668. szám Sztárinterjú

Till Attila

Szerző:

Van olyan pillanat, amikor nem mosolyog? Ebben nem lennénk olyan biztosak a tapasztalatok alapján. Amikor találkozunk, boldogan mutat be Francisnak, egy Fedél Nélkül terjesztőnek, úgy beszélgetnek, mint két barát. Vállon veregeti és megjegyzi: „tőle veszem az irodalmat” – majd mesélni kezd.

“Beszélgetve lakhatóbbá válik a világ”

Till Attilával beszélgettünk

Fedél Nélkül 2020. február 20. 668. szám

Nagyon örültél, amikor megtudtad, hogy Fedél Nélkül interjú fog készülni.

Szerintem a Fedél Nélkül egy fontos kezdeményezés. Emlékszem, amikor 26 éve elindult, felfigyeltem rá, mert a lap terjesztőinek, az utcán élő embereknek egyszerre jelent biztonságot, munkát, pénzszerzési lehetőséget, rendszert és közösséget. Folyamatosan kérni és kérni, nem könnyű, aláássa az ember önbecsülését, ezért iszonyú jó, hogy az újság árucikket ad a kézbe, amivel a nélkülözők megélhetik, hogy van dolguk, van munkájuk. Ráadásul, ahogy megfigyeltem, a terjesztők is szeretik olvasni a lapot, büszkék arra, hogy ez a saját újságjuk, boldogan beszélgetnek róla.

Például neked? Bevallom, megleptél, amikor a találkozáskor bemutattad Francist, egy terjesztőt, akivel gyakran beszélgetsz, akivel láthatóan jó a kapcsolatod.

Minden ember életében vannak állandó helyszínek, ahol sűrűn jár, nekem az egyik a Moszkva tér környéke, ahol Francis árul, és akit ennek kapcsán ismertem meg. Így tőle kezdtem venni az irodalmat, majd egyre többet beszélgettünk, hol az írásokról, hol a könyvekről, először Röhrig Géza angyalvakond című kötetét is tőle vettem. Azóta minden nyomtatványt elad nekem, ezzel néha még ugratjuk is egymást, szoktunk ezen röhögni is. Francison látszik, tudom róla, küzd azért, hogy rendezett életet éljen, és azt is tudom, szereti, amikor meghallgatom.

Gyakran állsz le beszélgetni a terjesztőkkel?

Igen, többekkel szoktam, és azt vettem észre, hogy ennek legalább annyira örülnek, mint annak, ha pénzt adok. Akikkel beszélgetek, boldogok, felragyog az arcuk, néha még büszkék is, hogy valaki kíváncsi rájuk, és ez jó!

Ugyanakkor te is őszintén örültél, amikor az imént megláttad Francist. Nagyon! Ezért mondtam, hogy keressük meg. (nevet)

Segítő típus vagy?

Inkább segítségre kész. Ahogy én segítek, az semmi ahhoz képest, amit mások tesznek, mint például a szociális munkások vagy azok, akik orvoshoz viszik a rászorulókat és hajlékot biztosítanak nekik. Én csak megállok, nem feltétlen rohanok tovább, ha valaki megszólít. Beszélgetve lakhatóbbá válik a világ a perifériára eső csoportok számára is. Az, ahogy a nehéz sorsú emberekkel bánunk, tanítás nélkül ragad ránk. Nekem a gyerekeim is nagyon nyitottak. Volt egy alkalom, amikor a feleségem felhívta a középső gyerekemet, ő pedig mondta „várjál, most nem jó, mert most vásárolunk egy hajléktalan néninek itt a boltban vacsorát.” Szerintem ez nagyon jó dolog! Örülök, hogy a gyerekeim ilyenek.

De te is otthonról hozod ez a gondolkodást…

Igen, a családunkból sokat hozunk, az én szüleim eléggé rendes emberek voltak, mármint helyén volt a szívük, biztos ez folyt át belém is. Másfelől a barátokról és a házastársunkról is sok minden ragad ránk, a feleségem szociális érzékenysége és igazságérzete sokszorosa az enyémnek!

Azt mondják rólad, olyan vagy, mint egy tornádó, folyamatosan és nagy hévvel mész. Ezt pedig láttam akkor, amikor Francist kerestük vagy amikor az interjú időpontját egyeztettük, utóbbinál így fogalmaztál: „ekkor nem jó, mert orrvérzésig dolgozom”. De milyen más oldalad van még?

Ahogy olvastam, az ősi törzseknél az volt a szokás, hogy mindenkinek több neve volt. Az embereket az egyik fő jellemzőjükről nevezték el, de voltak más neveik is. Így az én egyik nevem is lehetne valami olyasmi, mint a tornádó, vagy valami futó ló, vagy kutya, de lehetnének más jelzőim is, amik nem ennyire látványosak. Mindenki olyan, mint egy prizma; rengeteg oldalunk, arcunk, tulajdonságunk, gondolatunk van, és ezektől vagyunk azok, akik.  Ezért valójában nehéz meghatározni egy embert, hiszen nem csak látható dolgokból áll, mindenkinek van olyan része, amiket csak a hozzá közel álló személyek ismernek. Én viszonylag nyüzsgő típus vagyok, mindig kell valamit csinálnom, ez az elismerésnek a kergetése, a másokban való megfürdőzés, a folytonos visszajelzések keresése, a bizonyítási kényszer, a túlzott ambiciózusság. De emellett vannak teljesen más tulajdonságaim is: az állandó lamentálás, szorongás, a finom részletekkel való bíbelődés és a bizonytalanság. Ez már nem tornádó, ez inkább önmagát lehúzó örvénylő víz. Erősen él bennem, hogy azt a rengeteg információt, ami ér, amit látok, hallok, tapasztalok átgyúrjam és egy másik formában kitoljam magamból, mondjuk a művészet eszközeivel.  Ehhez is kell ambíció, de a lényege mégsem az, hogy mennyire akarod vagy mennyire vehemensen történik meg.

Jelen esetben a filmművészetről beszélünk. Min dolgozol most?

Mindig írok forgatókönyveket.  Nem akarom elkiabálni, de úgy látszik, hamarosan az egyikkel komolyabban is elkezdek majd dolgozni és film lesz belőle. Azt sem tartom kizártnak, hogy majd egyszer fedél nélkül élő emberekkel alkossak, rengeteg sztorijuk van. Volt régen egy hajléktalan ismerős, aki már elhunyt, nagyon különleges volt! Óriási volt, ahogy mindig, ugyanazon a helyen állt a Rómain a cowboy kalapjában és western csizmájában, csak később tudtam meg, hogy régen lovakkal foglalkozott, onnét maradt meg neki ez a vonal. Vele filmet is akartam forgatni. Tudod, a fedél nélkül élők esetében mindig felmerül a kérdés: mi a történetük, mi az a nehezék rajtuk, amitől nem tudnak megszabadulni? És persze az örök kérdés, hogyan lehetne őket visszahozni a társadalom pereméről egy biztonságosabb életbe. Ez nem egyszerű, de erre ad egy választ a Fedél Nélkül.

Werner Nikolett

fotó: Sallai Jutka

Kapcsolódó írások