Gálffi László különleges egyéniség, gyerekként a nézőtérről csodálta legnagyobb színészeinket, fiatalon együtt játszott velük, ma már a Halhatalanok Társulatának örökös tagja. Szinte mindent eljátszott már, mégis mindig kész a megújulásra.
„Mézes tea egy csepp ecettel”
Interjú Gálffi Lászlóval
Fedél Nélkül 2019. június 13. 650. szám
44 éve játszik nekünk, eddig azt adta Önnek ez a pálya, amiért választotta, ami annak idején elragadta?
Igen, erre vágytam. Amikor a gimnáziumot nagy nehezen elvégeztem, jelentkeztem a főiskolára, mert akkor már csak a színház érdekelt. A gimnáziumi évek alatt rengeteg színházi előadást és operát néztem meg, de játszottam is egy amatőr társulatban, a Pinceszínházban, és különböző alternatív csapatokban, ami a Kádár-korszakban más volt, mint most. Édesapám, aki asztalos volt, kapacitált, hogy legyek én is az, három fiútestvérem is asztalosnak ment, de én mondtam, hogy színész akarok lenni. Szüleim egyszerű emberek voltak, de nyitottak, és hihetetlen bizalommal voltak a gyerekeik iránt. Megállapodtunk apámmal, hogy ő ad pénzt, amíg tanulok, és az lehetek, ami akarok. Várkonyi Zoltán harmadéves főiskolásként már megígérte, hogy leszerződtet a Vígszínházba. Innentől egyenes úton ment minden, amiben hittem, az bejött. Hullámvölgyek persze voltak, még lesznek is. Olyan is van, amire nem számítottam, pl., hogy hosszútávon sérülhet a fizikai állóképességem. Évtizedekig rongáltam a lábamat, az izületeimet, például a színpadon kavicsokon hemperegve. Folyamatosan használódik, romlik az ember agya és a szíve is. Hál’ istennek azért még egyben vagyok.
A főiskola közben az egyik legjobb színházba szerződött, színészóriásokkal, csodálatos rendezőkkel dolgozhatott együtt.
Modern alkat voltam, az akkori mai fiút testesítettem meg. Ez inkább a filmszerepeimben tűnik ki, a Kenguruban és a Bacsó-filmekben. Mégis a Vígszínházat választottam, ahol gyerekkoromban láttam a nagyokat, és fontos volt, hogy a közelükben lehessek. Érdekesen alakult a karrierem, tényleg mindenkivel játszottam, akit csodáltam. Belefértem még abba a nagy, Várkonyi-féle vígszínházi szériába. Akkoriban a magyar színjátszás egyik erős bástyája volt a Víg, a Nemzeti és a Madách mellett. A társulat 36-37 színészből állt, szerepkörönként hárman-négyen voltunk. Megvoltak a karakterek, komikusok, szépfiúk, széplányok, anyák, nagymamák. A mestereim, Horvai István és Kapás Dezső itt rendeztek. Folytatódott a nevelésem, amit a főiskolán elkezdtek. Életre szóló barátság lett a kapcsolatunkból, később együtt is tanítottunk az egyetemen. Huszonöt évig maradtam, barátságban váltunk el, én akartam menni, szükségem volt váltásra, megújulásra. Elkezdtem dolgozni Ruszt Józseffel, majd az alakuló Örkénybe jöttem, ami akkor még a Madách Kamara volt.
Az Örkény kísérletezés volt az Ön számára?
Rizikós volt, mert a Madách Kamara közönségét kicsit át kellett szoktatni. Belevágtunk olyasmikbe, mint a Borisz Godunov, kialakítottunk egy repertoárt, a Mi újság, múlt század?-dal indítottunk, ami leütötte az alaphangot, megmutatta, hogy kik vagyunk, mit gondolunk a világról. Bejött ez is, már tizennyolc éve vagyok társulati tag. Nem vagyok csapodár alkat.
Ebben az évadban mutatták be Gorkij: A mélyben című darabját, melyben Luka figuráját játssza.
