a könyveiben. Szerencséjére vagy sem, apjának jó könyvtára volt. Talált is furcsa dolgokat. Például azt olvashatta Arisztotelész Physicae Auscultationes című munkájában, hogy a fogak a szükségletnek megfelelően nőnek úgy, hogy az elől levők élesek és metszésre alkalmasak, a zápfogak pedig laposak és a táplálék megrágására szolgálnak – s minthogy nem erre a célra készültek ilyennek, ez csupán a véletlen eredménye. De Arisztotelész még másról is beszélt. Jani magában úgy foglalta össze ezt a mást, hogy „mutasd a fogadat, s megmondom, ki vagy”. A fogak alakja, mérete, színe egy új világot nyitott meg neki. Ezentúl így nézte már az embereket, s persze önmagát. Ha olyan valakit látott, akinek kicsi, rágásra alkalmatlan, rövidke és kevéske fogai voltak, rögtön tudta, hogy az gyenge fizikumú ember, viszont szelíd, becsületes, titoktartó és megbízható. Ha meg azt vette észre, hogy valakinek néhány foga hosszabb, vagy rövidebb a többinél, akkor számára egyértelmű volt, hogy az illető jó felfogású, ám arcátlan, lekicsinylő, irigy és gőgös. Az irigy, nagybélű, falánk, szemtelen, szégyentelen, hűtlen és gyanakvó embereket elárulták neki nagyon hosszú, vékony fogaik. Kissé nehéz volt ugyan ezeket megkülönböztetnie az erőtlen, beteges, rövid életű, nehéz felfogású, szemérmes, szégyenlős, engedékenyektől és becsületesektől, akiknek szintén vékonyak, de gyengék a fogaik. A fogak hossza mégsem csaphatta be. És itt volt a színeknek döntő szerepe. Ugyanis – Arisztotelész szerint és Jani tapasztalatai szerint is – hosszúságuktól függetlenül a nagyon barna vagy sárgás fogú emberek gyanakvóak, irigyek, álnokok és garázdák. Viszont elégedetten nézegette saját, sajgó fogait, mert ugyebár az erős, egymáshoz közel álló fogak a szép és tetszetős dolgokra vágyó, hosszú életű emberek sajátjai. S szerette volna elhitetni önmagával, hogy az ilyenek jókedvűek, mindenben megtalálják a humort, szeretnek új híreket hallani, amit aztán megosztanak másokkal. Kár, hogy Arisztotelész azt is mondja róluk, nagy hibájuk, hogy mindennél fontosabbnak tartják a saját maguk szórakoztatását.
Homokvető János azonban nem állt meg a görög bölcselőnél. Először Darwin, majd Brehm, azután Freud pszichoanalízise következett. Na meg a hipnózis. De erről később. Darwin arra vezette rá, hogy odafigyeljen az állatok fogaira is. „Fogas kérdés” – próbálta megviccelni magát Jani, megfelelve Arisztotelész elvárásainak. És közben olvasott.
„Jó példát szolgáltat erre a kutya és a tasmániai farkas (Thylacinus) állkapcsa – olyan állatok ezek, amelyek a természetes rendszerben igen messze esnek egymástól. A hasonlóság azonban csak az általános külső megjelenésre szorítkozik, például a kiugró szemfogakra vagy a zápfogak éles peremére. Maguk a fogak nagyon különböznek egymástól, mert a kutyának a felső állkapcsa mindkét oldalán négy kis és két nagy zápfoga van, míg a Thylacinusnak három kis zápfoga és négy nagy zápfoga. A zápfogak a két állatnál felépítésükben és méretükben is különböznek. A felnőtt fogazat előtt igen eltérők a tejfogak. Természetesen bárki tagadhatja, hogy a fogak mindkét esetben a hústépés feladatához alkalmazkodtak a természetes kiválasztás révén.” Hmmm. A tejfogak. Csöcsfog, szopósfog, csikófog, bornyufog. Merthogy a gyermekek és az emlősállatok kicsinyei még szopnak, amikor az első, még lecserélődő fogak elkezdenek kinőni. Na jó. De Darwin azt is írja, „hogy gyakran találunk csökevényes szerveket az embrióknál, például fogakat a cetfélék és a kérődzők felső állkapcsában, amelyek később teljesen felszívódnak”.
