Sztárinterjú

Péterfy-Novák Éva

Szerző:

Péterfy-Novák Éva néhány éve az Egyasszony című könyvével egyszerre a legolvasottabb íróink közé érkezett, vagy inkább robbant be. Azóta megjelent művei ugyanolyan keresettek, mert személyes hangvétele, őszintesége és bátorsága lenyűgözi az olvasót. Mert „növeli, ki elfödi a bajt”, az, aki feltárja, gyógyítja.

 „Ki szépen kimondja a rettenetet”

Interjú Péterfy-Novák Évával

Fedél Nélkül 2019. július 25. 653. szám

Hogyan kezdtél írni?

2013-ban kezdődött, akkor ötvenkét éves voltam, viszonylag túlkoros ahhoz, hogy kezdő író legyek. Blogbejegyzéssel indult, a terapeutám tanácsára azokat a beszélgetéseket jegyzeteltem, melyek a terápiákon elhangzottak. Később a jegyzetekből született az Egyasszony című regény. Már az első fejezet nyilvánosságra hozatala után látszott, hogy iszonyú nagy az érdeklődés, nagyon hirtelen rengeteg olvasóm lett.

Ez a témának volt köszönhető, vagy annak, hogy a személyes tragédiádról írtál?

Mindkettőnek. Ha már a saját tragédiámról szólt, igyekeztem a lehető  legőszintébben írni. Ez nyilván vonzotta az olvasókat. Ráadásul erről a témáról nem igen beszél senki, arról, hogy milyen érzés egy fogyatékos gyermeket nevelni, emellett egy bántalmazó házasságban élni, majd, még egy második terhesség kudarcát is átélni.

A könyv hatalmas siker lett, tíz utánnyomáson van túl, monodráma készült belőle Tenki Rékával. Óriási az érdeklődés. Számodra is meghozta azt, amiért megírtad; segítséget magadnak és másoknak a tragédia feldolgozásához?

Megrendítő volt újra átélni, de nem rossz értelemben. Rengeteget sírtam, ami jól esett, mert amikor történt, nem tudtam sírni. Saját családomnak; anyukámnak, testvéremnek, nagynénéimnek óriási segítség volt. Nagyon-nagyon sok levelet kaptam, és mind arról számolt be, hogy az írás vagy a darab erőt adott saját tragédiájának feldolgozásához. Olyanok is írtak, akik nem voltak hasonló helyzetben, de hatására a számukra nagynak tűnő problémákat egy kicsit kedvezőbb színben látták.

Apád előtt ne vetkőzz című harmadik könyved témája a szexuális bántalmazás, az abúzus. Miért ezt a témát választottad?

Az Egyasszony után azt éreztem, hogy rengeteg olyan téma hever még előttünk, amit eltakar a szégyen és az elhallgatás. Éreztem, hogy ezt a rendkívül nehéz témát mindenképp szeretném kibontani, és abban is biztos voltam az elejétől, hogy nem egy narrációval szeretném megírni, hanem az elkövető és az áldozat szemszögéből is. Terapeuta barátaimtól, ismerőseimtől kértem és kaptam segítséget, hogy a pacientúrájukban előforduló esetek áldozataival, akik ezt hajlandók megosztani, találkozhassak, beszélgethessek. Így kezdtem el fölfejteni, hogy mik történnek, és mi az egész mechanizmusa. Természetesen minden eset más volt, nem is tudtam az összes történetet megírni, volt, amit a papír sem bírna el. Ez egy regény, mert ezt a formát választottam, tehát szükség volt folyamatos történetre, ami egy fikció, de minden egyes eleme valóságos, és megtörtént valakivel. Lehetett volna interjúkötet írni, de ez bennem fel sem merült. Egyszerűen nincs is olyan elkövető, aki elmondaná a saját történetét.

Sikerült esetleg arra is rájönnöd, hogy miért maradnak ezek az esetek ennyire rejtve?

