Uhrik Teodóra Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész, balettpedagógus, a méltán ismert Pécsi Balett ügyvezető igazgatója és még hosszan sorolhatnánk, akárcsak azoknak a nevét, akikre hatott, akik végül úgy döntöttek; balettel akarnak foglalkozni – még akkor is, ha minden előadás egy olimpia, ha sok áldozatot követel, ahogy olykor az élet is.
„Mi az érték?”
Interjú Uhrik Teodórával
Fedél Nélkül 2020. március 05. 669. szám
Kevés Önnél nagyobb balett táncossal és oktatóval büszkélkedhet a hazai művészvilág, miközben a személye egy sokat látott nőt is rejt. Mit vált ki magából a hajléktalanság?
Pécsett nincs annyi fedél nélkül élő ember, mint Budapesten, ahol minden alkalommal sok rászorulóval találkozom, amikor például a Müpába megyek. Ugyanakkor mindegy, hogy hol vagyok, amikor kilépek egy épületből, és látom, hogy az emberek a ház aljában lévő kukából veszik ki a napi élelmiszerüket, fájdalmasan érint. Amiket mi eldobálunk, az másoknak betevő. Ilyenkor újból és újból ráeszmélek, hogy a sorsunk valójában nem a mi kezünkben van. Mondhatjuk, hogy minden, ami velünk történik, arról mi tehetünk, de ez nem igaz! Nem tudom elfelejteni Háy János példáját, neki is volt egy nehéz időszaka. Illetve hadd említsem meg Szalay Krisztina színésznő, rendező nevét, aki darabot írt az emberi sorsokról. Ő kiment az utcára, hogy megélhesse a hajléktalanságot. Az emberek könnyen kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe.
Ismeri ezt az érzést?
Egy táncos és egy hajléktalan ember egyaránt kiszolgáltatott és esendő. Ez pedig minden előadásnál megerősödik, a próbafolyamat alatt végig ott van. A tánc csak a színpadon a művészé, előtte viszont hetekig a bizonyításról, a kemény munkáról szól. Persze ez nem azt jelenti, hogy az előadás alatt pihenhet a táncos, épp ellenkezőleg, minden fellépés egy olimpia.
Biztosan sokan kérdezték már, mi történik, amikor ez az olimpia rossz véget ér, amikor a táncos rosszul lép és megtörténik a baj.
Az esendőség ilyenkor ismét előjön. Ha elszakad valakinek a szalagja, akkor is végigcsinálja valahogy, és másnap felkeres egy orvost, pihen egy-két napot, de utána újra próbál. Minden alkalommal maximálisan kell teljesíteni. Amikor a sportról beszélünk, mindenkinek az jut eszébe, hogy mennyire fárasztó, holott a balett ennél is keményebb műfaj. Tízezer mozdulatot kell megjegyezni, megtartani, kondicionálni, közben csoportosan és szólisztikusan is dolgozni, az extrém mozdulatokat nem említve. Az is különleges, hogy kilenc évig tanuljuk a balettet, mielőtt színpadra lépünk. Vagyis hatalmas befektetést igényel, míg a megtérülés jóval kevesebb.
Tehát nem érdemes anyagi motiváltságról beszélni?
Az nincs! Ezért is nevezik szerelem szakmának. De ez nem csak a balettra igaz, a festők sem a képeikből élnek, hanem a tanításból. Ezért hívom a táncot a jéghegy csúcsának, és ezért olyan fontos, hogy milyen a taps a végén. S hogy mindennek ellenére miért csináljuk? Mert jó!
Mindig jó volt?
Nem! Nekem bizonyos tekintetben nehéz gyerekkorom volt. Nyolcéves koromban kerültem az akkori Állami Balettintézetbe, ahol napi tíz óra munka várt, ugyanis ez már több, mint tanulás. Eszméletlen fájdalommal, daccal, problémával járt. De később erre úgy tekintettem, mint egy édes teherre, amiből mindenkinek annyit ad a jó Isten, amennyit elbír. Igaz, ez már néha kicsit sok. (nevet)
„Nehéz”?
Az 1950-es években volt egy gyönyörű úri polgárlakása a családomnak Budán, de ez nem tartott sokáig. Amikor édesapám elhagyott minket, a lakás megtelt az albérlőkkel, akikkel együtt éltünk. Négy család volt egy fedél alatt egy fürdőszobára, egy mellékhelyiségre, és még sorolhatnám. Ez nem volt könnyű, talán ma sokan nem tudják elképzelni, hogy milyen lehet, ahogy mi sem tudjuk elképzelni, hogy a hajlék nélkül élő emberek hogyan élhetnek. Ilyenkor érdemes elgondolkodni azon, miként kell felnevelni egy gyereket: úgy, hogy megóvjuk a nehézségektől vagy engedjük, hogy korán megtanulja megoldani a problémákat. Az viszont kétségtelen, hogy ítélkezni mindig könnyebb, csak nem érdemes!
A művészvilág hogy viszonyul a perifériára sodródott emberekhez?
Struccpolitika módjára, és csak ritkán vannak olyan kivételek, mint a már említett Szalay Krisztina. Rengeteg időbefektetés van egy színházi munka mögött, ezért hajlamosak vagyunk arra, hogy ítélkezzünk és távol tartsuk magunkat a szélsőségesen nehéz helyzetben lévő emberektől, mondván „majd’ megdöglök annyit dolgozom”. Ilyenkor felmerül, hogy miként tudnánk elejét venni ennek…
Fontos Önnek a tehetséggondozás. Lehet, hogy ez a jó válasz?
Ez önmagában egy csodálatos dolog. Én ugyanis így segítek, tanítok és részt veszek a tehetséggondozásban. Annyi bizonytalanság van az emberekben, anynyira meztelenek a színpadon, esendők, ezért jó, ha vannak, akik terelgetik őket. Különben sem lehet mindenki a maga ura. Újabb párhuzam a táncművészet és a hajléktalanság között, hogy egyformán nem tudunk egymásról. Ennek az oka, hogy a világ szociálisan nem elég érzékeny, ennélfogva az emberek sem. Állandóan saját magunkkal vagyunk elfoglalva, és ha itt tartunk, érdemes megjegyezni, hogy a pénzt is mi találtuk ki.
Milyen igaz!
…ahogy az is, hogy ma egy értékvesztes világban élünk. Elfelejtjük, hogy mi számít igazán. Mi az érték? Mi határozzuk meg? Mitől lesz értékes valami? Attól, hogy kitaláljuk és vetekszünk érte. József Attila Gyémánt című verse ezt remekül fejezi ki:
„Gyémánthegyen állunk
De zsebünkben kavicsok vannak.”
Werner Nikolett
fotó: Fabinyi Fotó
