Egy hajléktalan feküdt az utcasarokban tökrészegen. Mellette egy kis szatyor hevert, amiben a személyes tárgyait hordta, meg némi ennivalót. Mikor felkelt, szemét dörzsölgette, szúrta szemét a napfény.
Elővett a szatyrából egy almát és elkezdte majszolni. Nézegette az embereket, – egyikük morcosabb volt, mint a másik. Jóízűen falatozik. Nem érdekli őt az, hogy az emberek megbámulják.
Egyszer csak egy író közelít feléje. Az író meg akarja gyújtani a cigarettáját éppen, mire a hajléktalan segít neki. Az öngyújtójával meggyújtja az író cigijét.
– Köszönöm! – mondta az író.
– Nincs mit! – felel a hajléktalan.
– Mit csinál itt? – kérdezte az író.
– Semmi érdekeset. – csak itt hevertem ki az ittasságomat.
– Nem szokott bemenni a szállóba?
– De, persze, beszoktam én. Maga ki vagy mi?
– A foglalkozásom?
– Aha – válaszolt ridegen a hajléktalan.
– Író vagyok, de a polgári foglalkozásomat nézve hivatalban, postán dolgozok.
– Jó magának.
Az író észrevette hogy a szatyra túl kemény. Szerette volna tudni, mi van benne.
– Megkérdezhetem, mi az a vastag a szatyorjában?
– Hát hogyne!
S elő is vett néhány könyvet.
– Ezek Heine és Burns versei, tudja, imádom az irodalmat. De itt van Shakespeare Hamletje is – mutatta a drámát.
Az író meglepődött.
– Szóval maga egy művelt hajléktalan!
– Hát… az ember sorsa független a tudásától. Gyerekkorom óta szeretem az irodalmat. Erre mondják azt – legalábbis az én esetemben – hogy a tudást azt tényleg nem veszik el. Láthatja?
– Igen, milyen igaza van!
– Én vagyok az élő példa!
– Látom! – mosolyodott el az író.
– Mert a lakásomat elvették, de a tudásomat nem!
Bólogatott az író, majd minden jót kívánt, megveregette a vállát és azon gondolkodott, hogy most szembeszegült azzal a bizonyos mondással…