Az esetek nagyobb részében a szégyen az ok, amiért titkolja mindenki. Az áldozat is úgy érzi, hogy számára óriási szégyen, hogy ez vele megtörténhetett. A másik, hogy kihez fordulhat a gyerek, vagy tinédzser, aki áldozattá válik? A kötet megjelenése óta számtalan levelet kaptam, leírják,  hogy egyszerűen nem mertek senkinek szólni. Amikor a szomszéd bácsi fogdosott, én sem mertem anyukámnak sem elmondani. Nem attól féltem, hogy anyukám majd legorombít, hanem éreztem, hogy ebből biztos lesz valami balhé, és kiderül, hogy hozzám ért egy ilyen gusztustalan ember, és mit fogok az osztálytársaimnak mondani, hogy fognak ők ezután rám nézni, hogy milyen lány vagyok én, hogy ezt velem meg lehetett tenni. Ez annyira bonyolult, nem vagyok gyáva típus, mégsem mertem szólni. Abszolút nem hibás, aki nem szól. Társadalmi felelősség az, hogy miért nem vesszük észre. Nem vesszük észre a szomszédban, az iskolában vagy a saját gyerekünkön. De ha észrevesszük, hová fordulhatunk, kinek szóljunk? A másik szülőnek? A gyámügynek? Mi történik? Kimegy a gyámügy, mindenki tagad, nem történik semmi. Egyszer megsejtettem valamit az óvodában, szóltam is az óvónőnek, aki azt mondta, hogy igen, ez lehetséges, de ő sem tud tovább menni, mert nincs bizonyíték. A gyerek nem beszél. Megfigyeltem egy nagyon érdekes dolgot. Sok áldozattól kapok levelet és képeket. Észrevettem, hogyha a gyereket úgy fényképezik, hogy a bántalmazója mellette áll, aki lehet bárki a családon belül vagy kicsit tágabb környezetből, nagybácsi, nevelő, jóbarát, akárki, akkor a gyerek szemében egy nagyon furcsa, fénytelen szomorúság van. Miközben a többiek nevetnek a felvételen, és ezek a gyerekek is vidámak, ha más valaki mellett állnak. De ez sem bizonyító, ezzel nem mehetek a gyámügyre. Az a félelmetes, hogy az esetek annyira el vannak takarva, csak akkor buknának le, ha valahogy tetten érnék őket.

Mennyire sorsszerű szerinted, hogy aki áldozata volt szexuális bűncselekménynek gyerekkorában, felnőttként elkövetővé váljon?

Szakemberekkel beszélgettem erről, a statisztika szerint 25 %-a az elkövetőknek az, aki gyerekkorában átélt hasonló bűncselekményt, de ez a statisztika is ugyanolyan, mint a többi. Nehéz adatokat szerezni, mert senki sem vallja be. Senki nem kezd arról beszélni, hogy áldozat volt, mert úgy nehezebben tagadhatná a felnőttkori bűnt. Szerintem az áldozatoknak legalább a felével történt meg. De minden láncot meg lehet, és meg kell szakítani. Kevésbé hiszem, hogy valaki eleve gonosznak születik. Mindenféle körülmény közrejátszhat abban, hogy elkövetővé váljon, persze az is előfordulhat (szerintem nagyon ritkán), hogy valaki felnőttként egyszercsak azt érzi magán, hogy gyerekek iránt érdeklődik szexuálisan. De a szexuális abúzus annyira aljas bűncselekmény, hogy semmi nem mentheti fel az elkövetőt.

A regényed egyik főszereplője, Eszter eleinte még büszke arra, hogy a nagyapja nagyon szereti őt, majd később – évek múlva – rádöbben az igazságra, és onnan kezdve tönkremegy az élete.

Amikor először történik vele, olyan kicsi, hogy nem tud védekezni. A regényemben zajló történések szerintem legjobban a Ferenczi Sándor magyar pszichoanalitikus által 1928-ban leírt nyelvzavarral írhatók le. Az elkövető a gyermek gyengédség iránti vágyára a felnőtt szexuális játékával válaszol. Az ilyen felnőtteknél nem kapcsolódik be az a fajta gátlás, ami normál esetben kialakul már kisgyerekkorban, és a gyermeknek, akinél ennyi idősen még esély sincs a kialakulására, hiszen testszerte érzékeny, szintén felbomlik ez a rend. Nyilván anno az elkövetőnél sem hagytak időt, lehetőséget ennek kialakítására, nincs érintési kódex a családban. A legnagyobb dráma tehát, ha nagyon kicsi gyermeknél már elindul ez a „beteg” vagy „kóros” játék, nem kell erőszakot tenni a gyereken, és a gyerek ebbe szokik bele, számára ez a természetes. Nemrég nyilatkoztam valahol, hogy vannak traumák, melyeket nem lehet feldolgozni, rögtön támadások értek, leginkább olyanoktól, akik nem olvasták a könyvemet, hogy ilyen nincs, hogy hülyeségeket beszélek. Pedig el kell fogadnunk, hogy vannak feldolgozhatatlan traumák.  Én sem tudtam feldolgozni a gyerekeim halálát. Megtanultam, mert a terápia során megtanított a terapeutám arra, hogy hogyan éljek együtt vele, hogyan tudjak nevetni, de nem mondhatom, hogy feldolgoztam, mintha soha nem is lett volna. Ilyen nincs. Az abúzust is, mely sok tekintetben más, de ugyanúgy iszonyúan súlyos probléma, meg kell tanulnod kezelni magadban, hogy normalizálni tudd az életed, de nullára tenni lehetetlen.

