Öregnek öreg, de vajon jó is? Nem a tél legnagyobb ünnepére gondolok, amikor ezt kérdezem, hanem arra a mogorva, elkeseredett, régivágású, hajlottkorú úrra, aki már órák óta ténfereg a kihalt parkban. Jó embere ő? Ki tudja. Mit keres egy üres kis városi ligetecskében hideg téli estén? A park kihalt. Na ja, nem csoda, hogy senki sem kószál a fák között kanyargó ösvényeken, elvégre szenteste van, lassan már tíz óra, normális ember ilyenkor családi körben lubickol a szeretet tengerében, nézegeti a rengeteg ajándékot. Idősebbek az unokáikban gyönyörködnek, fiatalabbak kedvesük szemében fürkészik a boldogság sugarait, a gyerekek pedig el vannak bűvölve a karácsonyfa illatától, no meg az ajándékoktól. Aki ilyenkor kint csavarog a hideg téli estében, azzal valami nem stimmel. Talán nincs hova mennie? De van. Alig kétszáz méternyire van szép, modern, tágas kertes háza, kilencvenkét négyzetméter gyönyörűen berendezve, ötszáz négyzetméteres telek kellős közepén, soksok virágágyással, gyümölcsfával. Szóval nincs családja? Talán rosszul érzi magát magányosan a gazdagon kicsinosított kégliben? Ha se felesége, se gyerekei, se rokonai, akkor bizony sehogy sem lehet jó ember, valószínűleg mindig mindenkit elmart maga mellől, mint valami harapós kutya, mint valami vérengző fenevad. Brrrr. Rágondolni is rossz. Milyen ember az ilyen? Mennyire zord élet sunyíthat a háta mögött?! Valami baj lehet a fejével. Mit kóborol ez itt, mért nem megy haza? Ha senkije sincs, hát kapcsolja be a televíziót, nézze a műsort, bármennyire rossz az, és ha nincs jobb dolga, igya le magát a sárga földig. Akarom mondani, a fényesre csiszolt parkettáig.
A szerencsétlen vén fószer elfáradt a sok céltalan ide-oda császkálástól, megállt az egyik pad előtt, hezitált, leüljön pihenni vagy induljon haza. Otthon csak a rengeteg fájó emlék várja. Persze itt kint sem sokkal jobb, de itt legalább van némi esélye, hogy előbb-utóbb találkozik valakivel, egy másik elkeseredett magányos farkassal, akivel megoszthatná keserves egyedüllétét. „Istenem, de jó is lenne, alaposan kipanaszkodhatnák magukat egymásnak!” Mert panasz aztán van ám bőven. A fia nyolc éve egyszerűen világgá ment. Másfél évig semmit sem tudtak róla, valósággal felszívódott. Bejelentették eltűnését a rendőrségen, hét hónappal később hivatalos értesítést kaptak, a fiú Amerikában él, jól megy neki, a címét is megadták. Hosszú levelet küldtek neki, amire csak három hónappal később érkezett válasz: Öcsi azt írta benne, hogy teljesen új életet kezdett, felégetett maga mögött minden hidat, el akarja felejteni a múltját, hagyják őt békén. Újra írtak neki, amire több mint fél évvel később érkezett válasz. Szülei szemére vetette, miért maradtak az ócska, ósdi óhazában, amikor nekik is lehetőségük lett volna jobbat, szebbet, emberibbet keresni. Ezt ő sehogy se tudta megérteni, és mind a mai napig képtelen felfogni, hiszen mindig jól éltek itt Magyarországon, semmiben sem szenvedtek hiányt, mi a fészkes fene üldözte el innen a fiát, és miért nem hajlandó azóta még látogatóba sem hazajönni.
Pár hónappal később a lánya bejelentette, szerelmes lett egy holland fiúba, akihez hamarosan férjhez megy, és Amszterdamba költözik. Döbbenten bámult az ő kis hercegnőjére. Hát így megy ez? Ilyen hirtelen? Tegnap még volt lánya, itt mellette, testközelben, holnap meg már csak úgy, ezervalahány kilométerrel arrébb lesz lánya. Persze esküdözött a frissen sült menyasszony, hogy sűrűn fog haza látogatni, de a mai fiataloknak könnyen megy az ígérgetés, ezt kiválóan eltanulták a politikusoktól. Ígéret szép szó, ha megtartják, úgy jó. Csakhogy eszükben sincs megtartani. Mivé lett a világ! Szörnyen önzők lettek az emberek. Még az ő nagyszerű lánya is elkanászkodott, melegszívű, kedves teremtésből kérges szívű némberré vált. Borzasztó.
