Sztárinterjú

László Zsolt

Szerző:

László Zsolt kerek harminc éve színész. Pályája során mindig ott volt, ahol új színház épült, és sokszor volt részese színháztörténeti jelentőségű produkcióknak. Alakításaiban mindig elő tudja hozni magából azt a mélységet, amit csak a legjobbaktól kaphatunk, hogy a legteljesebben láthassuk az embert. Magunkat. Nekünk. László Zsolttal a Radnóti Színházban beszélgettünk.

„Fölmutatni az embert”

László Zsolttal beszélgettünk

Fedél Nélkül 2019. október 03. 658. szám

Ez a harminc év azt hozta, amire az elején gondolt, amire vágyott?

Fiatalon nem fogtam át agyban ekkora időt, de visszatekintve azt mondhatom, hogy a színházi életemmel szinte maradéktalanul elégedett vagyok. Voltak, persze buktatók, de megfelelő időben jókat váltottam. Jó döntéseket hoztam, sikerült olyan szakmai barátságokat kötni színész kollégákkal, rendezőkkel, akik olyan társak voltak a színpadon, hogy pozitívan hatottak a színészi előmenetelemre. Azt hiszem, alapvetően jó utat jártam be eddig.

Hol voltak a mérföldkövek, a legfontosabb állomások az életében?

Az első öt év itt a Radnótiban meghatározó élmény volt. Abban az évben heten szerződtünk ide együtt, fiatalok. Rengeteget jelentett, hogy hamar megtaláltuk az összhangot egymással, és jól tudtunk kapcsolódni a már ittlévő remek társulathoz. Bálint András igazgató és Valló Péter főrendező úgy alakították az évadot, megadták a lehetőséget. Jó rendezőkkel rengeteget próbáltunk, annyifélét játszottunk, olyan sokat tanulhattunk, gyakoroltunk, ami megalapozta a szakmaiságunkat. Szerencsénk volt, mert akkoriban itt a fővárosban, más színházaknál nem adódott annyi lehetőség a kezdők számára. A következő fontos állomás Székely Gábor Új Színháza volt. Azért is, mert mindig nagyon izgalmas valami új létrehozása, de aki Székely Gáborral találkozott, vagy lehetősége volt dolgozni vele, az soha nem felejti el. Rengeteget próbáltunk, dolgoztunk. Gábor a végletekig maximalista. Mérhetetlen  igényeket támasztott  önmaga elé is, de elénk is, csak görnyedtünk. 2016-ban megjelent egy könyv Székely Gáborról, A második életmű címmel. Elenyésző mennyiségben saját írásai, interjúi is szerepelnek benne, de nagyobb részt tanítványai, munkatársai beszélnek Gábor pedagógiájáról. Akkor megvettem a könyvet, de nem mertem belenézni sem, most nyáron viszont végigolvastam. Teljesen visszajött annak a szakmailag gyötrelmes négy évnek az emléke. Utólag felemelő érzés, és azóta is sokszor vissza tudtam nyúlni, amikor szükség volt rá, azokba a szakmai mélységekbe, melyek azóta is bennem vannak, de akkor az emelkedettséget nem éreztük, csak a rengeteg munka és az őrületes igények gyötrelmét. Négy év után vége lett, mert a színházak központi irányítói nyilván nem voltak tisztában a színházcsinálás mikéntjével, türelmetlenségükben nem adtak tovább lehetőséget Gábornak, pedig ahhoz, hogy a társulat a zenitjére fusson, még egy etap kellett volna.

Ezután lett szabadúszó, ami szintén bejött.

Fontos döntés volt az életemben, és igen, bejött. Sok új emberrel dolgozhattam, különböző színházakban. Akkor kezdtem el a munkát Alföldi Robival, ami azóta is tart, jó szériának bizonyult. Állandó vendégként játszottam a Budapesti Kamaraszínházban, és sikerült néhány színháztörténeti jelentőségű darabot létrehoznunk. Ez a színház szintén nyom nélkül eltűnt, ami igen nagy bűn és érthetetlen, mert teltházakkal üzemelt mindhárom helyszínen. A Tivoliban az első előadásban is benne voltam, amely A velencei kalmár volt Alföldi rendezésében, és a színház utolsó napján is játszottam, A vágy villamosában, Eszenyi Enikővel.

