A 70-es években voltam gyerek, tanyán éltem, a várostól pár percre a körtöltésen túl, a Régi-Kenyere csatorna partjánál.
Eljött az én időm, nagylány lettem és beírattak óvodába. Az ovi az Észak utcában volt a cigány-telep mellett. Mivel beteges gyerek voltam és sok hónapot töltöttem a kórházban, ezért az óvodába nem sokat jártam, de a nagycsoport azért nyomot hagyott bennem. Igazán itt ismertem meg a környezetemet.
Rossz gyerek lévén mindig azon mesterkedtem, hogyan tudnék elszökni az oviból és hasznosabban tölteni az időt. Imádtam csavarogni, bambulni az árokparton, nézni a hangyákat, a virágokat. Órákat eltöltöttem ilyen dolgokkal, szerettem magamban lenni, hogy ne vonja el senki és semmi a figyelmem az épp akkori cselekvésemről. De azért volt valami jó az oviban is, szerettem játszani a mágnes falon, mert szép színes kis kockákból lehetett építgetni. Szombatonként pedig a lekváros bukta illata mindig bevonzott.
Telt az idő, lassan felcseperedtem és iskolába kellett menni. Nem igazán tetszett a dolog, sokat is tiltakoztam ellene, mert sosem szerettem egy helyben sok időt tölteni bezárt helyen, mindig szabad voltam, mentem az orrom után. Eleinte erőszakkal, de anyukám elvitt az iskolába és gondosan figyelt rá, hogy ne tudjak elszökni. Pár hét elteltével kezdtem érdekesnek találni az iskolát. Érdekeltek a betűk, rájöttem, hogy sok-sok betűből szavak lesznek s abból mondatok. Megtanultam olvasni és ettől a pillanattól fogva imádtam olvasni, mindegy mi volt, minden érdekelt. A tanulás lett a hobbim, sosem voltam egy csapatjátékos, ezért a szünetekben sem igazán kerestem a többi gyerek társaságát. Ezért sokszor belém is kötöttek és verekedésekbe kerültem.
Egyszer nagyon kikaptam, otthon mondtam nagyapámnak, hogy – Tata, a Lulu megvert. Az öreg rám nézett és annyit mondott, hogy – Védd meg magad. Gondolkodtam, hogyan tudnám megvédeni magam a túlkoros óriással szemben, hisz én még csak elsős vagyok, kicsike, az a langaléta meg legalább 15 éves. Tatám felment a padlásra és lehozott nekem egy durungot, s mondta – Ez még Miska bátyádé volt, használd, üssed, akit érsz, ha bántanak, gyermekem. Nekem se kellett több, ha már közelített valaki felém, felkaptam a durungot és védelmi pozícióba álltam, sokan el is kerültek, de volt olyan is, aki kívánta, hogy kóstolót kapjon belőle. Sose féltem senkitől, bátran kiálltam magamért szavakban és tettekben is. Sokszor meg is ittam a levét. Alsóban a már bezárt Szántóba jártam. Elköltözésünk után átkerültem Susánba, a Dózsába. Megint idegen közeg, utáltam ott lenni, hisz távol kerültem a nagyapámtól, akit mindenkinél jobban szerettem, én voltam az ő szeme fénye, így nevezett. Ötödikben és hatodikban Saci néni volt az osztályfőnököm, aki szeretettel fogadott, figyelt rám és segített beilleszkedni.
Nagyon megszerettem őt és a testnevelés óráit. Ő válogatta ki, ki mehet külső sportkörökbe sportolni, engem a tájfutókhoz küldött, izgága gyerek révén szerettem futkározni. Na, itt megkaptam. Az edzéseken több kilométert kellett futni a Kertvárosi Parkerdőben. Téli napokon elméleti órák is voltak, ahol megtanultuk, hogy az erdőben milyen veszélyek leselkednek ránk. Milyen jelek vannak a térképen, mi alapján, hogyan tudunk tájékozódni és a tájoló jó barátunk. A jó idő beálltával a megyében sokfelé mentünk versenyekre, ahol összemérhettük magunkat hasonló korú gyerekekkel. Hasznos volt, jó állóképességem lett és a tornaórákat lazán végig csináltam a suliban.
