666. szám Aktuális Sztárinterjú

Ladjánszki Márta

Szerző:

A kortárs tánc kedvelői ma már nem csodálkoznak azon, ha meztelen előadót látnak a színpadon, hiszen ha nem is megszokottá, de elfogadottá vált, hogy ez is egyike lehet az előadó kifejező eszközeinek. Arra viszont eddig csak Ladjánszki Márta táncos-koreográfus kérte meg a nézőit, hogy ők is vetkőzzenek le, és vállalják a ruhátlanságot az előadás alatt. Interjúnkban arra kerestük a választ, hogyan alakult ki az ötlet és milyenek az eddigi tapasztalatok.

“A test nem tabu”

Interjú Ladjánszki Mártával

Fedél Nélkül 2020. január 23. 666. szám

A meztelenség, mint kifejező eszköz, már a pályád kezdetén sem volt idegen tőled, gyakran alkalmaztad a szóló előadásaidban. Mi bátorított erre?

Egy ideig keresgéltem az utamat. Édesanyám segítő partnerem volt ebben, ő nem bánta, ha a versenytornát balettra, a balettet kortárs táncra cserélem. Ez azért lényeges, mert másképpen figyeltem a testemre, mintha gyerekként bekerültem volna például egy balettiskolába, később akár a balett intézetbe. Bár utóbbira kevés lett volna az esély, mert alkatilag nem olyan vagyok. És ez alatt most nem azt értem, hogy vastag-e a körfogatom vagy nem, hanem az ízületi felépítésem és a hajlékonyságom is más. Táncosként nagyon érdekes volt megfigyelni, amikor változás történik a testen. Ha így, ahogy most vagyok, hosszú ujjú fekete felsőben forgatom a karomat, nem látszik, mit csinál a könyököm, a karom. De abban a pillanatban, amikor akár csak könyékig felhúzom a pulóverem ujját, már lehet látni a struktúrát. Ezt az egész testre vonatkozóan nagyon érdekesnek találtam, és úgy gondoltam, másoknak is érdekes lehet. Akkor meg miért rejtsem el?

Abban az időben ez még a táncosok között sem volt elfogadott nézet…

Igen, mert a média és a táncos szakma a mai napig mindenféle kényszerképzetekkel próbálja befolyásolni, hogyan kell kinéznie annak, aki táncosnak nevezi magát. Ezzel én nagyon nem értek egyet. Úgy gondolom, bárki színpadra léphet, akinek van testtudata és képes reprodukálni, amit a próbák során létrehoztunk.

Hogyan emlékszel vissza az első ilyen jellegű előadásaidra?

Már az Egy című szólómban is félmeztelenül voltam, amiben nem csak a félmeztelenség volt a lényeg, hanem az, hogy itt is volt egy érzelmi vetülete a dolognak, mindig volt valami beágyazottsága annak a ténynek, hogy meztelen vagyok. A korai szólóim segítettek meggyőzni azokat, akiket később bevontam a munkámba, és látták, hogy a meztelenséget nem provokációnak, figyelemfelkeltésnek vagy magamutogatásnak szánom. A Szuka című előadásomról, amikor meghívtam három táncos lányt, még csak a címet és annyit tudtam, hogy a női energiával fogunk foglalkozni. Nem tipikus sírdogálós női előadást akartam, az ilyesmi sose érdekelt. Nem is olyan lett. Végül csak én voltam benne meztelenül, a három nőalak az én brutálisabb mozgásom és jelenlétem ellenpontja volt.

Az első meztelen nézős előadásra 2007-ben került sor. De a darabot magát még textiles nézők számára hoztátok létre…

Így van. Az évek során egyre több társamat vontam be a meztelenséget eszközként használó alkotói kísérletbe, folyamatba. Így érkeztünk el a Lankadó extázis – a test nem tabu című előadáshoz, amelyben már kilenc társam volt a színpadon. A kreatív műhelymunkában arra biztattam őket, mindenki a saját határait keresse meg, ismerje fel, és azt próbálja meg elérni, azt próbálja meg mindig egy picit túllépni. Itt már színész, zenész és táncos vett részt a folyamatban, és az is egészen bizonyos volt, hogy lesz benne meztelenség. Fél éven át a tréning-rendszerünkké vált a Horton-technika. Emlékszem, Varga Zsolt és Jávorka Ádám „púpos” zenészként érkeztek. Főleg Ádám, aki mindig a brácsájára görnyedt, de végig csinálták a tréninget, és hosszú, fiatal, magas zenészekké váltak, gyönyörű volt látni az eredményt.

