A következő napon megint ott találták a pásztort Rózsabokorvárban, most is aludt, de ezúttal nem horkolt. Lacika, aki a legkisebb volt közöttük, még a két lánynál is két centivel alacsonyabb, odasettenkedett az alvóhoz. Lekapta fejéről a széles karimájú kalapot és elszaladt vele. Az öreg nyomban felébredt, felpattant. Erélyesen követelte vissza a kalapját. Lackó azonban, mivel nagy mókamester hírében állt, csak akkor akarta visszaszolgáltatni a fejfedőt, ha a pásztor csinál egy szép, szabályos fejenállást. Az öreg azonban erre nem volt hajlandó. Kijelentette, a mesemondás is elmarad, ha nem kapja vissza, mert ő bizony kalap nélkül képtelen mesét mondani. Ugyanis a történetek nem az ő fejében vannak, hanem a kalapban lakoznak.
Egy szónak is száz a vége, akarom mondani, száz szónak is egy a vége, a kalapot mindenféle ellenszolgáltatás nélkül vissza kellett adni. A gulya öreg őre fejére tette. Végighordozta szigorú tekintetét a tehéncsordán. Megállapította, hogy minden a legnagyobb rendben van. Levette a kalapját, felnézett az égre, visszatette a kalpagot a kobakjára és mesélni kezdett.
„Egyszer volt, hol nem volt, túl az Óperencián élt egy agg király. Vénebb volt, mint az én százesztendős nagyapám. Rettentően fárasztotta már az uralkodás, unta is, meg beteges is volt szegény. Cukorbaj, magas vérnyomás, no meg köszvény kínozta. Időnként még kólika is gyötörte. Az emlékezőtehetsége sem működött már oly kiválóan, mint fiatalkorában, hiába szedte minden nap a Cavintont, mégis elfelejtett néha igen fontos dolgokat. Nyugdíjba szeretett volna vonulni.
A fia sajnos elesett a legutolsó háborúban, amikor a sárkányok birodalma szerette volna leigázni országát. A rettenetes támadó sereget ugyan sikerült megsemmisíteniük, ám a reményteljes utód, a daliás trónörökös odaveszett a döntő csatában. A király kénytelen-kelletlen az unokáját jelölte ki következő uralkodónak. Csakhogy országa alkotmánya előírta ám, a trónra csakis olyan személy jogosult, akinek diplomája van állam- és jogtudományokból, valamint közgazdaságtudományból. Tehát az újonnan kinevezett trónörökösnek ezeket az apróságokat meg kell szereznie. A legokosabb apátnőre hárult a megtisztelő feladat, készítse fel a hercegnőt a vizsgákra. Fél évet kapott rá. Ez egy hét múlva lejár. Ideje a próbavizsgát megkísérelni.
Az apácaruhás, negyven körüli, már hervadásnak indult nő tíz kérdést tett fel a gyönyörű, huszonhárom éves, elegánsan öltözött, valódi és ízléses ékszerekkel ékített szexbombának. (Ne vigyorogjatok a nózitok alatt. Tényleg bombázó volt a csaj, na. Isten bizony!) A feltett kérdésekre válaszolni azonban nem tudott. Hiába volt király unokája és szemefénye, kényeztetett cincimókuskája. Butuska volt szegényke. Mit is beszélek, még hogy szegény? Dehogyis. Szörnyen ostoba sem, hiszen meg volt neki a magához való esze, de nem az állam- és jogtudományokhoz, még kevésbé a mindig változó, cseppfolyós közgazdaságtudományhoz. Az első két kérdésre egyetlen mukkot sem szólt, csak pislogott hosszú, sűrű szempilláival, mintha legyezni akarná a szemeit. A következő kettőre azt válaszolta: „Nem tudom”. Az ötödik kérdésre ellenállhatatlanul ontotta a szavakat, csak a kérdés tárgyát kerülte ki teljesen. Éppen úgy a hatodik kérdését is. A hetedik-nyolcadikra csupán dadogott, makogott, sokszor nyögött és elképesztően sokszor használta az izé szópótlékot.
A kilencedik kérdésnél hevesen az asztalra csapott ápolt, hosszúkörmű kacsóival. Igen, egyszerre mind a kettővel, elvégre nagyapja unokája volt. A király is, ha ütött, ütött egyszerre mindennel, ami a rendelkezésére állt. Az utolsó kérdésnél aztán hirtelen eltörött a mécses. Bizony, még egy ilyen szexbombázó is képes elpityeredni tehetetlen dühében. Könnyes szemmel hüppögte: „Esküüüszöm, az a soook rooonda pofaszööör professzor egy szót sem beeeszélt errőőől, és a könyvekben seeem találtam erről a témáról eeegyetlen betűt seeem.” Zokogott és sírt, és rítt, és dörgölte szépséges szemeit. A sminkje totál tönkrement.
Az apátasszony bosszúsan nézte, hogyan omlik össze félévi kemény munkája. Igaz, azért mégiscsak érdemes volt a királyi palotában dolgozni, elvégre itt vidámabb az élet, mint a kolostorban, az ellátás is messze jobb. Ám, ha ez a butuska cicuska képtelen levizsgázni, ugrott a jutalom, amit az uralkodó becsületszóra megígért neki.