Hetedik osztálytól másik osztályfőnököt kaptunk, aki matematika-kémia szakos tanár volt. Múmiának neveztük, szegény elég csúnya volt és szigorú. De később enyhült, látva, hogy nem bír velünk, főleg Csucsuval, aki felállt sokszor és elhagyta az óráit. Saci néni távozása után új testnevelőt is kaptunk, de őt nem szerette senki. Durva volt, ordítozott és folyamatosan büntetett mindenféle ok nélkül, csak mert nem voltál neki szimpi. Na, én a nem szimpik csoportjába tartoztam, ezért büntiből a dupla órákat végig kellett a futballpálya körül futni. Nem zavart, hisz az edzéseken 10-15 kilométereket lefutottam, ez már meg sem kottyant. Azokat, akiknek nem volt hozzám hasonló állóképessége, időnként meg is verte. Undorító volt, utáltam ezt az iskolát.
Saci néni szülni ment, olyanok lettünk, mint az árva gyerekek, de Laci bácsi, a rajztanárunk felkarolta az osztályt, látta bennünk, hogy hajlunk a jó szóra és az óráira boldogan mentünk be. Ekkor derült ki, hogy van tehetségem a rajzban, imádom a színeket és elég jól használom őket. Felajánlotta, hogy tanít szabadidejében, sokat jártam a lakására. Megismerhettem az édesapját, aki híres festőművész volt és kedves feleségét, aki később TV-s személyiség lett, igen ismert ember s mindig büszkeséggel töltött el, hogy én személyesen ismerhetem Gyöngyi nénit.
Múmiával, az osztályfőnökkel volt pár sztorim. Mint mondtam, igen rossz gyerek voltam és állandóan a csínytevéseken járt az eszem. Szegény tanárnő nagybeteg volt, ezért parókát kellett hordania. A többiek nem hitték el, hogy parókája van, mondtam, na, figyeljetek ide, én bebizonyítom nektek, hogy igenis kopasz és műhaja van. Hazamentem és gondolkodtam, hogyan tudnám megtréfálni a tanárnőt és arra a döntésre jutottam, mivel a családom nagy horgász, van otthon damil és horog, felkötöm a damilt az ajtófélfára és kb. olyan magasságig leengedem a horgot, hogy a parókát leemelje a fejéről. Persze, hogy ezt meg tudjam tenni, igen meg kellett ismerni a tanárnő szokásait, hogyan jön be az ajtón, pontosan hol, hogy minél kisebb tévedés legyen és elsőre sikerüljön a tréfa.
Szünetben a többiek falaztak nekem, nehogy rajtakapjon az ügyeletes tanár, aki a folyosón járkál. Bevertem egy gombostűt és arra ráhurkoltam a damilt, a méretet próbáltam beállítani, egyik osztálytársam nagyobb növésű volt, nagyjából akkora, mint a matek tanár és rajta próbáltam ki, hogy sikeres lesz-e a hadművelet. Elkészültem és futottam ki az udvarra, de mivel csak páran tudták, mit tettem, így nem futott szét hírként a suliban, mielőtt megtörtént volna a dolog. Izgatottan vártuk a becsengetést, jött a kémia óra. Sorakoztunk az udvaron és felszólításra csoportosan bevonultunk az osztálytermeinkbe. A hetes figyelmeztette a gyerekeket: óvatosan az ajtóban, nehogy baj legyen, a horog valakiben kárt tegyen. Lehúzott fejjel sétáltak befelé és mindenki ment oda a padjához és síri csendben állva vártuk a tanárnőt.
