Elmenőben
Gyerekkoromban, amikor azt hallottam a rádióban, hogy hajléktalanná váltak az emberek, azt hittem, ez azt jelenti, hogy nem tudnak többé kiegyenesedni. Görnyedtségre vannak ítélve. Néprádiónk volt, amit mi vezetékes rádiónak hívtunk, mert ugyanúgy vezették be a lakásba, mint a villanyt, és ugyanúgy működött, mint a lámpa: csak be- és kikapcsolni lehetett (talán egyfokozatú hangerő-szabályozóval). Nálunk a konyhában szerelték fel a falra, olyan magasan, hogy én se be-, se kikapcsolni nem tudtam. A barna doboz csak a Kossuth adót sugározta. Azt mondja a barátom, hogy amit a hajléktalan emberekről gondoltam, nem is volt annyira messze az igazságtól: a szóban benne van a hajlik-hajlás, és régen, minden bizonnyal le kellett hajolni elődeinknek a bejáratnál, hogy lemehessenek barlangjukba, odújukba, sátrukba vagy egymásra hajlított ágakból készült kezdetleges menedékhelyükre. Tehát oda, ami föléjük hajolt, védte őket.
Eszembe jutott a gyermekkor rádiós híradása, mert már egy ideje az életet (az élet lényegét?) a megroppanásokban (is) vélem tetten érni.
Autóbuszmegállóban lakom a főváros szívében. A körtéri megállóban van az a hatemeletes bérház, amelynek első emeletére éppen 20 éve költöztem. Nemrég halt meg az a férfi, aki korábban a kapunk előtti lépcsőn szokott ücsörögni, műanyag pohárral a kezében. Nem tolakodott. Udvarias volt.
Tőlem pénzt sosem, csak cigarettát kért. Nem dohányzom. Próbált szóba elegyedni velem. Elhárítottam. Sohasem adtam neki pénzt. A feleségem és a lányom adott. Jó szót sem adtam. Egy-egy erélyesebb lakótárs megpróbálta elküldeni, vagy elzavarni, de ismét visszaült a helyére. Szabadkozott.
Bocsánatot kért. Hümmögtem. Rossz volt a lába. Bottal járt. Középkorú, szakállas, beteg. Néha betört orral láttam. Véres szememmel néztem a véres szemét. „Hogy van uram?” kérdezte, amikor észrevett. Mintha számon tartott volna. Figyelt rám. Voltam valaki a szemében. Egy nála fiatalabb férfi szokta a kapunkhoz kísérni. Róla azt hittem, hogy a fia, de a feleségem kiderítette, hogy a barátja. Ő hozta a halálhírt is. „Tévedéseim és roncsaim köröttem hevernek”, jutnak eszembe az amerikai költő szavai. Idézhetném tovább, de nem teszem.
Egy akadozva beszélő hórihorgas férfi, kezében bot, odabiceg a megállóban várakozó emberekhez és pénzt kér tőlük. Egyesek adnak neki, mások nem. Ha összegyűlik valamennyi, indul a kocsmába. Aztán alszik a bank előtti padon, vagy csak ücsörög, egyedül cigarettázva. Maga elé néz. Késő délután menetrendszerűen érkezik a megállóba a kiabáló férfi. A szobából, a csukott ablakon át is hallom, ahogy szórja szitkait az utca túloldalára, nem létező hallgatóságának. Üvölt. Átkozza a világot. Ez a dolga. Szatyrokkal a kezében, előredőlve, szétvetett lábakkal áll a földön. Ha jön a busz, elhallgat, megvárja, míg fölszállnak az utasok, aztán folytatja szitkozódásait. A járókelők elhúzódnak tőle.
Egyre nehezebb egyenesen járni. Könnyű meghajolni. Felsorolhatnám név szerint azokat az ismerősöket, rokonokat, volt, és jelenlegi barátokat, szerelmeket, szomszédokat, akiket így-úgy megtört az élet: „templomba, kórházakba, börtönökbe lassan vonul a roppant karaván” Budapesten, Varsóban, és New Yorkban.” „Az arcokon düh, fájdalom. Mélységes megalázottság. Hogyan kerültek ide? Elűzték őket a régi kedves otthonból.”
Vannak ismeretlenek, akik fenntartják a városokat. Hiába bontottak le velünk szemben három régi házat. Hiába építenek a helyükre irodaházat és mélygarázst. Vannak emberek, akik vállukra vették a várost. Nem csak az erkélyeket. A kővállak nemcsak erkélyeket, hanem az egész várost tartják: „vállukra vették az erkélyeket végig a városon”. A kőembereknek nem kőből van a szívük: „mélyen meggörnyedve örök hallgatásban” tartják magukat. Óvnak az összeroppanástól.
Elmenőben mi is meg szeretnénk érinteni egy járdaszéli fát, ugyanúgy, ahogy Mándy Iván. Lehet, hogy a fa elhúzódik tőlünk. Lehet, hogy ad valamit. Lehet, hogy utunkra enged. És lehet, hogy visszavár…
„Bartók Béla út lezárva”
Csirkék forognak lassan a kirakatban. Hat megkopasztott csirke. Az üzletet már nem hentesnek, hanem húspalotának hívják. Forróság van. A grillcsirkék a rudakon megtesznek egy fordulatot.
