„Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi”
Ez a Terentius idézet gyermekkorom egyik fő mondata volt. Nagypapám, akiről később majd még szívesen mesélnék, számtalanszor elmondta, be is vésődött a fejembe. Ő orvos volt és szigorúan e citátum szerint praktizált. Semmi nem volt idegen tőle, semmiféle különbségtételt nem engedett meg magának ember és ember között, s nem engedett nekünk sem.
Magunknak is megengedhetjük, hogy emberből legyünk és másoknak is.
Sokszor eszembe jut ez mostanában.
40 napja élünk ebben a fura világban, valaki elzárva, valaki feszített munkatempóban, valaki – így én is – a kettő egészen fura egyvelegében. Tömbösítem az itthonlétet, majd tömbösítem a munkát is, így aztán erősebben érnek a hatások is nyilván és még erősebb a kettő közötti kontraszt. Hullámvasúton ülünk érzelmileg, hol elönt az optimizmus, hol sötéten látok mindent. És a legrosszabb, hogy nem tudni, meddig tart. Még hányszor 40 nap a böjt? Amit egészen biztosan érzek, az az, hogy ez az időszak nem kedvez a kreativitásnak. Vagyis ez így nem igaz, számtalan ellenérv van a facebookon erre például, ha az ember felmegy a világhálóra, elönti a kényszerhelyzet-szülte ötletes megoldások tömkelege és ez így jól is van. Pontosabb lenne úgy fogalmaznom, az én kreativitásomra nincs jó hatással a koronavírus. Valahogy írni róla utálok, a negatív reklám is reklám elve mentén én ennek a szemétnek nem akarok hírverést, menjen el, takarodjon és jöjjön vissza a megszokott világ egy javított, újragondozott változatban. Meg aztán, arra is gondolok, hogy a fene, aki erről akar olvasni. Ahogy a háborúban az emberek éhezve-fázva recepteket cseréltek és eltervezték, hogy és kinek főzik majd meg, úgy vagyok én is most és ezt feltételezem másokról is: jó lenne belekapaszkodni a jó dolgokba, a kiszámítható keretekbe, mert a bizonytalanság és tehetetlenség az, ami igazán le tudja gyalulni a lelket. Az ember biztonságát egészen apró dolgok is jelenthetik. Az egyik imádnivaló kliens az éjjeli menedékhelyen lekapott a (gumikesztyűs) tíz körmömről, hogy mi az, hogy nem vagyok kifestve?!? Sosem látott előtte smink nélkül és megijedt, hogy baj van. Szinte rimánkodott, hogy fessem ki magam és amikor megkérdeztem, hogy miért, tán annyira randa vagyok szemfesték nélkül, – a rúzs a maszk miatt ugye nem kérdés –, akkor csak annyit mondott: – Dehogyis, csak az úgy normális magánál.
Normálisnak és állandónak igyekszem tehát maradni egy normálatlan és percről-percre változó működésű világban. A mi drága embereink, akiknek jóval kevesebb biztonság jutott, mint nekünk, továbbra is elképesztő fegyelemmel kezelik a helyzetet, megint csak azt tudom mondani, le a kalappal előttük. Húsvétkor adomány csokimikulásokat pingáltunk át nyuszikká és elrejtettük nekik az udvaron, névre szólóan. Imádtam, ahogy keresgélték és boldogan nevettek, amikor megtalálták. Egyikük azt mondta, a legjobb benne, hogy névre szól. Az övé meg a másiké, a harmadiké… személyessé vált. Hogy azt érezte, számítanak. És ez így van, számítanak, sokat. Ugyanannyit, mint bármelyikünk, nincs különbség ember és ember között. Nem lehet különbség.
Az említett nagypapám, amikor már tudták, hogy menniük kell a gettóba, az utolsó pillanatban elrejtette az egyik festményt a padláson. Anyja, az én dédanyám – valljuk be jogosan – feszülten megkérdezte tőle, ugyan mi a francot csinál. Lehet, hogy mindjárt meghalnak, viszik őket, komolyan, mit molyol a padláson? Nagyapa, aki akkor 16 éves volt, megkérdezte: – Ha ezt túléljük, enyém lehet ez a festmény? Dédanyám megígérte. A festmény most anyukám falán lóg, a dédanyám tartotta a szavát.
Ezt a festményt most képzeletben az önök falára akasztom, a remény és a túlélés szimbólumaként. És minden éjjeli menedékhely, idősotthon, szociális intézmény, kórház falára is.
Vigyázzanak magukra, szeretettel:
Nuszer Mirjam Johanna
Fedél Nélkül 2020. április 30.