Gorkij 1902-ben írta ezt a drámát, ez akkoriban fontos darab volt, rengeteg helyen bemutatták. Luka ellentmondásos figura. Váratlanul jön és váratlanul tűnik el. Nem tudunk róla semmit. Nem tudjuk, hogy honnan jön, és hogy hová megy. Lehet, hogy szent, lehet, hogy szélhámos. Figurájában benne van Krisztus és a megváltás is. Az oroszoknál ennek kultúrája van, mindig van egy szent bolond, akiben hisznek. A hit kiirthatatlanul bennük van, még Sztálin idején is keresztet vetettek, ha meghalt valaki. Bár a darab mai füllel tele van közhelyekkel, bulvár igazságokkal, a megjelenésekor a filozófiája mást jelentett. Olyan emberi sorsokat jelenít meg, ami miatt világszerte játszották, Amerikába is eljutott. Luka szerepét élvezet játszani, mindenbe beleszól, mindenkire odafigyel, az a típus, aki ha belép, mindenkinek rá kell figyelnie. Szeretném megismerni az ember működését – ezt mondja, de amikor baj lesz, rögtön lelép. Megbolygatja az emberek életét, mindenkire hatni tud, még arra is, akire látszólag nem. Szatyin, aki elutasítja, a negyedik felvonásban végig róla beszél. Nem lehet kibújni a hatása alól, mert érezzük, hogy rálátása lehet valamire, amire másnak nem. Lehet, hogy ez sem igaz, becsap mindenkit, hogy kicsit szebbé tegye az életüket a hazugságaival. Nem minden hazugság rossz. Igazi megváltás sem adatik meg mindenkinek, de törekedni kell rá. A darab egy éjjeli menedékhelyen játszódik. Nehezebb eljátszani ezeket a mélyben élő embereket, különösen ma, mint egy királyt, minisztert, vagy bárki mást. Estéről estére elmaszkírozom magam, felmegyek a színpadra, eljátsszuk, azután kilépek az utcára, és ott a valóság. Furcsa, vegyes érzelmeim vannak. Legrosszabb a tehetetlenség. Próbálok segíteni – bár már aprópénz is alig van, ma már mindent telefonnal, bankkártyával fizetünk – de az csak egy csepp a tengerben. A lelkiismeretem megnyugtatására sem elég, és fogalmam sincs, mit lehetne csinálni. Megoldást a mindenkori kormánynak kellene találnia, de amit most csináltak, nem járható út. A szégyenteljes bírósági intézkedések nem a megoldás felé mutatnak. Abba is maradt, mert két perc alatt kiderült, hogy antihumánus és aljas dolog. Az élet mindig áthúzza azt, ami nem használható.
A Vígben Önnek volt lehetősége a nagyoktól tanulni. Hogy érzi, most Ön segíthet a fiataloknak?
Nagyon megváltozott a világ. Az is lehet, hogy a tudásom már nem korszerű. Néha jön egy fiatal rendező, aki egész mást kér, mint amit megszoktam, ilyenkor arra gondolok, meg tudom-e csinálni? Nem a képességeim miatt, inkább az a kérdés, hogy a belső reflexem engedi-e belülről felszakadni, és le tudom-e dobni az olyan dolgokat, amik már nem jók. Picasso öreg korában, az utolsó pillanatig is képes volt megújulni, rengeteg korszaka volt. Képességünk a megújulásra olyan, mint a gumi, aminek az állaga romlik az idővel, és végül elszakad, pedig törekednünk kell a változásra. Fiatalon felmentem a színpadra, játszottam, ugráltam – mint a hályogkovács, néha azt sem tudtam, mit csinálok – a nézők tapsoltak. Ahogy idősödöm, a felelősség egyre nő. Már sokkal többet izgulok. Itt, az Örkényben Pogány Judittal mi vagyunk a szeniorok, ez is eljött, de nem bánom, mert ez a természetes. Örülök, hogy jönnek a fiatalok, akikkel frissesség áramlik ebbe a zárt térbe. A színházat Mácsai Pál jól karban tartja ebből a szempontból is. A József és testvérei című előadás végén, a tapsrendben ott állunk a színpadon, a fiatal nemzedék: Patkós Marci, a közép nemzedék: Polgár Csaba, és az idős: én. Ilyen nincs minden színházban, nálunk ki lehet osztani a szerepeket. Két stúdiónk is van, ahol fiatal rendezők négy darabot állítanak színre a következő évadban.