Aztán két évvel ezelőtt, éppen egy hónappal karácsony előtt, lelépett a felesége is. Szerzett magának egy fiatalabb férfit. Elvitte a kocsit, meg a közös bankszámláról az összes pénzt, azóta sem adott hírt magáról, szegény öreg bátyónak halványlila gőze sincs, hol lehet most.
Órájára nézett, elmúlt tíz óra. Megborzongott. Átfázott. „Túl régóta csavargok a nyirkos hidegben – gondolta –, késő van, kár lenne ide leülni, úgy sem jár erre ma már senki, hacsak a szellemeknek nem kerekedik kedvük erre járni, kicsit cseverészni velem. Ej, jobb, ha hazamegyek.” Lassan, öregesen battyogott. Mihelyt hazaérkezett, korogni kezdett a gyomra. Megmelegítette a vacsorát, és jóízűen bekebelezte. Az étvágya hála istennek semmivel sem lett rosszabb, soksok sorscsapás ellenére sem lett rosszabb. Miután jóllakott, odaállt az utcára néző nagy ablak elé kezében egy pohár borral. Míg vacsorázott, havazni kezdett, nagy pelyhek hullottak egyre sűrűbben. Nézte kitartóan, ahogy fehér kucsmát növesztettek a fák, a bokrok. A hófüggöny mögül egyszercsak egy lassan vánszorgó alak bontakozott elő. Az öregnek hevesen dobogni kezdett a szíve. „Hátha ide igyekszik, ide énhozzám” – gondolta vágyakozva. Próbálta minél előbb felismerni, de csak akkor döbbent rá, hogy ki az, amikor az ablaka alá érkezett. Látásból ismerte, néha pénzt is adott neki. A környék hajléktalanja volt az. Hol itt, hol ott aludt, úgy nagyjából fél kilométeres körzetben töltötte éjszakáit, állandóan magával hurcolta hátizsákját meg a hálózsákját. Rendszeresen eljárt valahova tisztálkodni, sosem volt koszos, büdös. Mindig csendesen, udvariasan viselkedett.
„Ejnye, ejnye, lám ez a nyomorult nemcsak magányos, de ráadásul kivert kutya is.” Hirtelen elszorult a szíve, alig kapott levegőt, valami iszonyúan fojtogatta. „Friss levegőt, friss levegőt!” – hörögte, az ajtóhoz tántorgott, felrántotta, kilépett a hóesésbe. Megkönnyebbült. Hihetetlen, eufórikus, boldog hullámok kapták magasba a lelkét, elkezdett hópelyheket elkapdosni, először a kezeivel, aztán a nyelvével, gyerekkorában csinált utoljára ilyesmit, utoljára akkor érezte magát ennyire szabadnak. Percekig bolondozott, mire észrevette a csendesen rajta nevető hajléktalant, aki megállt az utcán és őt figyelte.
„Hé, te, ágrólszakadt, ne vihogj, gyere inkább hógolyózni! Ha háromszor egymás után eltalálsz, én pedig egyszer sem téged, nyertél, kapsz egy üveg finom bort.” És fürgén lehajolt hóért, hogy hólabdát gyúrjon, ám alig egyenesedett fel, a csöves máris eltalálta. Ő is eldobta a sajátját, de nem talált. Aztán következett a második forduló, ezúttal egyszerre hajították el hóbombáikat, ám megint ő bizonyult ügyetlenebbnek. Harmadszorra gyorsabban sikerült dobnia, sajnos megint mellé. A csövi gyönyörű ívű dobást produkált, de látszott, balra mellé fog menni. Gyorsan balra lépett, pont a hógolyó útjába. „Nyertél! – kiáltotta hahotázva. – Gyere, megisszuk a nyereményedet! Vacsoráztál már? Igen? Nem baj, én is, de ettől a kis testmozgástól újra éhes lettem, gondolom, te is. Előbb eszünk, aztán iszunk. Van bőven minden, mi szemszájnak ingere.”
Hajnalig ünnepeltek, ettek, ittak, beszélgettek, akkor aztán nyugovóra tértek. És attól kezdve a hajléktalan ott lakott az öregnél, aki tudja isten miért, többé már nem volt sem zord, sem morcos, sem pedig elkeseredett.
2018. november, második díj
