Hol volt, hol nem volt, természetesen ritkán volt, gyakran nem volt. Így éldegélt egy szegény osztrigahalász, valamikor az őskor végén vagy az ókor elején. Akkoriban az emberek még nem tudtak írni, sem olvasni (de mit is olvastak volna írások nélkül?), sem tornyot vagy palotát építeni. A föníciaiak éppen akkor törték az agyukat azon, hogy föl kellene találni a pénzt a kereskedelem egyszerűsítésére. De már akkor is tudtak irigykedni és pletykálkodni, mert az nem került sok fáradságba, és ész se nagyon kellett hozzá.
A szegény osztrigahalász minden reggel egy alkalmas helyen beleugrott a tengerbe, és két órán keresztül gyűjtögette sűrűszövésű hálójába a partközeli sziklákról az ízletes osztrigákat. Néha persze a felszínre jött levegőt venni, de erre igyekezett kevés időt fecsérelni. A felesége minden második órában megjelent a parton, és átvette az addig kihalászott kagylókat. Természetesen azt csak én állítom, hogy a halász két órán keresztül gyűjtögetett, a felesége pedig minden második órában megjelent. Hiszen akkor még nem találták föl az időmérés eszközét. Valójában az történt, hogy amikor a halász kilépett a kunyhójából, hogy a tengerbe vesse magát, asszonya letakarította az asztalt sovány reggelijük után, rendbe tette a fekhelyüket, kiseperte, kiszellőztette a kunyhót. A követ is szívesen fölmosta volna, csak hát a kunyhó padlata nem volt kikövezve. Elmosogatta a fatányért és a két cserépcsuprot, meg a fakanalat és a kiskést, amiket reggelizés közben használtak. Ezután vagy megjavított egy szakadt gyűjtőhálót, vagy ha ilyen nem volt, belekezdett egy új háló szövésébe, esetleg folytatta a hálószövést, amit előző nap nem tudott befejezni. Azután előkészítette a nagy hátikosarát, amivel majd bemegy a faluba a megrendelőkhöz. Beletette a tejesköcsögöt, a háncsból font tojástartót, egy kisebb kosarat, amibe zöldséget, gyümölcsöt fog tenni és egy új hálót az újabb adag osztrigának. Hátára vette a nagy kosarat, kezébe fogott egy cserépfazekat, kiment, leült a parton, és várta, hogy a férje felbukkanjon. Amikor meglátta, hogy a férje jön kifelé a vízből, megmerítette a fazekat a tengerben és abba tették a friss osztrigákat.
Azzal elindult az asszony a faluba. Az egyik megrendelőjének adott egytucat osztrigát, amiért kapott három tojást. A másik megrendelőjének kéttucat osztrigát adott, azért kapott két nagy szelet füstölt sonkát. A harmadik féltucat osztrigáért egy köcsögnyi tejet kapott. A negyedik megrendelőjétől egy tucat osztrigáért két répát, egy zellert, meg egy maréknyi borsót és öt szem szilvát kapott. Amikor elfogytak az osztrigák, kiöntötte a tengervizet az útfélre, a fazekat is beletette a nagy hátikosarába, fölvette az újabb megrendeléseket, azzal indult haza ebédet főzni.
Még nem készült el az ebéd, csak vígan rotyogott a tűzön, mikor újból fölkapta a nagy fazekat és futott a tengerpartra. Éppen akkor jött föl a mélyből a párja. Gyorsan megmerítette a fazekat, beletette az osztrigákat és futott haza, hogy levegye a tűzről az elkészült ebédet, majd igyekezett vissza a faluba. A nagy hátikosarát most nem vitte magával, mert az ötven darab osztrigát mind a vadász feleségének vitte, aki egy szép darab szarvasbőrt ígért, ha minden héten visz neki ötven osztrigát. Éppen ötödször szállította le az osztrigákat az asszony, tehát esedékes volt, hogy átvegye az ellenértéket, amiből a tervei szerint egy jó inget fog varrni a férjének. Mire hazatért, addigra a férje is otthon volt. Megebédeltek.
Ha volt még megrendelőjük, akkor az osztrigahalász még egyszer kiment a tengerre. Ha nem volt, akkor lepihentek, majd a konyhakertben dolgoztak, ami soványan termett a tenger közelében. Korán vacsoráztak és korán aludni tértek, mert másnap pirkadatkor újra kezdődött a munka. Az is előfordult, hogy napokig nem kaptak új megrendelést, hiszen a falusiak sem akartak állandóan osztrigát enni. Ilyenkor az asszony mosott, takarított, újabb hálókat szőtt, az ura meg csak annyi osztrigát szedett össze, amennyit maguk megettek. Így teltek a napok, a hetek, az évek.
