639. szám Széppróza

Az aratás

Szerző:

Az általános iskola kezdetéig nagyszüleimnél – egy Balaton melletti kis faluban – nevelkedtem.

Igazi kis suttyó parasztgyerek vált belőlem, s miután szüleim elvittek magukhoz Pestre – beírattak az első elemibe – hónapokig gúnyolódtak velem kis osztálytársaim balatonmelléki tájszólásomon. Sok-sok verekedés után – árán – végül csak megtanultam „pestiül”.

A három hónapos nyári szüneteket minden évben nagyszüleimnél töltöttem – s bár a tájszólást már elhagytam – ott egy csapásra visszavedlettem klottgatyás parasztfiúvá. Soha nem vártam semmit jobban az életemben, mint ezeket a nyári szüneteket…..

Az utolsó háborítatlan vakációmon – 13 éves voltam – éppen aratás idején érkeztem meg a faluba. Az asszonyok késő délelőttön összepakoltak és vitték az ebédet az aratóknak.

Én – egy falka gyerekkel együtt – elkísértem nagyanyámat a határba. Ebéd után – ki tudja, mi ütött belém – odaálltam nagyapám elé:

– Nagypapa, hagysz engem is aratni?

– És mit szólna hozzá nagyanyád? A kasza nem gyerekjáték, meg aztán még soha nem is kaszáltál.

– De én…

– Semmi de! Nem itt kell gyakorolni. Elvágnád a kezed, és csak feltartanál bennünket. Az aratás különben sem a te dolgod. Azt hiszem, soha nem is lesz az; belőled… Na, állj csak vissza a gyerekek közé!

Rosszul esett, hogy nem enged dolgozni a mezőn.

„Belőled….” Mit jelent ez a „belőled”? Miért nem lehetek én is arató, olyan munkás, mint a többi? De nem tehettem mást, félreálltam, és néztem őket:

Az aratómunkások hosszú sora ellepte a mezőt, mentek előre egymástól kaszalengetésnyi távolságban, egyszerre lépve, egyszerre suhintva. Először a kévekötő asszonyok kezdtek énekelni, aztán lassan átvették a dallamot a férfiak is. Mentek előre egyenletesen, feltartóztathatatlanul. Hová merült el a tekintetük? Nem tudhatom. A tájat nézték, a távoli fákat, a messzi eget? Lehet! Szemük tán nem is tekintett semmire, semmi láthatóra, tán csak valamiféle önkívületi állapotban lépegettek előre.

Énekeltek? Hangjuk összecsendült, mozdulataik egybefolytak, mintha mindnyájan egy testet alkottak volna. Egyazon lélek fűzte őket egybe újra meg újra? Ugyanaz a munka, ugyanaz az énekszó egyesítette őket.

De jó volt nézni…! – ez a látvány megdöbbentett, elszorította a szívemet, bánatot és mégis boldogságot okozva, mert velük voltam, mellettük; énekük engem is magához ölelt.

Mégsem válhattam teljesen eggyé velük: hiszen csak diák voltam, látogatóban – milyen szívesen elfelejtettem volna ezt!

Gyerek voltam; az agyamon átcikázó gondolat pillanatok alatt el is szállt és csak jóval később értettem meg, hogy minden másnál fontosabb az, hogy az első helyet foglaljuk el az aratók sorában.

Kapcsolódó írások