Következett a Nemzeti Színház, ahol három igazgató alatt is játszott.

Tulajdonképpen négy igazgató, mert egy hétig Huszti Péter is ott volt. Vidnyánszky Attila rendezett egy Bánk bánt, amire Schwajda György igazgató úr meghívott, és szerződést ajánlott. Tizenegy évet töltöttem a Nemzeti Színházban.

Sokat változott ez idő alatt a színház?

Igen. Alapvetően erős társulattal indult, de Schwajda, bizonyára tudta miért, sokkal több női színészt alkalmazott, mint férfit. Jordán Tamás megváltoztatta ezeket az arányokat, és ekkor volt a személyi változások első köre, majd Alföldi Robinál jött a következő. A társulat Robi öt éve alatt forrotta ki magát igazán. Kormányváltás után jöttek a támadások, megpróbálták pénz elvonással is ellehetetleníteni a munkát. Az utolsó két évben a pénz csak a rezsire volt elég. Szerencsére Alföldi Robi nem azt választotta, hogy behúzza fülét farkát és megalkudjon, hanem előre menekült, és még bátrabb lett a darabok kiválasztásában. Érzékeny témákat hozott, olyasmiket, ami nagyon érdekelte a közönséget.  Amikor híre ment, hogyha Robi nem maradhat igazgató, az összes darabot leveszik a műsorról, az Operáig állt a sor a szervezés nyitására várva. Fél év maradt, hogy aki akarja, megnézhesse az előadásokat.

Milyen érzés volt ez belülről?

A társulat hála istennek összezárt. Megható volt, hogy pártszimpátiától függetlenül mindenki tolta a színház szekerét. Akkor is, ha volt egyfajta véleménye Alföldi Robi alkotói tevékenységéről, ízlésvilágáról, vagy arról, hogy milyen témákról akar beszélni a nézőknek, egységesen mindenki dolgozott, mint a barom. Rengeteg előadás volt, rengeteget próbáltunk. Minden este állva tapsolt a közönség. Érezni lehetett, hogy bármit is játszunk, ránk kíváncsiak. Eleinte gondoltuk, hogy hozzá lehet szokni az ünnepléshez is a hónapok alatt, de nem lehetett. Minden este megrendítő volt és nagyon megható a nézőtérről felénk áradó szeretet.

Azt hogy lehetett megszokni, később, máshol, hétköznapokon, hogy talán kisebb az ünneplés?

Sehogy. Kassák nagyon jó mondatát szoktam idézni: A ló meghal, a madarak kirepülnek, az ember meg beleszokik.

Újabb mérföldkő a székesfehérvári Vörösmarty Színház.

Fontos döntés előtt álltam újra, ajánlatom volt Pesten is, de Fehérváron valami új alakult, nagyon jó rendezői és színészi névsorral. Izgalmasnak ígérkezett. El is töltöttem ott három évet. Fájdalmas döntés volt, hogy fölszerződtem újra Pestre, mert nagyon megkedveltem az ottani kollégákat, jókat dolgoztunk együtt. A fortésokat  is megszerettem (Fortedanse Társulat) Horváth Csaba a szívem csücske, de Kováts Adél lett a Radnóti igazgatója. Akkor már vendégként játszottam a Radnótiban a Platonovot, és Adél felhívott egy beszélgetésre. Ahogy arról beszélt, hogy milyen tematikájú színházat szeretne létrehozni, éreztem, hogy nekem ez picit rímel arra, amit Alföldi Robi csinál. Nyilván nem véletlenül gyakori vendégrendező  Robi a Radnótiban, mert olyan témával akar foglalkozni, ahogy Adél is, ami nagyon érdekli, érzékeny, problémákat vet fel, és számára motiváló. Nem kevés olyan előadás születik itt, ami szerintem  rímel a Nemzeti utolsó két évére.

Gondolom, rímel arra is, amit Ön legjobban szeret a színházban.

Nagyon jó érzéssel tölt el, és lelkileg felemelő úgy felmenni a színpadra, ha tudom, hogy a szerepemnek, de az egész előadásnak van egy kommunikáció teremtő, gerjesztő attitűdje. Kováts Adélnak is nagyon fontos, hogy a nézőkben megindítson dolgokat, hogy elgondolkodjanak. Minden színháznak valahol ez lenne a célja, fölmutatni az embert a nagyszerűségével, az esendőségével, a sebezhetőségével, a kiszolgáltatottságával, hogy mint teljes egészet lássuk, estéről estére. Itt a Radnótiban esélyünk van erre.