Mindenki megfeszült figyelemmel leste az ajtót, hogy vajon észreveszi-e a csalit vagy nem. Nem vette észre és simán a megszokott ütemben, fehér, régi köpenyében belejtett az órára. A parókája észrevétlenül felakadt a horgon és ő kopaszon állt a tanári asztal mellett. Pfu, elsőre megijedtem, hogy mi lesz, ha azonnal észreveszi, percekig nem történt semmi, de mi, gyerekek kuncogtunk magunkban és egyre erőteljesebb, hangosabb röhögésbe csapott át a dolog, hisz milyen egy gyerek – nem bírja sokáig. A tanárnő ekkor sem értette, mi történt, miért nevetünk, mi olyan vicces. Kérdezte is, hogy mi a baj, mi a vicc tárgya. Mi csak nevettünk tovább. A nagy röhögésre benézett a folyosó ügyeletes és látta, hogy a nyitott ajtóban egy paróka lóg a damil végén. Az is elkezdett nevetni. S megkérdezte a Múmiát, hogy – Kedves
kollegina, nem veszített el valamit? Az nézett meredten ki a fejéből a hang felé fordulva és akkor pillantotta meg a műhaját az ajtóban lógva. Mi is a hang felé fordultunk és hirtelen elhalkult a nevetés, elkezdtem izzadni, na, mi lesz ebből. Pár másodperc kellett, mire tudatosodott benne, hogy akkor ő most kopaszon áll az osztály és a kartársa előtt. Odakapott a fejéhez és érezve, hogy valóban eltűnt a haja, szégyenében futva távozott az osztályból. Az ügyeletes tanár nevetve nézett utána, leakasztotta a damilt, lógva tartotta a kezében a parókát és megkérdezte – Ki a gazdája az ötletnek? Én magam is régóta gondolkozom azon, vajon igazi vagy műhajat visel-e a tanárnő – mondta és elment választ sem várva.
Leültünk, vártunk és néztük egymást behúzott nyakkal, vajon vissza mer-e jönni és milyen bünti lesz a sorsa az osztálynak. Már elég sok idő eltelt, hogy magunkban voltunk, én megint nem bírtam magammal, felálltam és kimentem a táblához. Mondtam a többieknek, majd én megtartom a kémia órát és felelés lesz. Ezek röhögtek, hogy mit képzelek én, majd ők felelnek. Na mindegy, elkezdtem a mondókámat, írtam a táblára utánozva a Múmiát, sorra kérdeztem rámutatva az osztálytársaimra és azok akaratlanul felelgettek. Nagyon belemelegedtünk az óránkba, észre sem vettük, hogy a tanárnő az igazgatónővel egyetemben áll az ajtóban és figyelik, mi történik. Egyszer az egyik osztálytársam felkiált: itt a tanár, pszt! Üljetek le! Én meredten álltam kint a katedrán, előtte pár pillanattal még élveztem a dolgot és szerintem hasznos is volt, mert megdicsért az igazgatónő, hogy milyen szépen tanítottam a többieket, csendben voltunk és tanultunk. Javasolta, hogy adjon az osztályfőnök mindenkinek egy dicséretet és felejtsék el az előbbi dolgot, mert az egész iskola kíváncsi volt már erre, suttogtak a tanárnő mögött, vajon mit visel a feje búbján. Hála az égnek a történet jól fejeződött be, én elvégeztem a 8. osztályt sikeresen és egyetlen intő és beírás nélkül sikerült kijárnom az iskolát, csínytevéseim ellenére is.
Pedig volt, hogy kiugrottam a 3. emeletről, mert összekaptam a Múmiával és mivel ő nem tudta, hogy az ablakig érő homokba fogok érkezni, úgy megijedt, hogy elfelejtette azt is, miért haragudott rám. Én meg nevetve, fejem tetejéig homokosan mentem vissza a terembe. Sok szép évet töltöttem el a nem szeretem iskolában, így utólag azért ezek a csínytevések mégis széppé teszik az emlékezést.
2019. május, második díj
