8 évesen írtam az első versem Anyák Napjára, de az írás azóta sem ereszt. Sokat vándoroltam a világban, több évig dolgoztam külföldön. Többek között sakkversenyekre neveztem be, hiszen gyerekkorom óta sakkoztam, s a kicsi, Tolna megyei faluban volt idő, hogy alig találtam méltó ellenfelet. Hazatérésem után eljött egy időszak, amikor rengeteg időm volt. Ekkortól komolyabban kezdtem írással foglalkozni.
Úgy tartom, hogy a tehetségnek és a tudásnak is van egy határa, s egyénenként változó, ki milyen arányban birtokolja, és mire jut velük. Nem mondom, hogy mindenki tud verset írni, de könnyű annak, akinek „súgják”.
A versekkel én így vagyok, ha fontos valami, addig nem ereszt, míg le nem írom.
Felébreszt álmomból is, és makacsul ébren tart, míg nincs a papíron.
Engem kiengedett a halál a markából, kaptam még egy kis időt – ez visszatérő témám. De a szerelem és a természet is.
Vidéki gyerek vagyok, ezért tisztelem a természetet, egy virággal is képes vagyok beszélgetni. Ettől vagyok teljes, ettől vagyok ember. Hogy észreveszem, hogy mi történik körülöttem. Ha száraz a virág, meglocsolom, akkor is, ha nem az enyém. Ha a szépségével örömet okoz nekem, azt meg kell hálálni.
Igazán nem vagyok büszke semmire, mert szerintem az lehet csak büszke, aki az egész világnak tett jót, nem csak az emberiségnek. A Fedél Nélkül szerkesztőségi munkája által olyan emberekkel találkozhattam és ülhettem le szöveget készíteni, akikkel más körülmények közt sosem lett volna alkalmam. Törőcsik Marival örökre emlékezetes marad találkozásunk. Verseim és prózáim megjelenése mellett sokat jelent, hogy általam tisztelt embereket kérdezhetek saját útjukról, tevékenységükről. S egy jól megszerkesztett szöveg is olyan, akár egy alkotás.
fotó: Csanádi Gábor