És honnan jött az ötlet, hogy a nézők is meztelenül legyenek?

A NaVKE, azaz a Naturisták Virtuális Klubja Egyesület tagjai felfigyeltek erre a darabra. Ők nudistaként, naturistaként másképpen viszonyulnak a meztelenséghez, mint egy hétköznapi ember, és érdekelte őket, én mit gondolok a testről. Felhívtak azzal az elképzeléssel, hogy kibérelnének egy ilyen előadást, és meztelenül néznék meg, hiszen számukra az természetes. A kihívást azonnal megéreztem benne, de az alkalmi társulatunk tagjait is meg kellett kérdeznem, mit szólnának hozzá. Ráadásul ez az előadás egy széksoros, félköríves elhelyezéshez lett megkomponálva, testközelben voltak a nézők és az előadók. Érdekelt, hogy ez kinek mit jelent, és a társaimat is sikerült meggyőznöm. Alkotóként nagyon fontos állomás és tapasztalás volt.

Említetted egy interjúban, hogy ez lett a legjobb előadás, olyan koncentrált figyelem alakult ki. Rendszeressé vált a naturistákkal kialakult együttműködésetek?

Igen, más előadásunkat is megnézték. A 2007-ben készült silent witnesses teljesen körbeülős történet volt, aminek az volt az alaphelyzete, hogy Jávorka Ádámmal és Varga Zsolttal bemegyünk, levetkőzünk, lemegy az előadás, felöltözünk és kimegyünk. A naturisták ezt is kibérelték, de meghívtak minket különböző eseményekre is. Például a naturista kempingben térspecifikus előadásokat hozhattunk létre.

Hogyan alakult ki az az elképzelésed, hogy nem csak a naturista nézők lehetnek meztelenül?

A NaVKE-vel csendesedni kezdett az együttműködésünk, mígnem egy román táncosnővel dolgoztam együtt, az L1danceFest-re készítettünk egy új darabot. Ő volt benne a szólista, Varga Zsolt pedig élőben zenélt. A próba utolsó hetében úgy éreztem, valójában én azt szeretném, ha az előadás megkezdése előtt, amikor már beültek a nézők, hangozzon el egy felhívás. Felvetettünk volna egy olyan javaslatot, hogy ha szeretnék ezt az előadást meztelenül látni, van rá lehetőség, de oly módon, hogy akkor nem csak a fellépők legyenek meztelenül, hanem a közönség is vállalja a ruhátlanságot. Ehhez azonban egy közös döntés kell, amit itt és most kell meghozni. Nyilvánvaló volt, hogy mindig lesz olyan, aki ezt nem meri bevállalni, és mivel az egyetértő közös döntésre szinte semmi esély, ez egy textiles előadás lesz. Ennek ellenére ebből semmi sem lett, mert a szponzor is ódzkodott tőle, a MU Színház sem mert belevágni.

Mit szóltál az ilyen merev elutasításhoz?

Cenzúraként éltem meg, úgy éreztem, a művészi szabadságomat korlátozzák. Ekkor már én kerestem meg a naturista egyesületet, a NaVKE-t, hogy hozzunk létre egy zártkörű előadást csak a naturistáknak, és figyeljük meg, hogyan működne ez az ötlet a gyakorlatban. Ismét egymásra találtunk én és a naturisták, amelynek az lett az eredménye, hogy meztelen nézőknek meghirdetett előadás-sorozatot indítottunk el, amit a Bakelit Multi Art Center fogadott be. A LetMeC után jött a 25/45 című, amelyet 2019 tavaszán mutattam be annak apropóján, hogy 25 éve vagyok a pályán és 45 éves lettem. Az első két zártkörű előadás után az L1danceFest 2018 keretében nyitottuk meg először a sorozatot nem csak NaVKE-tagoknak, hanem bárkinek, aki vállalta, hogy ruhátlanul nézi meg az előadást. Azóta mindig nyilvánosak ezek az események.

