Bodor Ádámnak
A Házuk ablaka egy másik világra nyílott, melyben ők négyen nem voltak többek, mint félszeg árnyék figurák. Ha a szomszédokat megkérdezte volna bárki, hogy mit is tudnak felőlük, legfeljebb megvonják a válluk, vagy ha beszédes kedvükben találná őket a kérdező, annyit kötnének az orrára, hogy furák, felettébb furák. A ház lakóit nem rázta meg, ahogy nem is villanyozta fel a tény, hogy beköszöntött a szeptember hava is, hogy az ősz, ha nem is éppen váratlanul, de minden átmenet nélkül megérkezett hozzájuk is. Még egy fél mondatot sem vesztegettek az egészre. Nem érdekelte egyiket sem a langyos este, a sószínű és dér takarta háztetők, ahogy a járdát és az úttestet borító akácfalevelek sem. Pirkadatkor egyikőjük felállt és becsukta az ablakot. A többiek még csak nem is biccentettek. Felálltak és cél nélkül, egyik szobából a másikba kezdtek bolyongani, és ha útjuk keresztezték is egymást, vagy félrenéztek, vagy egy-egy betanult szót morogtak a másiknak, aki vagy visszamorgott egy betanult szót, vagy félrenézett, mondjuk pont a tükörre, amelyben még magát sem ismeri meg, hiszen ősidők óta kancsalít. Ki-ki megfogta a fonákra fordult szoba kilincsét, és visszavonult a saját bejáratú cellájába. Az asszony is lefeküdt, csendben, ahogy a többiek. Nem zokogott már ki tudja mióta, hiszen szenvedését ahogy más, úgy már ő maga sem tartotta számon. Nem sírta el senkinek, még magának sem a legnagyobb szerelmét, mert ha volt is ilyen, már régen elfelejtette. Sápadt, aszú haját nem csókolta meg senki.
A férfi szelíden és nyugodtan levetkőzött, és még csak arra sem gondolt, hogy egy-egy rokonnal vagy cimborával, dülledt szemekkel borozzon hajnalig, hogy elmesélje: hogyan szavalt régen verset egy lánynak, hogyan tépett neki rózsát. Még csak sóhajtozni sem volt kedve, hogy aztán a boros abroszra ejtse kopasz fejét nagy bánatában. Inkább elnézte a légypöttyös tapétát és a megfakult faliképeket. A fiú nem aludt el rögtön. Egy régi emléket próbált magában felidézni. Egy Magura nevű fülesbaglyot, aki egy süveg alakú halmon lakott a közeli szálerdőben, valami idegen madár elhagyott fészke közelében gubbasztott naphosszat, alkonyatig bármikor meg lehetett látogatni. A fa közelében édesapjával akár egy órát is képesek voltak elüldögélni a nagy csöndben, a madár nem röppent föl, csak ha durván fölzavarták. De ők csak nézték a félszemmel pislogó baglyot, aztán hazamentek. A lány egy sötét sarokban láztól pihegve, csendesen, szemét lehunyva haldoklott. Csikorgó hideg téli délutánokról álmodott, kemény fagyos mezőkkel, keményre fagyott utakkal, udvarokkal. Üres mozi teremről, és üres klubhelyiségről, ízetlen bolti málnaszörpről, amit ásványvízzel fog majd inni, egyedül. Pedig valami erősebbet kívánna. Másnap temetésre voltak hivatalosak mind a négyen. A temetőbe régen nem jártak, pedig ősidők óta ide temetkeztek a falubeliek, – igaz: semmi látványosságot nem ígért. Kapuja a fatemplom mögötti kertből nyílt, és egy kis emelkedő után kezdődött a fejfákkal teletűzdelt rét. Egyszerű, csak ritkán faragott fejfák, korhadó keresztek, bádoggal vértezett, dísztelen, kopott feliratoktól egyhangú, tákolt fadarabok, ferdén metszett, kereszt alakúra összedrótozott fémcsövek, esetlenül domborodó, árvácskával, enciánnal benőtt, púpszerű kicsi hantok.
Ez a temető is roppant kövér volt, hiszen évtizedek-évszázadok óta etették csonttal, hússal, agyvelővel, anyákkal, apákkal és apró gyermekekkel. A temetőben még a méhek és a darazsak sem dongottak koszorúkat, éneklő torkok nem dagadtak inakban, és a gyászbóbitás pap is egykedvűen fröcskölte a szentelt vizet. De a koporsó alászállt, és ropogott is a rögöktől. Bár a rokonok egyike sem dörzsölte pirosra szemét, ahogy a szertartás végén sem ültek asztalhoz egy kiadós húsos-boros torra. Egy bicska és irhaszagú vénséget temettek el, akit nem sajnáltak, inkább irigyek voltak rá, hiszen ahogy rebesgették, még Ázsiában is járt, de most még csak viola, és jácint sem virult fölötte. Házuk ablaka is aranylani kezdett, hiszen a tél is beköszöntött. Házuk kéménye mégsem pöfékelt, bár a hósík messze selymesen ragyogott már. A téli alkony csendesen leszállt, de a kályha nem égett, és ők sem beszélgettek mellette. A szobákban még csak mécsfény sem lobogott. Ha vendég jönne, csak a hűvös és büszke enyészetet látná, a nyújtózkodó, komor bútorokat. Csak az árnyékok ragyognak, és a nagy ablakok bámulnak sötét szemükkel. A tükör is csak úgy fénylik, mint a befagyott tó. S e tárgyak között a téli hangulatban ülnek ők négyen az asztalnál, szótlanul és mozdulatlanul. Zord gőgjük jól illik a házhoz. Azt hinné az ember, hogy nem élnek, hogy szobor mind a négy. Arcukon jégmosoly fut át suhanva, csalfán, – de nem nevetnek – mert nincs egyiküknek sem szíve. A szomszédok most még akkora ügyet sem vetnek rájuk, mint általában. Ha kérdezné őket valaki, talán a vállukat sem vonnák meg, és ha beszédes kedvében is találná őket bárki, legfeljebb csak széttárnák a kezüket, hogy ők úgy tudták, hogy már nem is élnek, vagy hogy régen elköltöztek. Ezüstesőbe szállt le a karácsony, a hóesés sűrű, – náluk mégsem zúg a kályha, a lámpafény sem aranylik a kalácson.
A férfi és a fiú sem kockázik, ahogy a tejsürű sem gőzöl. Távoli rokonaikkal sem jönnek össze, ahogy a perceket sem ütik el édes szóval, amíg a tél a megfagyott mezőket karcolja éles, kék körmeivel. A lég sem fenyőszagú, és a sarokba sem bókol a rakott fa, jó barát sem emeli korsóját. Miután lenyelték a mérget, ki-ki megfogta a fonákra fordult szoba kilincsét, és visszavonult a saját bejáratú cellájába, és mielőtt örök álomba merültek volna, még megvárták, ahogy a havas pusztán, a néma csöndbe, helyettük sír föl az égbe egy kósza mozdony. Amíg a szomszéd ablakokon kirajzolódtak az árnyék figurák, akik mind egy áhítatos énekbe kezdtek.
A szerző Hány nap még a világ című kötete a Fedél Nélkül Könyvek sorozat 6. darabjaként, szerkesztőségünkben megrendelhető.