De lássuk, mit mond a mester. Aszondja, hogy. Meglehetősen racionálisan: tipikus álmaink közé tartozik, amikor kihull a fogunk. Na de: „A fogkihullásom »fogingerből« származék, amin azonban nem kell okvetlenül a fogaknak betegesen lobos állapotát érteni.” De nem ám. Éppen hogy azt nem kell „érteni”. Akkor miért írod, barátom, hogy „a »foginger-álom« rendszerint azzal végződik, hogy az álmodó egy fogat szed ki a szájából.” Na? És ezt még megismétled több mint száz oldallal később? Homokvető János fülei összenéztek. Láttak két elefántot, négyszer hét foggal, és látták Freudot, fogatlanul. Igen, a látomás később beigazolódott, bár János ezt már nem tudhatta. Homokvető addigra meghalt, minthogy belássa, a mester mindent előre látott. Illetve nem. Csak leírta. „Az, ha a fogat másvalaki rántja ki, legtöbbször kasztrációként értendő. Különbséget kell tenni fogingerálom és a fogorvosról való álom között”. Hát persze. De melyik szól rólam, Jánosról, Janiról?
Mindig minden lábjegyzetben van.* Életünkben is.
Jani itt abbahagyta az olvasást. Önkéntelen késztetése támadt, hogy kimenjen az Állatkertbe, szeretett volna nem hogy föl nem szívódó, ki nem rántott, de tekintélyt parancsoló fogakat látni. Nem az oroszlánét vagy a tigrisét, még csak nem is a krokodilokét. Hatalmas fogakra vágyott, s ehhez hatalmas állatokra volt szükség. Darwin még kísértette a trolibuszon, olyasmikkel, minthogy: „feltételezhetjük-e, hogy a csökevényes fogak, amelyek később felszívódnak, előnyére volnának a magzatként növekvő borjúnak – azzal, hogy elszívják tőle az értékes foszforsavas meszet?” Ez a Darwin meszet evett – gondolta. Bizonyára elment az esze, ha olyan kérdést tesz föl, amire előre tudja a választ. Örököljük a fogainkat, ahogyan a múltunkat is. A fogaink múltunk részei. Homokvető János tudta azt, hogy József Attila tudta ezt. Már a bejáratnál, ahol a kőelefántok sokkal kisebbek lettek, mint egy-két éve voltak, s ez némi csalódást, de önérzetnövekedést is okozott benne, megkülönböztethetetlenül elegyedni kezdtek fejében Darwin és József Attila sorai. „A borjú például valamelyik korai, jófogú ősétől olyan fogakat is örökölt, amelyek a felső állkapocs ínyhúsát később sem törik át.” De: „Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.” Csöcsfog.
Feltételezhető, hogy a fogak a nemhasználat következtében a felnőtt állatokban valamikor visszafejlődtek, mert a nyelv, a szájpadlás és az ajkak a természetes kiválasztás révén alkalmassá váltak a fogak segítsége nélküli legelésre.” Na persze. „Korán vájta belém fogát a vágy, mely idegenbe tévedt.” Na most már a vágynak is van foga? Vajon vannak-e fogaknak is vágyai? „A borjú fogait azonban ez nem érintette, úgyhogy a megfelelő életkorba történő átöröklés elve alapján e fogak a távoli múlttól egészen a mai napig megőrződtek.” Megőrződött hát, fogakba zárva, majd velük együtt fölszívódva vagy kihullva a vágy. „Tejfoggal kőbe mért haraptál?” Attila, Attila, hallgass Darwinra te is: „gyakran találunk olyan szerveket, amelyekről azonnal látszik, hogy használhatatlanok, mint a kisborjú fogai”.
De már ott tartott az elefántkifutó előtt. Ideje lett volna fölidézni a meghitt Brehmet. Mert hogy a fog is lehet, az elefántok szerint, másodlagos nemi jelleg. Freud, Jani tudomása szerint nem tartott elefántokat. De akkor honnan veszi az Álomfejtésben leírtakat? Mert miket is írt ott ez a Sigmund. Nem átallotta azt állítani, hogy a fog nyafog. Mit álmodik egy elefánt? Lehajtja ősz fejét, és a fogtündérről álmodik. Aki majd ajándékot okoz neki. Cserében a fogáért. Szemétség – álmodja az elefánt, az én agyaraim azért mégis csak többet érnek. Ha már ezért ölnek meg bennünket. Fogtündér. Óriási agyarai vannak, és ha találkozunk, ő lesz a győző. Leterít. Az elefánt tovább álmodik. Nagy, agyaratlan másokról, aki nem ő. Az elefánt Freudot olvas. Közben – ritka esemény – leköpi látogatóját, aki gitárral és énekkel kíván kedveskedni neki. Leköpi? Fölveszi a földről a fekáliát, és célozni jól tud. Talált. A zeneszerző, zenész, énekes, ebben a pillanatban halott. De mit mond a mester?