Mit szólnak ezekhez a különös kísérletekhez a táncos szakma előadói? Szívesen csatlakoznak hozzád?

Érdekes, hogy még ők is rengeteg előítélettel élnek. Főként a képzett táncosok, akikbe a képző-intézményekben alaposan belenevelték, hogy mi az, ami nem tökéletes akár a testükön, akár a technikájukban. Jó esetben nem alakult ki náluk testképzavar, de gyakran ők is sémákban képzelik el a táncost, és ha nem olyan a testük, mint az agyukba vésett séma, akkor azt takargatják, hibának érzik. Ahelyett, hogy felfedeznék a mindennapi test lehetőségeit, szépségét. Gyakran találkozom olyan táncossal, akiben az én hitem sokkal erősebb, mint az ő hite saját magában. Ezért van az, hogy a meztelenség sok táncos számára tabu, mert szégyell valamit a külsején.

Hogyan tudod elkerülni, hogy ne erotikus kíváncsisággal, ne szexuális élményt keresve érkezzen egy-egy néző?

Igyekszem nagyon körültekintően eljárni, hogy milyen szöveg és milyen képanyag jelenik meg a beharangozókban. Mindenkinek pontosan kell tudnia, mire érkezik. Nem is volt ebből félreértés. Az viszont előfordul, még a táncszakmai közegből érkezőknél is, hogy bepánikolnak, és lemondják a részvételt. Egy ideig gyűjtöttem a nyakatekert ürügyeket. Persze, olyan is van, aki kerek-perec megmondja, hogy „szia, Márti, én nem vetkőzöm le, inkább nem nézem meg az előadást, ha nem haragszol”. Pedig soha nem a meztelenség indít el szexuális gondolatokat. A naturisták például anno azt mondták a Lankadó extázis utáni beszélgetésen, hogy az erotika csak akkor futott át az agyukon, amikor a meztelen előadók a színpadon felöltöztek.

Minden előadás után biztosítod a beszélgetési lehetőséget?

Igyekszem, mert kíváncsi vagyok a visszajelzésekre, de sokszor azt tartom fontosnak, hogy a néző ki tudja beszélni az élményét vagy akár kérdezzen. A LetMeC után is mindig felajánlom a nézőknek, hogy akinek van kedve, maradjon ott, üljünk körbe a színpadon, beszélgessünk egy kicsit arról, ki hogyan érezte magát, hogyan élte meg az előadást. Érdekes, hogy szinte mindenki felszabadító élményként említi, és örülnek, hogy az erre nyitott embereknek van ilyen lehetőség. Az is visszatérő gondolat, szerintük milyen bátor dolog vállalnom, hogy beinvitálunk 8-10 meztelen nézőt a színpadra, akiknek az előadás csúcspontján nem csak rám kell nagyon figyelniük, hanem egymással is azonnal együtt kell működniük ahhoz, hogy létrejöjjön a közös jelenetünk. Szándékosan nem mondok erről többet, legyen meglepetés azoknak, akik még nem látták az előadást.

Folytatódni fog a kísérlet-sorozatod? Tervezel még meztelen nézős előadásokat?

Igen, mert nagyon fontosnak tartom. A kortárs táncban már elfogadott, hogy meztelen táncosokat nézünk a színpadon. Olyan táncosokat, akik a média és a tánc szcéna által megfogalmazott tökéletes testet képviselik. Én pedig ezzel a sorozattal ez ellen lázadok. Amikor elindítottuk a „Táncest sorozat meztelen nézőkkel” című kezdeményezést, arra is gondoltam, hogy nem én akarok mindig színpadon lenni, hanem olyan előadókat is meg fogok hívni, akik foglalkoznak a meztelenséggel, és nem zárkóznak el ilyen tapasztalásoktól. Ezeket az embereket viszont nagyon nehéz megtalálni, mert kevesen mernek belebonyolódni ismeretlen kísérletekbe, még annyira sem, hogy eljönnek megnézni. Nem könnyű, de folytatom.

(– odorik –)

fotó: Csanádi Gábor

Kapcsolódó írások