Milyen új darabokban, mit fog játszani az új évadban?

Érdekes helyzet, mert csak januárban lesz új bemutatóm. Egy G.B. Shaw dráma, nagyon várom, mert Kovács Krisztina és Péterfy Gergely fordításában készül. Péterfy Gergelyt nem ismerem, de három könyvét is olvastam, melyek nagyon tetszettek, és nagyon kíváncsi vagyok rá. A másik új, Schwechtje Mihály Gina című darabja, amiről csak a jövő héten tudok meg valamit, akkor lesz egy megbeszélés, de úgy tűnik, a szerző hoz egy alapot, amit aztán közös munkával dolgozunk majd egésszé.

Hogyan épít fel egy szerepet, hogyan sikerül elkerülni a rutint?

Nem egyszerű elkerülni, hogy a rutin ne jelenjen meg negatívumként, de segít, ha sok különféle feladatot kell megoldani.

Egy időben sokszor játszott negatív, gonosz figurákat. Például Zanussi filmjében is, az Éterben.

Azok sokkal érdekesebbek. Pont Alföldi Robi kezdte felpiszkálni bennem ezt a figurát. Az Éter című lengyel filmben elég kevés szövegem volt. Zanussi azt az instrukciót adta, hogy egyszerűen csak éljek a kamera előtt, úgy, hogy még a rendező is féljen tőlem. Na, köszönöm szépen, erre varrjak gombot, jelentős puttonyt rakott a hátamra! Végül a szerep összeállt bennem a Luciferből, meg azokból a negatív figurákból, akiket korábban játszottam a színházban.

Mint mondta, a színházi életével teljesen elégedett. Mi a helyzet a filmmel?

Színházi szerepekkel kapcsolatban nincs hiányérzetem. Nincs úgynevezett szerepálmom. Egy lett volna, a Lear király, de az teljesült. Az ügynök halálában már kétszer is játszottam, de Willy Lomant szívesen alakítanám, ha eljön az ideje. A filmekkel más a helyzet. Gondolkodtam is, hogy miért nem találnak meg nagy filmszerepek, arra jutottam, hogy nem vagyok sztár alkat. Hála istennek, teszem hozzá, mert a mai filmgyártás szerintem nem abba az irányba halad, ami a dolga lenne, hogy minél gazdagabban láttassa az embert. A közönségfilmek és a művészfilmek között tipródik a magyar filmgyártás, szinte ugyanazokat az arcokat használják. Régen sokkal több film készült és háromszor annyi tv-film, a színésznek volt lehetősége a filmszínészetet is gyakorolni. Persze, most is készülnek jó filmek is.

Vannak tervei? Mit szeretne öt, tíz, vagy húsz év múlva?

Élni szeretnék. Ez a minimálprogramom. Bővebben, jó lenne frissnek maradni, hogy ne gondolják rólam a fiatalok, hogy egy begyepesedett dinoszaurusz vagyok, hogy kommunikálni tudjunk. Azt, hogy ez most még működik-e, hamarosan kipróbálhatom, dolgozni fogok egy vizsgaelőadásban az egyetemen.

Hogyan pihen, mivel töltődik fel?

Nagyon fontos a zene, basszusgitározom, bár inkább nem tudok, mint tudok. Hallgatok is zenét, de nem eleget. És az olvasás, most nyáron sikerült hat-hét könyvet elolvasnom. Nagy csodálója vagyok az íróknak. Az, hogy valaki a mondanivalóját képes pontosan és érdekesen megfogalmazni, istenadta tudomány. Anno a Nemzetibe kezdtek bejárogatni az írók, akik Alföldi Robi kérésére darabokat irtak a tízparancsolathoz. A büfében látni Esterházyt, Kerékgyártót, Závadát, Grecsót, beszélni velük pár szót, óriási élmény volt. A másik, ha valaki zenél. Rendkívüli szeretettel hallgatom és irigylem azokat, akik magas szinten tudnak bánni a hangszerükkel. Az számomra elkápráztató, meg az, ha a gyerekeimmel vagyok, meg a kutyámmal.

Fridrich Piroska

fotó: Csanádi Gábor

Kapcsolódó írások