Néha ennyi is elég, hogy egy bizonyos dolog elindítson valamit, egy gondolatot az ember fejében. Lehet ezt máshogy is megkörnyékezni, racionálisabban, földhöz ragadtan, de minek, ha abból hiányzik a mondanivaló. Most Hajdu Steve moziját próbáltam szavakba önteni, általa.
Berepült az ablakon, megállt egy pillanatra,
majd tovaszállt
Hajdu Steve-vel beszélgettünk
Fedél Nélkül 2019. október 17. 659. szám
Lesz ez a bizonyos Télelőtti Dumaparty, ahol te leszel az est műsorvezetője. Mit szóltál a megkereséshez?
Nagyon örültem neki. Őszintén, már akkor nagy Fedél Nélkül rajongó voltam, mikor még maguk a hajléktalanok szerkesztették a lapot, feketén-fehéren. Nekem az volt a kedvencem, még az eredeti formájában. Ha valamilyen ismert ember, színész vagy énekes hozzááll, annak is örülök, de én szerettem, hogy a címlapon lévő rajz szólt valamiről, annak volt mondanivalója.
Merthogy egyfajta „eszközzé” vált a fedőlapon szereplő arc?
Ezen gondolkodtam egyfolytában, hogyha például most én ott vagyok, akkor lehet, hogy az az autós, aki eddig átnézett a Fedél Nélkült árulón (nem mondanám, hogy hajléktalan, mert nem biztos, hogy az), annak most könnyebben nyílik meg a pénztárcája, és segíti valamelyest azt a rosszabb sorsban lévő embert.
És most mégis a te arcod kerül rá. Erről mi a véleményed?
Nagyon örültem neki, büszke vagyok rá. Ha például döntenem kellett volna, hogy a Playboy vagy a Fedél Nélkül címlapján szerepelnék (mondja nevetve – szerk.), ezt választanám, hiszen jó érzés, ha így gondolnak az emberre, ez nagyon fontos. Örülök, hogy én is beállhattam a sorba.
Mégis, valahol azt olvastam rólad, hogy nem szereted visszanézni magad, bár ez inkább produkciókra vonatkozik. Emiatt áll szívedhez legközelebb a színház, mert az akkor, ott történik és nem visszatekerhető? Megtudhatjuk miért?
Szerintem egy színész érzi azt, hogy ő milyen. Legtöbbünknek talán van olyan képességünk, hogy kívülről is látjuk magunkat és lehet, hogy az másabb, mint amit a néző lát, vagy amit mondjuk kamerán keresztül látunk. Jó megtartani magunkat abban a hitben, hogy az „én mozim”, az „én képem”, ami a forgatás alatt van, az olyan. Utána visszanézem, akkor látom, hogy egy középkorú férfi rohangál körbe mondjuk egy autót, de ez az én fejemben ez úgy van meg, hogy fitten megy, mint a Bruce Willis, majd visszanézem a felvételt és egy ilyen tottyos nadrágú ember megy körbe, és akkor mondom., hogy várjál, ez nem én vagyok. De, az vagyok. És olyan nehéz ezzel szembesülni. Hozzáteszem, nagyon kevés olyan film van, vagy színházi előadás, amit visszanézek, és el tudom vonatkoztatni magam attól, hogy mi történt, hogy volt, ja, ott azt kérte a rendező… De azért egy-kettő volt már, ilyen tévés irodalmi produkciók, ami jaj de jó, az jó, ott volt szünet, ott egy gondolat megszületett.
Vehetjük ezt úgy, hogy nem kívánod lerombolni a saját illúziód, önmagadról?
Hát, lehet, hogy az is, mert tudod, az én fejemben egy másik mozi megy, önmagamhoz viszonyítom, én vagyok a szubjektív. Neked meg egy másik mozi megy a fejedben, és lehet, hogyha én kívülről látom magam, akkor a te mozid látom, és fene egye meg az is nagyon jó, de jó lett volna az enyémet látni.
Ettől függetlenül, erős személyiség vagy. Mondhatni egyfajta spirituális béke lebeg körül.
Hát, ahogy öregszik az ember, egyre jobban. Ahogy az ember szülei meghalnak, arra gondol, legalábbis én, személy szerint arra gondolok, hogy az biztos, hogy nem lehet, hogy már nincsenek itt velem, hát kitől fogok én tanácsot kérni, mindig tőlük kértem. És akkor biztos valami spirituális választ keres az ember, „hogy jó, de lehet, hogy…”
Nekem édesapám februárban halt meg, 88 éves volt. Pont egy hónappal később forgattunk valamit, egy kocsiban ültünk, és egy kis pillangó berepült az ablakon, megállt nálam, én voltam a kormánynál, leült aztán tovább repült ki az én lehúzott ablakomon. Hát mi ez, hogyha nem egy üzenet?
Persze, hogy tulajdonképpen valószínűleg a darwinisták azt mondják, hogy egy pillangó a szél áramlatával bejött oda és ki is ment, de én ebbe azt láttam, hogy ez lehet, hogy ő volt és szólni akart.
Ez egyébként mindig izgalmas gondolkodás számomra.
Visszatérvén november 6.-ra…
Azt gondolom, hogy minimum fél évente, akár negyedévente kéne csinálni egy ilyet, hogy ne az legyen, hogy ez egy olyan gála, ahol próbálunk adományt gyűjteni, hanem, igenis terjedjen el, legyen kitüntetés, ha valaki ezen a gálán fellép. Ha máshogy nem, legalább így tudjunk segíteni.
Mit gondolsz az adománygyűjtés ilyesfajta módjáról?
Látom amerikai filmekben, hogy valamilyen alapítvány szervez egy ilyen estét, ahol a város felső tízezre van ott. Szerintem nálunk ez még nincs. Nincs meg a szembenézés, hogy mi is ez. Gondolok egy igazán gazdag emberre például, aki alig tud erről. Na most őt hogy szólítom meg? Gyere már el, nézd meg a műsort és utána adakozz!
A formája nem mindegy. Mi most úgy próbáljuk, hogy lesz egy gálaest, és aki tud, az segítsen valamivel. De nekem az az álmom, hogy azt érjük el, hogy egy ilyen eseményre 3-4-5 év múlva százezer forint legyen a belépő. Vagy mondjuk lenne bronz, ezüst és arany minősítésű jegy. Majd én vagy a cégem, (akárki) azzal támogatom ezt az egészet, hogy ennyiért veszem meg a jegyet, és ilyen alkalmakon lehetne tudatosítani, hogy miért is van ez az adománygyűjtés.
Végül, arra lennék kíváncsi, hogy mi az a gondolat, gondolatmenet, amit közvetíteni szeretnél az est folyamán?
Mindenképpen azt, hogy segítsünk, ne rettegjünk, és ne féljünk. Tehát, ha van egy probléma, akkor ne dugjuk homokba a fejünket, hogy nem ez nincs. Bármilyen fogyatékkal élő, mentális problémával küzdő vagy szenvedély beteg emberek sorsáról nem nagyon tudunk beszélni, mert oda vannak eldugva, ahol mi nemigen látjuk őket.
Én azt szeretném közvetíteni az est folyamán, hogy nézzünk ezzel szembe, legyen bátorságunk megkérdezni, hogy mivel tudunk segíteni. Olyan fantasztikus közösségi erőt tud már képezni az internet és közösségi média, csodák vannak, ha bármiben összefogunk és segítünk. Hogyha egy kicsit erős a lelkünk és szembenézünk ezzel, akkor szerintem itt is tudunk segíteni.
Rothman Lilla
fotó: Csanádi Gábor
