Még a budapesti Nyugati pályaudvaron állt a vonat, a hangulat mégis borzasztóan feszült volt már, bármelyik pillanatban felrobbanhatott. Mármint a hangulat. Meg a méreggel dugig töltött emberek. Már felszálláskor elkezdődött a gyűlölködés. Egyesek ugyanis fittyet hánytak arra, hová szól a jegyük, egyszerűen oda ültek, ahova éppen kedvük tartotta. Ráadásul vonakodtak átadni az ülőhelyet annak, akinek oda szólt a helyjegye. Aztán az is elküldte az anyjába azt, aki jegyét lobogtatva követelte jogos jussát, akit pár perccel korábban szintén elküldtek melegebb éghajlatra a korábban érkezettek. Szóval láncreakció. Éppen, mint az atombombában, csak nem olyan rapid módon, hanem sokkal lassabban. Néhány pofon is elcsattant, de tömegverekedés, hálaistennek, nem tört ki. Egyelőre.
Amikor végre elindult a vonat, a sok méregzsák némileg megnyugodott. Persze, azért dúlt-fújt magában mindenki rendesen, de csendesen. Aztán ahogy haladt a szerelvény, úgy nőtt a feszültség, nőtt, egyre csak nőtt, úgy nőtt, mint a bolondgomba, és amikor Namostmármindegyvároson robogtak át, újra kitört a vihar. Súlyos becsületsértések röpködtek a levegőben, akárcsak fülledt nyáridőben a sűrű szúnyograjok az ártéri erdőben. Aljas bokánrúgások történtek suttyomban, és a leginkább vehemensek felálltak bokszolni. No, nem cipőt, hanem egymást.
Éppen, amikor Mindjártvégünkvanfalván haladtak keresztül, Gábriel arkangyal, aki vonatvezető, mozdonyvezető és kalauz volt egyszemélyben, megunta a dzsemborit, és szigorú, hivatalos hangon felkérte kedves utasait a hangosbeszélőn keresztül, hogy maradjanak csendben. A nyomaték kedvéért megismételte, hogy csend legyen. De nem lett csend, mert senki sem hallgatott rá, sőt, sokan meg sem hallották a főangyal szigorú intelmét. A vonat továbbra is robogott, a mélyen tisztelt utazóközönség továbbra is szidta és püfölte egymást fáradhatatlanul. Szóval is, ököllel is. Gábriel rájuk hagyta, csináljanak, amit akarnak, úgysem sokáig tehetik, nemsokára már semmit sem csinálhatnak.
A szerelvény lassított, váltókon kattogtak át a kerekek, aztán egy enyhe döccenés. Megálltak. „Hádeszkapuvár, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, szíveskedjenek elhagyni a vonatot!” Az utasok megdermedtek. Nem akartak hinni a fülüknek, éppen ezért az arkangyal megismételte. Jó hangosan. „Hádeszkapuvár, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hagyják el a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!”
Tévedés tehát kizárva. Ez itt a legvégső végállomás. Az emberek felocsúdtak, eszeveszett tempóban vetkőztek meztelenre, csórén ugráltak ki a vonatból ajtón, ablakon keresztül. Mint madarak a szárnyukkal, úgy csapkodtak karjukkal. Azt hitték az ostobák, hogy egyenesen a mennybe szállhatnak, de tévedtek. Hiába hadonásztak szánalmas igyekezettel, a föld megnyílt és a pokol elnyelte őket.
Mi ebből a tanulság? Aki még a halála pillanatában is acsarkodik, nem juthat a mennyországba.
2019. február, harmadik díj