Született közben négy gyermekük is. Mikor a két fiú eléggé megnövekedett, mentek az apjukkal osztrigát halászni, a két leány meg az anyjának segített, amiben tudott. Néha előfordult, hogy az otthon elfogyasztott osztrigákban érdekes golyókat találtak. Volt köztük fehér, rózsaszín, de még halványkék is. Az asszony gyűjtötte ezeket a golyócskákat, mert tetszettek neki. Egy alkalommal, amikor már régóta nem kaptak új megrendelést, a nagyleány elgondolkodott azon, hogyan lehetne kifúrni, vékony zsinórra fűzni a kis gömböket, mert úgy találta, igen szép gyöngysor lehetne belőlük, amivel édesanyjuk ékesíthetné magát. Többféle módszerrel kísérletezett, végül egy gyöngyöt több napon keresztül ecetes vízbe áztatott, amitől az felpuhult és egy vékony tűvel könnyen át tudta szúrni. Amikor a kifúrt gyöngyöt lemosta kútvízben és megszárította, az visszanyerte eredeti fényét és szilárdságát. Ennek nagyon megörült a leány, szétválogatta a gyöngyöket szín és nagyság szerint, az ecetes módszerrel kifúrta, majd vékony, de erős zsinegre fűzte őket. Amikor elkészült, édesanyjának adta, hogy viselje. Attól fogva az osztrigahalász felesége ezzel az igazgyöngysorral járta a falut.
Azelőtt a falusiak, ha gyöngyöt találtak az osztrigában, rendre eldobták, mert nem tudtak vele mit kezdeni. Most, hogy az osztrigahalász asszonyán látták a gyöngysort, minden asszony olyat szeretett volna magának. Először a marhatenyésztő felesége próbálta elkunyerálni a gyöngysort, de az osztrigahalász felesége nem akarta odaadni, hiszen azt a leánya készítette neki ajándékba. Addig-addig könyörgött a marhatenyésztő felesége, meg az urát is maga mellé állította, hogy végül már egy borjút ígért a gyöngyökért. Erre az osztrigahalász felesége azt mondta, megbeszéli a férjével és a lányával, mert egy borjúért már igazán érdemes odaadni azt a gyöngysort. Így is tett. A leány azt mondta, van még ilyen golyócska sok, készít egy másik gyöngysort a borjúért. Meg is cselekedte. Hanem akkor a falu mind a háromszáz asszonya azzal nyúzta a férjét, hogy olyan gyöngysort akarnak, amilyen a marhatenyésztő asszonyának van.
Ettől kezdve az osztrigahalász és a fiai minden egyes osztrigát felnyitottak és megnézték, van-e benne golyóbis. A nagylány munkája is megszaporodott, a háztartás mellett a gyöngyökkel is kellett foglalkoznia. De megérte! A gyöngysorokért kaptak gerendákat, melyekből új és nagyobb házat építhettek, deszkákat, melyekből ólakat húztak föl, és tyúkokat, kakast, kecskét, libát, kacsát, sőt még nyulakat is, hogy az ólakat lakják. Volt, aki facsemetéket adott a gyöngysorért, volt, aki vetőmagokat. Mire felnőttek a gyerekek, nagyobb és gazdagabb majorságuk volt, mint a leggazdagabb falusiaknak. Hanem akkor az osztrigahalász és a felesége úgy gondolta, mindenük megvan a saját gazdaságukból, fölösleges immár osztrigákat halászni.
A fiúk viszont azt gondolták, nekik maguknak is kell saját gazdaság, hiszen megnősülnek majd és el kell tartaniuk a saját családjukat is. Ezért mindennap kimentek a tengerre, de nem adták el az osztrigákat, hanem csak fölnyitották: ha volt benne gyöngy, azt kivették, az osztrigákat meg visszatették oda, ahonnan elvették. Sok év alatt gyűjtöttek annyi gyöngyöt, melyekért kaptak annyi mindent, hogy megalapozhatták a saját életüket. A falusiak nem nagyon bánták volna, hogy többé nem ehetnek osztrigát, hanem az nagyon piszkálta a csőrüket, hogy az osztrigahalász, aki világéletében szegény ember volt, de még a szülei és a nagyszülei is nyomorúságosan tengették az életüket, most meg egyszerre milyen módos lett, nem is akar dolgozni.
Addig súgtak-búgtak, tanakodtak, míg kieszelték, hogy az osztrigahalász tulajdonképpen meglopta őket, talált kacatért kicsalta tőlük az értékeiket. Gyorsan törvényt ültek fölötte, mindenét elkobozták, a házát lerombolták, a gyermekeit elkergették, a halászt és az asszonyát pedig befogták rabszolgának. Ma is raboskodnak, ha meg nem szöktek.
2019. május, mese/kamasznovella kategória, első díj