Lefejezték a platánfákat. Koronájuk a porban. Egy fiú és egy lány magával visz egy-egy ágat.
Levegőben lóg Szent Imre. A szobrot, a mellékalakokkal, ideiglenesen elszállítják a helyéről. Nemcsak galambok, varjúk is berepülnek az építkezés területére, és vészjóslóan le-leszállnak egy-egy nagy homokbuckára.
Kockakövek, halomban. Háborús állapotok? 1956 őszén is felszedték a bazaltköveket. Barikádot próbáltak építeni belőlük. Férfiak és nők rakták egymásra a köveket a körtéren, a Víg Hajós étteremnél. Duplasoros hosszú kabát, sál, egyeseken svájcisapka, mások csak zakóban vagy viharkabátban, szemükbe lógó dús hajjal, büszkén építkeztek. Harminc évvel később kézen fogva vezettem át az úttesten, talán a régi barikád bazaltkövein, a lányomat, mert még kicsi volt. Légkalapáccsal törik fel a járdát. A kapuból egy kis korláttal ellátott hidacskán megyünk át, nem a mélység, csak a mélyedés felett, ahova nyugodtan lenézhetünk.
A körtéri McDonald’s előtt nagy hirdetőtábla: 100 forint az éttermi vécé használati díja, közlik az üzemeltetők, de ezt az összeget le is lehet vásárolni. A közelben egy másik hirdetmény: hűtött ár, fagylalt 70 Ft-ért.
A Gellért térnél egy régi filmhíradó képeit elevenítem fel: Horthy, lovon, egyenruhában, a szálloda előtt. Tiszteleg. Lovak patái a köveken. A postai bélyegekre ráütik a pecsétet: a nemzeti hadsereg bevonulása, hadseregfő-vezérlet, dátum. 1919 novemberében született az apám. A rákövetkező évben a Fehérvári utat Horthyra változtatták.
Talicskát tol maga előtt egy félmeztelen férfi. Nehezen megy. Mintha nem lenne a lábán cipő. Megáll. Köveket dobál a talicskából egy konténerbe. Jól hallani, ahogy hozzáütődnek a kövek a konténer aljához. Semmit sem tudok erről az emberről. Vele nem, csak a dübörgéssel tudok kapcsolatba kerülni.
Öt teknősbéka napozik szorosan egymás mellett egy vízből kiálló faágon a Feneketlen-tóban.
Ősz van. Ébresztő!
Föltápászkodik a földről egy férfi a XI. kerületi pszichiátriai gondozó bejáratánál. Imbolyog. El tud-e vajon indulni? Ülve alszik a földön egy másik ember a túloldalon. Feje előrebillent. Széttett láb. Éppen bepisil. Barna nadrágjából kis erecske indul a járda széléhez.
Fölhúzott térddel ül valaki a pszichiátriai gondozó egyik rácsos ablaka alatt. Egy táblát tart maga előtt. A felirat szerint egyedül neveli négy gyermekét. Segítséget kér. Mozdulatlanul ül vagy guggol, és mereven néz maga elé ez a férfi. Látásból ismerem. Láttam már őt a környéken nevetni is, kicsit dülöngélve, viccelődni, társai hátát csapkodni. Csak én vagyok mindig ugyanolyan? Mások tudnak különfélék lenni? Engem ki figyel? Merre megyek, mit csinálok? Leskelődöm?
Kempingasztalkáról paprikát, paradicsomot répát és kukoricát, kosarakból szőlőt, papírdobozokról edényt és manikűrkészletet árusítanak a közért előtt. Az utóbbit hangsúlyosan reklám áron. Az adóhivatal szabálysértés miatt hat napra bezáratta a hentest.
A szemfelszedő megszűnik. Balázs Gézáné nem vállal többé gyöngyfűzést, monogramhímzést, gombáthúzást. Átadja üzletét a mobiltelefonoknak, cserélhető előlapoknak és az övre fűzhető tokoknak.
Az építkezés zsivajában aludt el egy fiú, hátát az árok falánk döntve. Mellette lapátja. Egy ütött-kopott Moszkvics csomagtartóján lavór, olajoskanna és hordó. A lomtalanítás során gondosan összeszedett holmik. A válogató emberek fotelokban ülnek az utcán. Elégedetten beszélgetnek cigarettázva.
Egy szemüveges fiatalember golfozik a Margit híd budai hídfőjénél, az oroszlános emlékmű előtt, az újra parkosított részen. Ilyet sem látott még a világ. Dél van. Kesztyűben terelgeti a fehér labdát. A „pálya szélén” táskában várakoznak az ütők. Zászlócskákat, lyukakat nem látok. A suhancok röhögnek.
„Ketten maradtunk abban a kibaszott irodában”, üti meg hirtelen a fülem egy női hang. A barátjának kezdi el mesélni valaki az aznapi munkahelyi élményeit.
A vadonatúj lámpaoszlop tövében szánkó. Még a kantárja is megvan. Elhagyatva várja, hogy megvilágítsák sötétedéskor a nemrég felszerelt világító testek.
Bár még látható az utcán a lányok köldöke, a kirakatokból eltűntek a nyári ruhák, és azok, akik a padokon alszanak, már betakaróznak. Nincs mit tenni. „A nyár zöld lángja, mint az alkohol, elszállt.”