A következő napon izgatottan vonult az egész óvoda kisborjúkat simogatni. A két komondor csodálkozva nézte a közeledő gyerekhadat. Kérdőn pislogtak gazdájukra. Vajha, most mi a teendő? A pásztor csendesen szólt rájuk: „Kushadjatok!” S azok szót fogadtak. Leheveredtek.
A bocik anyukái, a tehenek azonban nyugtalanul figyelték a nagy-nagy simogatósdit. El nem mozdultak volna csemetéjük mellől semmi pénzért. Akarom mondani, semmiféle csemegéért. Pedig az óvónők hoztak nekik finom salátát, almát, miegymást. A bocik viszont roppant élvezték a sok-sok kényeztetést. Több mint egy teljes órán keresztül tartott a kétlábú kicsinyek barátkozása a kedves négylábú kicsinyekkel.
Óriási élmény volt ez az ovisok számára, még napokig tárgyalták az eseményeket.
No, de mi térjünk csak szépen vissza Rózsabokorvárba! Ott ültek mind az öten. Az öreg levette kalapját, felnézett az égre, visszatette kalpagját, és mesélni kezdett.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, úgy hívták, hogy Mesketeország. A királya, bizonyos Nagyranőj IV. Bandi éppen borzasztóan dühös volt. Már több mint félórája várta a baloldali szomszéd birodalom uralkodóját, Csokiimádó XIV. Lajcsit. De az nem jött, pedig becsszóra meg volt ígérve jövetele. Igen fontos megtárgyalnivalójuk akadt hirtelen. Lajcsi király még valami rendkívül érdekes meglepetést is beígért. Vajon hol késik az a betyár király?
Csak úgy mellesleg említem meg, hogy Mesketeország mindig is a világ legeslegcsodálatosabb sarka volt, azt szokták rá mondani: Isten jókedvében teremtette. Valószínűleg igaz is eme mondás. Mert ahol ilyen rengeteg sok gyümölcsfa terem, az már majdnem maga a mennyország.
Nagyranőj IV. Bandi várakozás közben, unalmában teleette magát illatos koranyári körtével, zamatos, leveses sárgabarackkal. És azon kezdett el morfondírozni, hogy fel kéne mondani a szövetséget, fel kéne bontani az örök barátságot, és helyette örök haragot üzenni az álnok, hűtlen Csokiimádó XIV. Lajcsinak. Hiszen becsszóra ígérte, hogy jönni fog, s lám-lám, még sincs itt a beste! El is határozta, ha fél órán belül nem érkezik meg, akkor papírrepülő segítségével diplomáciai lépéseket tesz ellene. Úgy bizony!
Félóra azonban hosszú idő ám. Addig is csinálni lehetne valami izgalmasat. Mondjuk, háborúzni az ősellenség jobboldali szomszéd birodalom fejedelmével, Pukkadjmeg III. Karcsival. Törte a fejét erősen, mi legyen a hadüzenetet kiváltó ok. Odasétált a határkerítéshez, fürkészte az ellenség földjét. Mert a felderítés borzasztóan fontos dolog. Főleg, ha háborúra készül az emberfia. Ám az igen alapos, mindenre kiterjedő szemlélődés elképesztő eredményt eredményezett. Egészen mást, mint amit várt volna az ember. Akarom mondani, a legfelső királyi hadvezetés. Ugyanis az egyik rózsabokorban észrevette Csodálkozószemű Gyöngyike hercegnőt. A gyűlölt szomszéd uralkodó kishúgát, aki, még csak ovis lévén, egy rózsaszín ruhás babával játszott a rózsaszínű rózsák alatt.
A mi Nagyranőj IV. Bandink szívébe egyből beletrafált nyilával az a bizonyos Ámor nevű pajzán kiskölyök. A már tízéves bölcs király rögtön beleszeretett Csodálkozószemű Gyöngyikébe. Cseppet sem habozott, riadóztatta a légierőt. Ami abból állt, hogy az éppen keze ügyébe akadó szép, nagydarab papírlapból repülőt hajtogatott. A szárnyára ráfirkantotta: „Szia, hogy hívják a babádat?”
Azután utasításokat adott a pilótának (vagyis hosszasan célzott), és kiadta a felszállásra a parancsot. A repülő jobbra-balra kanyargott, imbolygott. Nagyranőj IV. Bandi király már azt hitte, elvéti a célt. De hálaistennek, egy utolsó, merész, kunkori kanyar után lágyan a szeretett hercegnő ölében landolt.
