Gyászjelentés
Dvorcsák Gábor
1955-2020
Dvorcsák Gábor, lapunk kiemelkedő tehetségű költője és festőművésze élete 65. évében hirtelen elhunyt.
Gyászolja őt az egész szerkesztőség, valamint barátai, alkotótársai, tisztelői. A lap egyik alapkövét vesztettük el, Gábort emberként és művészént is nagyon fogjuk hiányolni mindannyian.
Egyéni kiállítását tervezzük, melyről Olvasóinkat lapunkban és facebook oldalunkon is tájékoztatni fogjuk.
Gáborról A Mi Kis Családunk rovatban is olvashat.
Gábor művei elérhetők itt.
Sokszor hallani azt a közhelyet, hogy a tehetségnek nincs műfaja, a tehetséges ember több területen is az, és csak a környezet hatására indul el egyetlen határozott irányba. Dvorcsák Gáborra ez tökéletesen igaz volt. Évek óta minden Fedél Nélkül díjátadón ott volt képeivel, verseivel. Olyan természetesen volt jelen és vette át a díjat is, mintha meg sem lepné az elismerés. Biztosan örült neki, nem kétség, de az is biztos, hogy elismerés nélkül is alkotott volna, mert a művészi önkifejezés a mindennapjai része volt. Alkotott, hogy éljen.
Most pedig nincs többé, nem lesz ott az idei díjátadón. Nem lesz ott többé sehol. Csak az emléke marad, ahogy a többieknek is, akik mind elmentek sorban ebből az otthontalan világból. Reméljük, most hazatalál.
Tóth Krisztina
Nyugtassa a jóisten.
Egy újabb értékre van szüksége a jóistennek, hát hívta…
Füsti-Molnár Fecske
Dvorcsák Gábort nemrég óta és felszínesen ismertem. Verseit, festményeit, nyilatkozatait. Élete szinkronban volt alkotásaival. Tekintetében a sokat tapasztalt és tudó ember nyugalmát, szemérmességét láttam. Azt, hogy szívós, kitartó, messze néző akkor is, mikor magába tekint. Hamar elérzékenyül, lábad könnybe a szeme. Ez a vibráló érzékenység észrevehető volt verseiben, festményeiben, az arcán. Háttérben halk makacsságával.
Itt járt 65 évig, tanúságtevőként a „könnyek völgyében”.
Miszlai Gyula
Amióta elért a szomorú hír, gondolkodtam, mit mondhatnék róla, de mindig oda lyukadok ki, hogy a gondolkodásom nem is annyira róla szól, mint inkább rólam: nem tettem meg mindent, ez egészen biztos.
Az elején gyakran találkoztunk, meg-meghívtam egy sütire, olykor ettünk is valahol, elmentünk ruhát venni, vagy bakancsot télire. El-elhívtam egy-egy Tutta Forza koncertre a Kőrösibe vagy a KÖSZI-be. Kapott zsebpénzt, kisebb úti csomagot…
Aztán ahogy az én életem egy kissé megnehezült, nagyon sokat dolgoztam, minden, de legalább 4 hétköznapom reggeltől estig el lett foglalva, és erőt vett rajtam (most már tudom) egy depresszió a fiaim külföldre távozása miatt, úgy kevesebb figyelem jutott Gábornak. Ráadásul egyre többet kínlódtam a térdemmel, amelyet végül is idén január elején megoperáltak. Egyedül a karácsonyi családi ebédek maradtak rendszeresek, de ezen a Karácsonyon úgy éreztem, ha szeretjük is, a családommal együtt támogatjuk, de benne van a levegőben, hogy “nem családtag”.
Be kellett volna fogadni. Tessék, Gábor, ez a Te szobád, ez a Te otthonod, ez a Te életed! Megtehettem? Nem. Ha tudom is, hogy egyedül ez mentette volna meg, nem tehettem meg. (Egyébként egy 2,5 szobás panelban lakunk.)
Az ő élete rendkívül nehéz volt. Sokszor elgondolkodtam, hogy is lehet ezt bírni? És, hogy akármit is teszünk, kiállítás, riport, egy kis „felhajtás”, utána csak vissza kellett menni a szállóra, ahol nem bántak vele megkülönböztetett módon. Azt hiszem, amikor a MÜSZI (Művelődési Szint, alkotótér volt művészek számára – a szerk.) bezárt, aztán a szállón megszűnt az a zug is, amit műteremnek használhatott, onnantól kezdve indult meg lelkileg lefelé, amit ki lehetett olvasni a verseiből. Ahogy az a világirodalomban máskor is megtörtént, minél mélyebbre került, annál jobb verseket írt.
Nem vagyok farizeus: nem bírnék amaz „igazi” hajléktalanok közé menni, akik az utcán élnek, akik időtlen piszokban és betegségben élnek egyik napról a másikra. De Gábor nem volt „igazi” hajléktalan. Azon kevesek közé tartozott, akik születésüktől halálukig több szintet emelkedtek a spirituális létben, és, ha nem is bírta tovább, számomra mégis az elfogadás nagy példája volt. Sosem panaszkodott, nem szidta a rendszert, nem hibáztatta a körülményeit, az államot, a rokonait. Persze esett szó arról, hogy mi hogyan rossz, kivált a szobatársakkal való összezártság, az egy szál szekrény, a szűkre szabott élettér nyomasztotta.
Gáborral úgy ismerkedtem meg, hogy egy nagyon szerény kis jótékonysági koncertet szerveztem a Szent László Gimnáziumban Sárkány Péter igazgató úr támogatásával. Pár héttel a koncert előtt a Kossuth Rádióban megütötte a fülemet egy kis riport, amelyet Gáborral készítettek. Azonnal éreztem, hogy meg kell keresnem őt, hogy egy villámkiállítással járuljon hozzá az esemény sikeréhez. Szenográdi Rékának köszönhetően létre is jött a kapcsolat. A koncert jól sikerült, de hiába volt ott néhány kőbányai tisztségviselő, a pillanatnyi örömön túl nem volt folytatás.
Akkoriban sokat foglalkozatott a hajléktalanok sorsa, az ellátásuk kilátástalansága, és ma is azt érzem, hogy csak egy gyökeres reform hozhat változást, egy új szemlélet, amely tényleges jobb körülmények közé helyezi ezeket az embereket, hogy megtapasztalják, van más élet, amihez ragaszkodhatnak, és amit elérhetnek.
A családommal töltött ünnepek, a hosszan tartó betegállomány segítettek kilábalni a kiégettségből és elhatároztam, hogy kerítek helyet műterem céljára Gábornak. Tudván, hogy akadnak elfekvő helyiségek az önkormányzat tulajdonában, február 5-én írtam egy ismerősnek, hogy segítsen hozzá a megfelelő információkhoz. Február 5-én. Elkéstem.
Gábor, tudom, hogy megbocsátasz, mindenkinek, aki szeretett, aki szeretett volna, de nem tudott jobban… A tiszta élet utáni vágy és a benne rejlő kitartás, az intellektus ereje emelte őt a művészet magasságába. Hogy ismerhettem, eddig öröm volt, most nagy fájdalom…
Bangó Bea