Meg aztán a hírneve is csorbát szenved, ha ez a butuska fruska elbukik. Mindenki őt fogja okolni, kétségbeejtő helyzet. Azt fogják mondani, hogy rosszul tanította. Itt valamit tenni kell. Ha másképp nem megy, csodát muszáj kreálni.
Erősen koncentrált, valamennyi porcikájával gondolkozott. Még a kislábujjával is töprengett. Minden variációt végigzongorázott. (Vagy talán hárfázott?) Könnyű lenne a vizsgakérdéseket megszerezni, ám mi végre, a hercegnő úgysem tudná mindegyiket bebiflázni. A vizsgáztatókat lefizetni még könnyebb lenne. Csakhogy az apátnőnek nem volt pénze. És ha a királytól kér e célra? Á, az uralkodó erre azt mondaná, ohó, a kenőpénzt nélküled is el tudom kenegetni, nincs szükségem rád. És akkor oda a jutalom. Akkor aztán fuccs a jutalomnak.
Mese nincs, a legdrasztikusabb módszert kell alkalmazni. Kell, kell, kell! Mese nincs!
Illetve, mégiscsak van mese. Naná, hogy van! Ugyanis mesébeillő ötlete támadt. Újmódi tanulást írt elő a királykisasszonynak. Parancsot adott. Napközben tilos tanulni, a könyveket, füzeteket, jegyzeteket tessék elzárni a legvastagabb acélfalú páncélszekrénybe. Éjszakára viszont elő kell venni, és a hercegnő párnája alá kell tenni valamennyit, egészen a vizsga napjáig, minden éjszaka. És a királylány zavartalan álmára az aranyalmákat termő kiserdő őrének, az aranyerdésznek legkisebbik fia vigyázzon. Fővesztés terhe mellett! De, ha a strázsálás eredménnyel jár, a pelyhedző bajszú ifjú legény kérhessen jutalmul bármit, kapja meg. Természetesen az államvizsgákra készülő leányzó is kérhessen bármit, ha sikerrel veszi az akadályt.
A király először hümmögött, csóválta a fejét erősen. Bele is szédült. Aztán hápogott, keresgélte a szavakat a kifogásaihoz, de valahogy semmi elfogadható nem jutott eszébe. A térdébe viszont hirtelen szörnyű fájdalom hasított, a gyomra pedig görcsölni kezdett. Alig kapott levegőt. Kis idő múlva enyhültek kínjai. Pihegve pihent egy kicsit és közben hezitált. Végül boldog nyugdíjas napjaira gondolt, és beadta a derekát. Kérjenek a fiatalok, amit csak akarnak, de szabadítsák meg őt végre az uralkodás felettébb nehézzé vált terhétől.
Elérkezett a nagy nap. És lássatok csodát, a királylány kitűnő eredménnyel vizsgázott le. Most ugye, csodálkoztok. Szeretnétek tudni, miként lehetséges ezzel az új, korszakalkotó módszerrel alig egy hét alatt mindent megtanulni!? Gondolkodjatok! Találjátok ki! Aki rájön az igazságra, azt megajándékozom. Kap tőlem egy fél kiflit.
Negyedóra telt el csendben. Akkor megszólalt az öreg csordás: „Nos, eleget gondolkodtatok. Halljam, mit okoskodtatok ki? No, csak bátran! Semmi?”
Hát akkor elmondom, hogy történt a nagy sikerre való felkészülés. Azt persze elhallgattam eddig, hogy az aranyalma erdőcske őrének, az aranyerdésznek legkisebbik fia, aki a hercegnő zavartalan álmának lett az őre, elképesztően okos, az állam- és jogtudományokban, no meg aztán a közgazdaságtudományokban jártas, kétdiplomás fiú volt ám. Ezt muszáj volt elhallgatnom, mert különben könnyű lett volna kitalálni mindent.
Szóval, az első napon, amint a srác belépett az előkelő leányzó hálószobájába, hogy haláltmegvető bátorsággal őrizze annak álmát… no, hát annak rendje és módja szerint nyomban egymásba bolondultak. Egymásba estek. Szerelem első látásra. Ilyesmi néha előfordul ám. Éjfélig beszélgettek. Minden nagy és minden apró dologról. Felfedték minden vágyukat, minden titkukat. És a következő hat estén a fiú tanította a lányt, olyan ügyesen, olyan okosan, hogy hat nap estéjén többet mondott el, mint hat professzor hat év alatt. És a hercegnő olyan odaadással, oly nagy figyelemmel hallgatta, hogy a hőn szeretett fiú minden szava megragadt az emlékezetében. Nincs is abban semmi csoda, hogy kitűnőre vizsgázott. Naná, majd talán nyuszifül!
A király persze borzasztóan boldog volt, átadhatja végre jogarát, mehet nyugodtan a nyugalmas, örömteli nyugdíjba. Amikor megkérdezte a két fiatalt, mit kérnek jutalmul a nagyszerű siker után, mindketten azt válaszolták, hogy nagyon szeretnének összeházasodni. Ezt természetesen senki sem ellenezte. Hétországra szóló lakodalmat csaptak. Hétezer-hétszázhetvenhét vendéget hívtak meg, hét napig folyt a dáridó. Az ifjú pár pedig boldogan élt, míg meg nem halt.”
2019. június, mese/kamasznovella kategória, második díj