Kapás Dezső egy ízben filozófikus bohócnak nevezte Önt. Mi segíthet inkább az életben, a humor vagy a filozófia?
A humor nagyon fontos. Nevetni lehet egyedül is, ha meglátok mondjuk egy mókás kutyát, vagy kisgyereket, de temetésen is történt már olyan, hogy fuldokoltam a nevetéstől. A döbbenet után mindig a humorérzékem jön elő, ami elég jó. Az igazi humor sokat segíthet, de partnerek is kellenek hozzá. A filozófia helyett azt mondanám, hogy élettapasztalat. Az, hogy tudom, semmi sem örök, minden három napig tart. Ha nem hívnak filmezni, nem hívnak, nem az én bajom, dolgoztam már eleget. Ha elrontok egy előadást, majd kijavítom. Filmet nem lehet kijavítani, ezért nem is nézem meg magam sose. Még a Wagner-sorozatot sem láttam egyben, bár egyszer, amikor Veszprémben az Oidipuszt játszottam Ruszt József rendezésében, egyedül voltam a színészházban, nagy hidegben. Nyomogattam a távirányítót, egy német tévécsatornán egyszer csak megláttam magam a Wagnerben. Ki gondolta volna, amikor forgattam, hogy húsz év múlva a színészházban, a takaró alatt fázva, majd megnézem magam, mint II. Lajost.
Régebben sokat forgatott.
Nem olyan sokat, de tény, hogy most már nyugodtan mehetek az utcán, metróban, a fiatalok nem ismernek meg, régebben nem így volt, ami eléggé zavart is akkoriban. Utoljára négy éve forgattam az Utóéletben, Zomborácz Virág filmjében, és Mundruczó Kornél, aki tanítványom volt, hívott a karmester szerepére a Fehér Isten című filmbe.
Nem tudtam eldönteni, hogy a karmester jó vagy rossz ember-e? Mindenesetre a kutyák nem ölték meg.
Senki sem csak jó vagy csak rossz, ilyen nincs, de nem is kell, legyen mézes tea egy csepp ecettel, mert attól lesz érdekes.
Hogy pihen?
Az egészségem nem százszázalékos, meg is tettem sok mindent, hogy így legyen, de már próbálok odafigyelni. Ha délelőtt próba van és este előadás, akkor délután pihenek. Nem is vállalok már annyit, mint régebben. Igazi pihenés, ha időnként eljönnek a barátaim, főzök, beszélgetünk. Nyáron pedig mindig utazom, most Párizsba. Már nagyon várom!
Most kinek a nyomait kutatja?
Most a saját nyomaimat követem, Párizsba visszajárok. Bérelek egy lakást, már nem olyan drága, és vasúton 1-2 óra alatt csodás helyekre el lehet jutni. A vonat ott kényelmes és tiszta. Autót is bérelhetnék, de az bonyolultabb, meg akkor nem lehet bort inni Franciaországban, ami nem jó! Ha sétál az ember Párizsban, az egyik házra ki van írva, hogy ott halt meg Verlaine, a másikra, hogy itt lakott Hemingway. Befordulok az egyik sarkon, ott a kis utca, a Rue Cujas, ahol Radnóti Miklós lakott, a járda, ami egy kissé lejt, benne van a versében. A szálloda bejáratának egyik oldalán Radnóti emléktáblája függ, a másikon oldalon meg Gabriel Garcia Marquezé. A sarkon befordulok, ott meg Rimbaud-ra emlékeztet egy tábla. Minden pillanatban meg kell állni, valamit csodálni, elgondolkodni. A képzőművészeti emlékeiről nem is beszélve. Sokat jártam Londonban, Rómában, Barcelonában és a többi kultikus városban, mindegyiket szeretem, csodálom, de Párizs nekem a legfontosabb, átmos és ellazít.
Fridrich Piroska
fotó: Nagy Gergő