Egy beszélgetésben említetted, hogy tervezed egy segítő alapítvány létrehozását.

Azt szeretném, ha ez az egyelőre jövőbeli alapítvány terapeutákkal segítene olyan embereknek, akik fogyatékkal élő gyermeket nevelnek, akik áldozatai voltak akár szexuális, akár fizikai bántalmazásnak, akik súlyos betegségen estek át, és nem tudják megfizetni magán praxisban a terápiát. Felkészült pszichológusokkal jól állunk. Úgy látom, hogy nyolc-tíz szakemberrel Budapestet és környékét le tudnánk fedni, és a legbátrabb elképzelésem, hogy megyeszékhelyenként egy-kettő pedig el tudná látni az ott élő rászorulókat. Ennek az alapítványnak nem az lenne a feladata, hogy felkérjen pszichológusokat, hogy ingyen dolgozzanak, hanem hogy megkeresse a forrásokat, megfizesse a szakembereket azért, hogy a rászorulók térítésmentesen jussanak terápiás segítséghez.

Óriási erő kellett ahhoz, hogy nemcsak normálizáltad az életed, de átfordítottad valahogy, valami pozitívummá a bajt. Honnan származik  a hallatlan erő?

Nincs más lehetőség a normális életre, át kell fordítani és meg kell próbálni segíteni másoknak. Az asszonyok a családomban, nagynénéim, testvérem, anyukám olyan erős biztonsági hálót alkotnak, ami bárkit megtart. Például néhány éve az egyik családtag megbetegedett. Kórházba került Pesten. Azonnal jött anyám, húgom, unokatestvérem Miskolcról, jöttek a pesti unokatestvérek, jött a lányom, két perc alatt beosztottuk, hogy mindig legyen a beteg mellett valaki. Három-négy óránként váltottuk egymást, esélye sem volt nem meggyógyulni. Ez a mai napig így van.

Már néhány éve remekül működő családban élsz. Ez valódi siker, mi a titka?

Nagyon jó, hogy tudunk röhögni saját magunkon. Humorral tekintünk mindenre. A konfliktusokat azonnal megbeszéljük, megoldjuk, lezárjuk. Nem hordozzuk a szívünkben. Ez így működik a gyerekekkel is, meg a tágabb családommal is. Húgommal előfordulnak pengeváltások, ez természetes, de valamin hamar elröhögjük magunkat, vagy másfél órán belül írunk valami vicceset és kész. Nem vagyok hajlandó senkire haragudni, napokig duzzogni. Bár néha otthon megpróbálok úgy tenni, mert Gergő (Péterfy Gergely író) azt mondja; ilyenkor cuki vagyok, de azonnal átlát rajtam és hangosan kiröhög. Ehhez azért kellett több sikertelen házasságunk tapasztalata is, meg hogy ennyi évesek legyünk. Az első házasságomban például alig nevettem, pedig a nevetés a legfontosabb.

Tervezel újabb könyvet, regényt írni?

Annyi minden jár a fejemben, még nem látom tisztán, mit szeretnék. Egyik pillanatban azt mondom, hogy csakis vicces könyvet írok, másik pillanatban úgy gondolom, hogy meg akarok mutatni egy újabb szörnyűséget. Meglátjuk.

Cikkünk címében és a bevezetőben szereplő idézet Illyés Gyula: Bartók c. versében olvasható.

Fridrich Piroska

fotó: Máté Péter /Libri Kiadó

 

Kapcsolódó írások