Csodálkozószemű Gyöngyike hercegnő csodálkozó szemei rácsodálkoztak az égbőlpottyant papírrepülőre. Felemelte kecses kis kacsójával. Látta, az egyik szárnyára valami rá van írva. Hű, de izgi, vajon mi? Körülnézett, és amikor észrevette a szomszéd birodalom királyát a kerítésnél, odaszaladt hozzá. Természetesen a babáját is vitte, szorosan a keblére ölelve.
– Nézd csak, levelet kaptam légipostán. Csak az a baj, nem tudok még olvasni.
Majd két hónap múlva, szeptemberben kezdek isibe járni. Olvasd már el nekem, légyszi! – kérte.
Bandi somolygott az orra alatt és ezt felelte:
– Dehogy olvasom, hiszen tudom fejből, ugyanis én küldtem.
– Teee???
– Igen, én – húzta ki magát büszkén Nagyranőj IV. Bandi király. Az van a repülő szárnyára írva, hogy „Szia, hogy hívják a babádat?”
A hercegnő lesütött szemmel halkan mondta:
– Violának hívják.
Bandi törte a fejét erősen, mit is kéne mondani, jaj, mit is kéne mondani. Aztán hálásan nézett a kis hercegnőre, aki megtörte a kínos csendet:
– Te ugye, a bátyámmal egy osztályba jársz?
– Igen, sajnos.
– Sajnos?! Ugyan miért sajnos?
– Tudod, a te bratyeszod rettentően fennhordja az orrát. Gőgös, kibírhatatlanul gőgös. Merthogy ő mindig mindenből ötöst kap. Na, persze, gondolom, rengeteget biflázik.
– Hogy mit csinál?
– Biflázik. Magol. Szóval, mindig csak tanul, bújja a könyveket, állandóan tanul.
– Á, dehogy! Talán, ha félórát tanul naponta. Viszont a számítógép elől alig lehet elvonszolni. Apu már mindenféle büntetéssel megfenyegette, de hiába. Engem imád, de játszani nem hajlandó velem, azt mondja, unja azokat a játékokat, amiket én tudok. Pedig én sokfélét tudok, de ő inkább csak a számítógéppel játszik. Régebben sakkozott is apuval, de mostanában már nem játszanak. Igaz, apu nem akar, mert majdnem mindig ő veszít.
– Azt mondod, sokféle játékot ismersz? Például? És melyik a kedvenced?
– Barkochbázni szeretek leginkább. Mond csak, tudsz barkochbázni?
– Naná, hogy tudok! Ha akarod, játszhatunk.
– Jó, nagyon szívesen. Tessék, gondolj valamire!
Nagyranőj IV. Bandi király először szabódott, mondván, ő udvarias, tudja jól, hogy mi illik, hogy hölgyeké az elsőbbség. Csodálkozószemű Gyöngyike hercegnő azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ő kérdezhessen először. Tehát gondolt egy aránylag könnyű dologra, ám hamar megbánta, hogy nem valami komolyabbra, mert tapasztalnia kellet, milyen ügyesen kérdez a kislány. És meglepődött azon, milyen gyorsan találta ki. Szerencsére, ő sem maradt szégyenben.
Egészen belefeledkeztek a játékba, így nemcsak azt nem vették észre, hogy rohan az idő, de azt sem, hogy valaki közeledik hozzájuk. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor Pukkadjmeg III. Karcsi már ott állt mellettük, illetve a húga mellett a kerítés túlsó oldalán.
– Hát, te, Gyöngyi, talán megsüketültél? Kétszer is kiáltottam neked, hogy gyere uzsonnázni, de te a füled botját sem mozdítottad. Úgy tűnik, elvarázsolt téged valaki. Tán csak nem éppen a szomszéd? – és ellenségesen nézett át a kerítésen a mi Nagyranőj IV. Bandinkra. Bandi éppen azon törte a fejét mivel lehetne alaposan visszavágni, amikor meghallotta édesanyja hangját.
– Bandika, merre vagy? Gyere be gyorsan, itt van nagypapa és nagymama, ajándékot hoztak neked! Gyere gyorsan, ne várasd őket!
Nagyranőj IV. Bandi megrázkódott, na, más se hiányzott, éppen most. És átvedlett ajándékkapó Bandikává. A fenébe is. Kénytelen visszavonulni.
– Még találkozunk – mondta. És nagyon remélte, a kerítés túloldalán állók értik, ki-ki éppen úgy, ahogy kell. Aztán elindult a ház bejárata felé.
Nos, abban a pillanatban, amikor Nagyranőj IV. Bandi átvedlett Bandikává, Mesketeország is nyomban átalakult gyümölcsöskertté. No, persze egyik sem örökre.
Itt a vége, fogd meg jól, el ne ejtsd a fonalat.
2019. augusztus, mese kategória
második díj
