Mindig bajban vagyok, ha egy hölgy az interjúalanyom. A megszólításnál már elakadok. Legyen „keszcsokolomos”, vagy a – könnyedebb – szia, szia? A legjobb, ha megkérdezem.
“Az én babám vasutas”
Interjú Németh Anikó Ködmadárral
Fedél Nélkül 2020. április 30. 672. szám
„Tess”mondani, légy szíves, tegezhetlek, téged, önt, vagy inkább maradjunk a konszolidált csókolomozásnál?
Jó kérdés, én nem szeretem, ha ajtóstól rontunk a szekrénybe, úgy érzem, sok évi barátság vezethet a tegeződéshez.
Értem, akkor szia. Még mielőtt elkezdenénk az interjút, gondolni kell azokra az olvasóhölgyekre, akik még nem igazán ismerik alkotói munkásságodat, tehát nekik kell felkelteni az érdeklődését. Dobjunk be egy csajos témát!
Dobjunk!
Ha újraszületnél, választanád a műkörmös szakmát?
Nem, bár kedvenc műkörmösöm én vagyok, de nem szeretném bővíteni a „vevőkörömet”.
Háttérbeszélgetésünkből tudom, hogy vasutas, vasúti tiszt vagy. Itt jön az a rész, amikor a férfiolvasókat megnyerjük. Gondolom, hogy te is úgy jártál, mint én, amikor megkaptad az első kisvasutadat, hogy csak a szüleid játszottak vele? Innen lehet a kötődésed a MÁV-hoz? Bár én ezt megoldottam, mert amikor vettem a fiamnak vonatot, nem engedtem a közelébe sem, csak megmutattam neki, hogyan kell vele játszani.
Természetesen nem innen ered a kötődésem a vasúthoz, mert akkoriban sem ajándékoztak leánygyerekeknek kisvasutat. Cegléden nőttem fel, a vasútállomáshoz közel. Gyakran kijártam az állomásra, és akik ismerik ezt a helyet, tudják, egy 327-es gőzmozdony van kiállítva egy mellékvágányra. Mindig vágyakozva néztem, mert szerettem volna utazni. És álmaim valóra váltak. A költségkímélő arcképes igazolványommal bárhova mehetek.
Mióta írsz?
Hatéves korom óta.
Nem leptél meg, én is akkor kezdtem. Viccnek jó volt, de a versekre gondolok?
Az első, amelyik fennmaradt, egy Mikulás-vers volt, a kétéves unokahúgomnak írtam.
Gondolom, az volt az az év, amikor a Mikulás besértődött, és a Krampuszt küldte maga helyett.
Baj lett volna, mert akkoriban még csak egy darab Mikulás volt, nem úgy, mint mostanában, hogy plázánként húsz.
A verseidet olvasva, ami engem megragadott, mindegyiknek van dallama, muzsikája, na, meg az, hogy kedveled a klasszikus versformákat.
Talán ez azért van, mert az érzéseket ebben a formában lehet a legjobban átadni. Arról nem is beszélve, hogy fiatal koromban énekelni és hangszereken játszani tanultam. A zene szeretete a mai napig megmaradt.
Adódik a kérdés, mi a véleményed a szabad versekről?
Nem engedném, és nem tanácsolnám kezdő poétáknak ezt a versformát, amíg nem merültek el a klasszikus irodalom gyöngyszemeiben. Elborzadva nézem a Facebookon, hogy aki már leírt néhány sort, az a neve mellé biggyeszti, hogy költő, esetleg író. Én tudom, hogy ez esetben az író a túró kifacsart leve. Olyan érzésem van velük kapcsolatban, hogy növésben van a ceruzájuk, mint a rágcsálók foga, és azért írnak, hogy beleférjen a táskájukba.
Évek óta figyelemmel kísérem munkásságodat. Látom, hallom, olvasom, hogy itt és ott díjakat nyersz. Kérdésem az, mit teszel az oklevelekkel? Kiteszed a faladra, vagy a hagyományos tapétára esküszöl?
Örülök minden díjamnak, oklevelemnek, nagy becsben tartom őket.
Érdekes, hogy leginkább költőnek tartanak és mégis az első elismerésed egy prózával érted el. Hogy is volt ez?
Anno egy irodalmi lap hirdetett prózai pályázatot. Akkoriban nem igazán voltak lírai gondolataim, versbe szedni sem tudtam, mert olyan hosszú lett volna, mint az „Ágnes asszony balladája”, bár hangulatilag erre hajazott. Ölni tudtam volna. Mosni nem volt kedvem. Első díjat nyertem vele, némi készpénzzel felturbózva, amit aztán a kiskutyám operációjára költöttem.
Apropó, próza! Teljesen más a te prózád hangulata, szófűzése, mint a – leginkább – romantikába hajló verseidnek. Bár tudjuk, hogy az írót nem azonosítjuk a művével, hisz akkor nem Dosztojevszkij írta volna a „Bűn és bűnhődést”, hanem Raszkolnyikov. Mitől ennyire más a prózai stílusod?
A prózában – szerintem – mindent szabad, nem kötnek konvenciók, nem kell beszorítani szabályok közé. Írom, ahogy a gondolataim jönnek. Azért sietek a befejezéssel, mert én is kíváncsi vagyok, mi lesz a vége.
Mi a véleményed a facebookos irodalmi csoportok tevékenységéről? Gondolok arra, hogy szinte nap mint alakulnak csoportok, amelyek alapból az irodalom kizárólagos letéteményeseinek tartják magukat. De ennél van még lejjebb is, van olyan csoport is, akik lovagi címet osztogatnak egy-egy halovány mű szerzőjének. Persze, ha hölgy az elkövető, akkor a Dáma (Lovagina) titulust kapja meg.
Nevetséges, de mindenki a saját szintjén dagonyázzon, ha belehabarodnak egymás műveibe, akkor ott mindenki boldog lesz, csak az Isten mentsen meg, hogy antológiát is kiadjanak, hisz nem ezért nőnek a fák. Maradjanak a „kéménybe korommal” projektnél.
Ilyenkor még illene a sablon szerint megkérdeznem, ki a kedvenc íród és költőd? Na, ezt most kihagyom.
A kérdésedben benne van a válaszom is, vannak vicces dolgok az irodalmat művelők táborában. Tudod, mindenkinek rendelkezésére áll a csodálatos magyar nyelvünk ABC-jének az összes betűje. Írás közben már csak a használati sorrendre kell vigyázni.
Köszönöm az interjút. Megengeded, hogy Ancsinak szólítsalak?
Persze, hisz itthon mindig így szólítasz.
Zilahy Tamás
fotó: Szuda Zoltán
Németh Anikó Ködmadárról olvashat a Mi Kis Családunk rovatban, versei innen elérhetők.