Jani is tudja ezt. „Az autotomia-tendencia adja végső magyarázatát a foghúzás-szimbólum alkalmazásának az ondóveszteség és a születés képzeteinek helyébe.” Az elefánt kiköpte a fogát. Mérgezett nyilat. De a fogtündér tovább álmodik. Jani, megfelelve Arisztotelész elvárásainak, közben olvasott. Most még felnőttként, igazán. Nem tudta, mi az az ondó, gondolta, valami amondó. Mit álmodik az elefánt? Ha rémálmai vannak. Talán emberekkel álmodik. Akik foggal, körömmel ragaszkodnak – önmagukhoz. De az elefántok álmaiban szállnak, füleik kifeszítve a szélnek, testük akárha rózsaszín. Nincs itt már gravitáció, a test szárnyatereszt. A fogaikon szállnak el. „Az egyetlen, de az analitikus számára nagyon súlyos érv e merész hipotézis mellett az az egyértelműség, amellyel álmokban és neurotikus tünetekben is ismétlődik a hímvessző és a fog szimbolikus azonossága. Felfogásunk szerint a fog tulajdonképpen őspénisz is, amelynek libidinózus szerepéről a gyermeknek az elválasztáskor le kell mondania. Ezek szerint tulajdonképen nem a fog a pénisz szimbóluma, hanem a később kifejlődő pénisz szimbóluma az ősibb fúróeszköznek, a fognak.” Ezt ugyan Ferenczi bácsi vélte, de jó érv az elefántok mellett.
Homokvető János fölkapta a fejét. Illetve, fölnyitotta a szemeit. A hang, ami egyszerre hívta és taszította, egy elefántbébi hangja volt. Itt született tehát. Magyar földön. Egy elefánt. Nem meglepő, most már újra megteheti. Jani agyában pörögni kezdtek az információk. „Így a mai elefántoktól leginkább elütő kapafogú őselefántok (Dinotheridae) családja legközönségesebb fajának (Dinotherium giganteum Kaup.) csontmaradványaira pl. Baltavár, Rákoskeresztúr és Polgárdi felsőmiocénkori képződményeiben is ráakadtak.
Ezeken kívül azonban legújabban a salgótarjáni szénbányászat munkálataival kapcsolatban az alsómiocénkori D. cuvieri-vel legalább is egyidős, legősibb típusú faj több csontjára is rábukkantak.” Ez jó. De miről álmodhat egy kiselefánt?
Talán a nagyelefántságról. Bár Jani ezt nem hiszi. Ő sem jánosságról álmodik, pláne nem homokvetőségről. Legyenek a kiselefántnak tisztább álmai. Jöjjön a fogtündér. A fogtündér most karmazsin köntösben érkezik, kezében elefántagyar. „Ismered ezt, Jani?” Jani elájul. Csordák jönnek.
„Az elefánt két agyara, a valódi elefántcsont, képviseli az állat felső metszőfogait, és pedig a második párnak felel meg. Lényegesen másként viszonylanak az állat fejéhez és ormányához, mintha szemfogak volnának – mint például a vaddisznó esetében. Ezt a körülményt elefántalakok rajzánál igen sokszor nem veszik figyelembe. Az agyaraknak nincsen gyökere. Alsó részük nyitott, a növekedésben nincsenek korlátozva, akár a rágcsálók metszőfogai. Ez nagyfokú elhasználásra mutat. Az állat életmódjának alapos megfigyelése azt tanusítja, hogy az agyarak nem kizárólagosan fegyverek, mint első pillanatban gondolná az ember, hanem úgynevezett másodrendű nemibélyegek is – a modern élettudományi nézetek értelmében – azért, mert egyedül a hímnél – vagy nála különösen erősen – szoktak kifejlődve lenni.”
Homokvető János itt fölébredt. Padon, állatkertben. Elefántokkal szemben. Miről álmodik egy kiselefánt? Miről álmodik Jani? Azt elmondja, hogy minden élő álmodik. Még a kövek is. Jani álmában szikla volt. És megértette, hogy az elefánt is álmodik. Úgy, mint a szikla. A fogtündérről, aki neki soha nem jön el. Az ő fogai trófeák, csiszoltan mások ágyaiban végzik. Hölgyek hasalnak érte.
Igen. Valaki egyszer merészen írott a fogakról. Ezt (is): „Farkasfog: gyermeknek jó, asszonynak: gyermekáldás, öregnek: gonosz. Fogat enni: halál. Fogad, ha kihull: egy atyádfia meghal. Az 1756-os könyv szerint: fogadat szádból kiszedni: siralom. Első fogat elveszíteni: nehéz felejtés.
Fogaid, ha mind kifutnak: egészségesnek gonosz; betegnek egészséget jegyez. Fogaid ha összenőnek: tévelygés, visszavonás. Rothadt fog, ha kihull: jó. Fejér fog, aranyos fog: jó. Fog (viaszból): szörnyű halál. Fog fehérónból: kisebbség. Üveges fog: halál. Ezüstfog: gazdagság. Fogaid, ha másodszor nőnek: jó. Fogaidat tisztítani: nagy ártalom. Fogaid, ha elédbe esnek: gyermekeid halála. Fogaid nyelveddel kitolni: dolgaidnak jó vége.” És következett mindezután a Magyarázat az odvas fogról szóló eszmefuttatás.
