Lassan ütött az ingaóra a falon, mikor már derengett a hajnal. Még hét óra sem volt, mikor hirtelen nagy veszekedés támadt.
Lehel, a hűtőszekrény már húsz éve áll a konyha egyik sarkában, s már elege volt az örökös veszekedésekből, s állandó ajtónyitogatásból. Lehel elhatározta, hogy világot lát, így megindult az ablak felé, hogy eltávozzon az elátkozott lakásból. Kinyitotta az ablakot és felmászott a párkányra. Lenézett, s hirtelen forgott vele minden, de abban a pillanatban már repült is. Szinte kizuhant a lakásból és kiterítve feküdt percekig a földön. Senki sem vette észre.
Lassan, mikor összeszedte magát, egy rózsát pillantott meg. Vérvörös volt. Kikászálódott a bokrok közül, de alig tett pár lépést, egy másik Lehel hevert a lábai előtt.
Mi bajod van pajtás? – kérdezte Lehel Leheltől, de az nem felelt.
Mi bajod, hallod? – kérdezte újra, de választ még most sem kapott.
Meghalt, gondolta, és a vérvörös rózsát rátette és szomorúan tovább ballagott.
Sírva indult a 81-es troli megállója felé, s szinte oda sem ért, mikor a troli megállt mellette. Felszállt a trolira és jegyet kezelt. Az ellenőr is megérkezett. Lehel átadta a kezelt jegyet, majd lassan beért az Örs vezér térre. Leszállt a troliról.
Meghatotta a nyüzsgő élet, de őrajta senki sem csodálkozott. Megvett egy hot dogot, megivott egy pohár kólát, végignézte a pavilonok kirakatait, bement a virágboltba. Bement a könyvesboltba is, majd át akart menni a Margitszigetre.
Hirtelen eleredt az eső.
Beállt a gomba alá és úgy döntött, hogy a szigeti kirándulást máskorra halasztja. Így hát hazaindult. Felszállt a 81-es trolira, de egy megálló után hirtelen leugrott, az első keresztútnál balra fordult. Bement a plébániára, ahol éppen mise volt.
Letérdelt, keresztet vetett, s végighallgatta a Hiszekegyet. A pap nem lepődött meg, hiszen misére menni mindenkinek joga van.
Szinte elbűvölte az orgona.
Meghatódva, könnyes szemmel letérdelt, majd ismét keresztet vetett és csöndben kiosont.
Már nagyon fáradt volt.
Hazavánszorgott.
A ház előtt hirtelen kicsúszott a lába alól a talaj. Összeesett, s végtelen forróság öntötte el. Láz volt az, az édes álom, mely magához vonzotta, a Nagy Szabadító.
Lehel elaludt, s nem ébredt fel többé. Mintha csak az orgona hangjai csendültek volna fel, de nem érzett már semmit.
Sári néni épp a piacról jött hazafelé, s bánatosan kérdezi férjétől:
– Te Sándor, hova tesszük ezt a rengeteg húst?
– Te Sára! Nézd csak! Itt egy Lehel! Vigyük be ezt a rossz hűtő helyére!
– Milyen igazad van, Sanyi! Maradj itt, hogy el ne vigyék! Becipelem a csomagokat, utána bevisszük.
– Rendben.
Sára néni jött is. Lehelt megfogták, bevitték és oda került a sarokba, ahol húsz évig állt.
Így Lehel megújulva, otthonra találva új életre kelt.
