Szeptember közepe volt. A napok rövidültek. A szüret már a vége felé járt. Valahol egy apró erdőszegte faluban Mater Doloróza búcsúját ülték. Ilyenkor még a faluból elszármazottak is hazaértek. Mindenki ismert mindenkit s egyben rokonok is voltak. Ekkor már az iskola is elkezdődött, amit nem mindenki várt. Volt aki nem is nagyon ment be. A búcsú nagy ünnep volt, de voltak néhányan, akik már elfoglaltságot igyekeztek keresni maguknak. Az iskolában egymást unszolták.
– Gyertek ti is. Nagyon jó lesz. Ilyet még nem láttatok! – csalogatta egyik a másikat, de volt akit még ez sem hatott meg. Lajos, Bianka, Ella és Klára otthon mulattak, kártyáztak, sokuknak nem volt kedvük a tömegbe lökdösődni. Tanulni sem tanultak. Csak éltek, mint Marci hevesen, mintha ölükbe pottyant volna a szerencse. Nem érdekelte Őket semmi, mígnem Lajos egyszer az ablakhoz ment. Meglepve látta társait a néptánccsoportban és a különböző ügyességi versenyeken.
– Gyertek! Nézzetek ki! – Hívta a többieket, mire mind kiszaladtak.
– Menjünk, nézzük meg! – szólalt meg Ella s kiszaladtak. A fal mellett állva figyeltek. Látták az idősotthonból botokkal kibotorkáló nénikéket is. Lassan elindultak, s elvegyültek a tömegben. Valahogy bejutottak a templomkertbe, ahol ön- és honismereti foglalkozások, korongozás, mindenféle program volt. Leültek, majd olvasgatni kezdték a tesztlapokat, melyekkel sok gyerek próbálkozott, de nem sok sikerrel. Végül bementek a templomba, ahol hangversenyt tartottak. Ezután visszaindultak a házuk felé s azon kezdtek tanakodni, hogy a nagyszülőket soha nem látták, nem tudtak róluk semmit, vagy hogy élnek-e még egyáltalán.
Hirtelen megálltak a ház sarkánál, amikor Lajos az anyját látta kijönni az otthonából egy idős nénivel, akit leültetett a legközelebbi padra.
Lajos anyja hirtelen a házuk felé nézett, majd hirtelen megszólalt.
– Mama, ott vannak az unokái, akiket még soha nem látott, de ők se mamát – suttogta.
– Nem baj, most már nyugodtan halok meg, mert szemeim meglátták az unokáimat – zokogta akkor. A lánya nyakába borulva mindketten zokogtak.
A négy gyerek egy darabig szótlanul állt a ház mellett majd bementek a házba. A mama is visszaballagott az otthonba. Esteledett már. Mire a szülők előkerültek, a gyerekek a padlón elterülve aludtak. Nem volt már kedvük semmihez nekik sem, így elterültek az ágyon. Csend volt, csak a hűtő búgása hallatszott.
A csendet egy reggeli telefoncsörgés törte meg. Mindnyájan felébredtek. Anyjuk felvette a kagylót s megkérdezte.
– Ki az?
Amint végighallgatta a választ, letette a kagylót s könnyek között indult az ajtó felé. Csend volt, csak a hűtő zümmögött. Ekkor már tudták, hogy az az idős nénike a padon a soha nem látott nagymama volt. S már nem is láthatták többé. Csak a temetésen tudták meg, hogy akkor azon a napon töltötte be a kilencvenhatot.
– Szép kor volt – mondogatták egymás között s hirtelen úgy érezték, mintha minden megváltozott volna.
Igaz is volt, mert minden megváltozott.
2019. október, harmadik díj