A nagy kérdés azonban az maradt, ki is az aki mások szájába benéz, és miért? Ehhez Janinak is be kellett nézni mások szájába. Erre a Dinotherium nem oly alkalmas. Viszont itt vannak a vízilovak, ha fogat akarsz látni, hát nézd! Rövid följegyzés Jani noteszéből: „Fogazata a 2. 1. 4. 3. – 2. 1. 4. 3. képlet szerint 40 fogból áll. Az alsó állkapocsban lévő két középső metszőfog, melyek hézaggal vannak egymástól elválasztva, bár vízszintes elhelyezésűek, jelentékenyen nagyobbak, mint az oldalsók, melyek bizonyos mértékig szemfogakhoz hasonlíthatók, míg a felső állkapocs középső metszőfogpárja közt még nagyobb hézag van, a fogak kisebbek, görbültek s merőlegesen helyezkednek el. Az alsó állkapocs szemfogai óriási agyarak, 70 cm hosszúságot és 4 kg súlyt is elérhetnek. Háromoldalúak, félköralakúan görbültek, csúcsukon ferdén lemetszettek és mély hosszanti barázdák által jellemzettek. A lefelé irányított felsők jelentékenyen rövidebbek, gyöngébbek, de ugyancsak görbültek és ferdén levágottak. A zápfogak, melyek közül az első idővel többnyire kihull, amelyek hátrafelé egyre nagyobbodnak, kúposak vagy barázdáltak a 4-től a 6-ig négy gumóval vannak ellátva. Kopott fogak rágólapján lóherelevélhez hasonló rajzok ismerhetők fel.” Ennyi elég. De az ősidőkben minden kisgyermek tejfogát nagy becsben tartották, mert varázserővel bírt. A gondos szülők igyekeztek eltüntetni, nehogy a démon megkaparinthassa, és ezzel együtt a kicsinek is ártson. A gyerekek lelke után ácsingózó gonosz boszorkány képét is felváltotta a jóságos tündér, aki csupán tejfogakra hajt.
Jánosnak tovább kellett mennie. Belenézni a víziló szájába. Ki is az aki mások szájába benéz, és miért? Ekkor dőlt el, hogy fogorvos lesz – orvosolni fog. „Orvosfogat növesztek – gondolta Jani –, belevájom majd mindenkibe.” És belenézett a víziló szájába. Többször. Először kisfiúként. Aztán kamaszként. Aztán meg…
Jöttek újra a „hipók”. Jani addigra végigolvasta a hipoirodalmat. Tudta, hogy van hippopotamus, és belenézett a szájába. Tudta, hogy van hipochonder is. És tudta, hogy van hipnodonta, aki talán kezeli mindazt, amit neki nem sikerült.
Homokvető János átlagos általános iskolai tanuló volt. Bizonyítványait nem ismerem. Azt tudom, hogy beleharapott ebbe, abba, néha még társaiba is. János nem vette észre, hogy a harapás és a rágás talán a fogakkal is összefügg. Egyedül Poller Jolán tanítónéninek tűnt föl különös érdeklődése a fogak iránt. Jolán néni azonban összezárta rokonszenvét, s csak akkor villantotta ki beszabályozott fogsorát, amikor János gyerek gimnáziumba ment. A középiskolai évek Homokvető János számára egyszerre voltak közép és iskola. Valahol a Szent István körút elején olvasott egy hirdetést: „Fogsorjavítás soron kívül”, s ez élete mottója lett. Négy évig igyekezett ezt a rejtvényt megoldani. Tudta, hogy a fűbe harap.
Hagyj már békén. Aludjunk. Álmában önmaga protézise lett.
*„Jung közlése szerint a fogingerálom asszonyoknál a szülési álomnak felel meg. E. Jones jó igazolást talált erre. Ennek és a fentebb adott értelmezésnek közös vonása, hogy mindkét esetben (a kasztrációnál, ill. a szülésnél) arról van szó, hogy a test egészéről egy rész leválik.” De le ám. Leválik a hám. Homokvető János, én, aki vagyok, nem hiszem, hogy volnának szülési álmaim. Kasztrációsak csak-csak, de ezek mind önkasztrációk. Saját fogamat húzom. Húzom elő. Mint Rodolfó. Persze, őt sem ismerhetem.
Rodolphe est un prénom masculin, issu du germanique Hrodwolf, composé des deux éléments hrod «gloire» et wulf «loup«. Na ja. Farkasfogak. Glóriában. Tézis, antitézis, protézis. Talán az életem.
2020. január, első díj
