Január első napjai voltak, úgy tíz és tizenegy óra közt. Kréta, Varangy és a többiek éppen csak ébredeztek.
– Te, idén meg sem ünnepeltük a karácsonyt – mondta Gyurma.
– Dehogynem. Nem emlékszel, vettünk öt felest meg három „nemiszomrádot”? – Radír megnyalta a szája szélét, de csupán bajszának odagebedt szálai birizgálták meg a lelkét.
– Nem úgy gondoltam – Gyurma egyszerre elkomorodott, összenyomódott és kitágult. Alakította önmagát. Színészkedett, de úgy, mintha színészt játszana. Látszott rajta egy mély elgondolás. Kezét szája elé emelte, elfordult a többitől, sejtelmes kacsintásra késztette még mindig csipás szemeit, mint a „félre” szerzői utasításoknál a legnagyobb és legkisebb ómódi drámákban – Nem úgy. Nem állítottunk karácsonyfát.
– Hát azt nem – röhintette el magát Radír.
– De most állíthatunk – Gyurma erősködött.
– Így, Vízkereszt után? Te tényleg meggárgyultál – vélte Varangy.
– De most állíthatunk.
Gyurma nem vette észre, hogy ugyanazt motyogja még egyszer, majd még egyszer, lelkesen, mint előbb. Szemei valahová a messzi jövőbe néztek, talán fénylettek is volna, ha nem hasít beléjük mentők, rendőrautók, tűzoltók tömegkéjes sikolya. Így viszont, fénylelés helyett, visszagyökereztek szemhéjaik alá, kemények lettek, tönkösödtek – mint amik várják: tessék, rontsatok ránk fűrészeitekkel, fejszéitekkel, ha le is omlunk, ha ki is omlunk, itt maradunk. Belétek nőttünk. Ha vágtok, hát magatok vágjátok. Ha fűrészeltek, hát ti sikítotok. Mindenképp veletek hull a forgács, s a fűrészpor a ti szemeiteket és torkotokat marja. Ez persze csak úgy elenyészedve suhant rajta át.
– De most állíthatunk. Figyelj! Este sétáltattam kicsit magam, és minden sarkon állt – na nem az, akire te gondolsz! Szóval minden sarkon feküdt – még mindig nem az, amire ti gondoltok! Szóval egy fenyőfa. Dobálták őket már kifele.
– Na és? Hát Vízkereszt van, vagy amit akartok – röhintette el magát Firkász.
– Mit na és? Volt közöttük egy-két egészen pofás. Mármint a fenyőfák között. Úgy értem, nem köztük, hanem közöttük.
– Most mi van? – kérdezte Kréta. – Egy-két pofás micsoda mászkált a fenyőfák között? Vagy közt?
– Nem is hullottak a tüskéi – mondta Gyurma.
– Persze, hogy nem. A fenyők közt sétafikáló sündisznónak nem hullanak – vélte Kréta.
– Várj csak, támadt egy ötletem! Igaza van Gyurmának. Állíthatunk. Menjünk, keressünk ki egyet, a legszebbet – mint a lányok közül – kerítsük be, és énekeljünk neki! – Firkász úgy nézett föl a nagy felhőtlen égre, mint akinek ma hangja nőtt.
– És aztán, és aztán? – sürgette Varangy.
– Aztán, ha már elcsábítottuk, kivisszük magunkkal a Lehel térre. Ott fölállítjuk. Földíszítjük, mint egy menyasszonyt. A Lehel téren minden eladható.
– Díszítsük föl! – lelkendezett Radír. – Figyelj csak, itt egy pezsgősdugó, ott meg egy buszjegy. Kréta, kapd már föl azt a felesüveget! Te meg szedd már ki a cipőfűzőidet, Varangy! Valamivel föl kell tennünk a díszeket. Szedjetek össze minden szépet, majmok!
És lassan kivirágzott a fa. S azonnal gyümölcsöket is hozott. A lámpafényt és a holdét szerteszórták, és összegyűjtötték a város fölaggatott maradványait. És Kréta rácsodálkozott, és úgy maradt.
Közben Gyurma már hozott két dobozt, Varangy két üres sörösdobozt, Firkász két vodkásüveget, Radír egy gyűrött celofánt. És megszólaltak a hangszerek, a dob, a csörgő, a fuvola, a szájharmonika, és Gyurma szájából a karácsonyi ének.
S végül, mintha imádkoznának, egyszerre mondták: Ne adjuk el!
2019. december, első díj
