Egyetlen színésznek sincs könnyű dolga, ha minden újságíró ugyanarról kérdezi. Gyabronka József életének két olyan szakasza is van, amelyről ma már kissé unalmasnak tartja a beszélgetést. Egyik a Zsebtévé című, gyermekeknek készült televíziós sorozat, amelyben 1977-től ő vette át Móka Miki szerepét, és országos ismertséget, népszerűséget hozott számára. A másik pedig a 17 évnyi, Madách Színházbeli társulati tagság után Kanadában töltött két esztendő. Ma már száznál is több színpadi szerepről beszélgethetnénk, és filmbéli alakításai is jócskán ötven fölött járnak, de találtunk három olyan kulcsszót, amely talán összekötő kapocs lehet a pályáján: bátorság, szabadság, önbizalom.
„Milyen jó, hogy nem látjuk a jövőt”
Interjú Gyabronka Józseffel”
Fedél Nélkül 2019. május 30. 649. szám
Lehet valaki jó színész önbizalom nélkül?
Nem lehet, de bizonyos bátorság és szabadság nélkül sem. Az önbizalom hullámzó állapot. Nem mondhatnám, hogy nekem túlzottan nagy önbizalmam lenne, de abban egészen biztos vagyok, hogy ehhez a pályához kell némi krakélerség, jó értelemben vett pofátlanság. Azt is érzem, igaz a közhely, hogy amit én tudok, azt senki más nem tudja, hiszen nekem is van valamiféle speciális, csak rám jellemző tudásom. Magamat valamiféle lelki tükörben nézve és a kollégákat vizsgálva alakul ki, mi az, amiben különböző vagyok, mi az, ami nekem jól esik, vagyis mi való nekem.
A sok-sok szerepből nehéz lenne válogatnunk, de a legizgalmasabb korszaka talán Schilling Árpád társulatához, az egykori Krétakörhöz kapcsolható.
Előtte a Bárka Színházban játszottam, és akkoriban adódott a lehetőség, hogy csatlakozhatom hozzájuk. Nagyon jólesett, hogy engem oda meghívtak, és sok szempontból valóban izgalmas hét évet töltöttünk együtt. Törődtek velünk, törődtünk egymással, sok mindent megtanulhattam magamról. Tanulságos, építő, felszabadító volt a fiatal, egészen másféle iskolát végzett kollégákkal dolgozni. Olykor elvonultunk egy-egy távoli településre, és miután megismertük a témát, amivel dolgozni fogunk, sokat és részletesen elemeztük a szereplők helyzetét, egymáshoz való viszonyát, kapcsolatrendszerét. Ezt követően csoportokat alkotva a darab jeleneteire, vagy például a FEKETEország esetében smsekre, pár mondatos, már önmagában is nonszensz közéleti hírekre improvizációkat készítettünk, és ezekből alakult ki a végleges előadás.
Szintén a Krétakör előadásában, de Zsótér Sándor rendezésében láthattuk a Peer Gynt címszerepében, amely külső szemmel nézve talán a legbonyolultabb, és talán a legnehezebb feladata lehetett.
A Peer Gynt csodálatos színdarab. Sokat foglalkoztam vele. Különleges gyönyörűséget okozott a felkészülés is. Amikor háromnégyheti szünet után újra játszottuk, már napokkal az előadás előtt elővettem a szöveget, és hangosan mondtam, hogy a gége és az elme is megfelelően működjön. Szinte minden alkalommal elcsodálkoztam, mennyi rejtett szépség, mennyi új gondolat bukkan fel, amelyeket korábban észre se vettem. Ha felfedezek valami újdonságot a huszadik vagy a negyvenedik előadás után, még nem biztos, hogy meg tudom mutatni aznap este, sőt, az is lehet, hogy nem eljátszható. De gondolni tudok rá, és ha gondolok rá, gazdagabb lesz a látvány vagy árnyaltabb, összetettebb érzés képződik a nézőben. Filmesek szokták mondani, hogy elég gondolni valamire, azt látni fogja a néző akkor is, ha nem játszod el mimikával, gesztusokkal.
A próbák alatt mennyire lehetett sejteni, hogy szakmai siker lesz, és a közönség is szeretni fogja az egyébként cseppet sem könnyű előadást?
Nagyon sokat birkóztam ezzel a szereppel, de Zsótér Sándor rendezővel, no meg magammal is. Ösztönösen próbáltam volna megfelelni a rendező kívánalmainak, de ez nem volt összhangban azzal, amit a próbák közben csináltam, ahogyan készültem. Éreztem én, hogy nem a legmegfelelőbb próbamódszert választottam, de közeledve a bemutatóhoz ezen már nem tudtam változtatni, és a premier előtti egykét hétben mindketten nagyon türelmetlenek voltunk. Iszonyú fáradtságot és kielégületlenséget éreztem, és a hátralévő napok nagyon kevésnek tűntek. Ha jól emlékszem, hatvanegyszer játszottuk az előadást, és nagyon örültem, amiért ennyi alkalom adatott arra, hogy próbálkozzam.
Mindig sikerült? Milyen visszajelzéseket kapott?
Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Semmiképp nem mondhatom, hogy diadalmenet volt, úgy is mondhatnám, sok estén megbuktam. Egy kritikus pozitívumként jegyezte meg, hogy az előadásból az derül ki: mindaz, amit látunk, néha Peer Gynt életében, de lehet, hogy néha csak a tudatában játszódik le. Ennek nagyon örültem, mert feltehetően Ibsen is ezt akarta. Előfordult, hogy én elégedetlen voltam, pocséknak éreztem magamat, Zsótér pedig megdicsért, hogy „ez az, most elkaptál valamit”. Lehet, hogy a néző nem is látja, nem is érzi mindezt, hiszen odajön a saját lelkével, a saját gondolataival, a saját nyűgével, örömével, és így rezonál arra, amit a színpadon lát. Egy rossz előadás után is érezheti úgy a néző, hogy ez volt élete egyik legszebb színházi élménye. Ha valaki többször megnézi ugyanazt az előadást, nem ugyanazt látja, hiszen alakul, fejlődik, és talán már a néző sem ugyanolyan az ember, amilyen az előző alkalommal volt, és minden másképpen hat rá. Olyan visszajelzést is kaptam, hogy sokan most értették meg a darabot, most, amikor nem egy negyven tagú társulatot láttak a színpadon, hanem nyolcan játszottuk el egy pici térben.
A közönség mindig pontos visszacsatolás? Sohasem téved?
Szoktuk figyelni a nézők reakcióját, fontos a visszajelzés, de sok olyan élményem volt, amikor azt hittem, ez egy részvétlen, közömbös, passzív „banda”, a végén meg kiderült, hogy ennél figyelmesebb, „velünk gondolkodóbb” csapat még nem is volt. Csak annyira az előadás hatása alá kerültek, annyira elvarázsolódtak az első percekben, hogy meg se mertek moccanni. A taps, a dicséret mindig jólesik, de nem biztos, hogy nekünk mindig a néző reakciójára van szükségünk. Talán hasznosabb, ha nem vagyunk túlzottan elégedettek, és maradjunk csak éberek, mert az a közönségnek is jó lesz.
Van ideje, alkalma nézőként menni a színházba?
Igen, és próbálok nyitott maradni. Néha erős elhatározás, szándék és erőfeszítés kell hozzá, hogy elfogulatlanul nézzem, és ne akarjak szerepelni az előadásban. Olyan is volt, hogy „elájultam” egy kolléga alakításától, de előfordult az is, amikor egy sikeres, elismert színész játszott borzalmasan, felületesen. Utóbbira nem mondok példát, előbbire is csak egyet. Például Keresztes Tomin gyakran elképedek, milyen fantasztikus megoldásai vannak, ő tényleg elképesztő, nagyon jó színész. Ma már nem megyek ki előadásról, de régen előfordult, ha úgy éreztem, nekem erre nincs időm, nincs szükségem rá. Berlinben láttam olyan produkciót, amelyen először kettő, aztán öt, azután újabb négy néző indult el a kijárat felé, és a színészek a színpadról kérdezték meg, mi a baj, ennyire rosszak-e. A nézők meg visszaszóltak, hogy igen, ennyire borzalmasak vagytok. Magyarországon ilyesmi elképzelhetetlen, nálunk minden darab végén illedelmesen megtapsolnak minket, látványos bukás nem fordulhat elő.
A szabadúszáshoz talán nem csak önbizalomra, hanem bátorságra is szükség van.
A szerződésekről nem mi döntünk, hanem az igazgatók. Ha nem hívnak, „bátor” szabadúszó maradok. Ha több helyre is hívnak, de nemet mondok, akkor valóban bátor vagyok. Társulathoz tartozni azért jó, mert ha rátermett, alkalmas, tehetséges vezetői vannak a színháznak, és jól gazdálkodnak a színészekkel, olyan produkciók jöhetnek létre, amelyekkel mindenki jól jár. Társulatban dolgozni, közösségben élni nagyon jó érzés. Viszont el kell tűrnöm olyan embereket is, akiket alkalmatlannak tartok, és el kell vállalnom olyan szerepet is, amit nem szívesen játszom. A szabadúszók a saját kis rutinjukat viszik magukkal, és sajnos nem mondja meg nekik valaki, hogy ezt már láttuk tőled, ne ragadj bele egy modorba, most nem erre lenne szükség stb. Ráadásul a társulati lét egzisztenciálisan is biztonságot ad. Most, hogy a kulturális TAOt megvonták bizonyos színházaktól, több százan kerülnek rendkívül bizonytalan helyzetbe, a társulati létnek és nemlétnek komoly következményei lesznek. A szabadságnak ára van.
Színésznek lenni nem csak szellemi, hanem komoly fizikai munka is… Tervez majd nyugdíjas pihenő éveket, amikor inkább nézőként jár színházba?
Volt olyan élményem, hogy délután Hamlet voltam, este pedig Peer Gynt. Meg is kérdezték, vállalome a két előadást ugyanazon a napon. A Hamletet hárman játszottuk, de tizenegy szerepet kaptam benne és „mellesleg” Hamlet is voltam. Ilyen alkalmak nem túl gyakran adódnak egy színész életében. Ráadásul most is játszom és próbálok izgalmas feladatokban. Szerencsés az a művész, aki idős korában tudatában van annak, meddig szabad színpadra állni. Vannak, akik az ítélőképességüket is elvesztik, és tovább maradnak, mint ahogy azt a korukkal járó kopásuk, egészségi állapotuk megengedné. Rettegek attól, hogy nem tudok szöveget tanulni vagy elfelejtem. De bízom benne, hogy időben észreveszem, amikor abba kell hagynom. Nem tudom, mi vár rám. De miért ne jöhetne olyan alkalom az életemben, amikor még a krétakörös korszaknál is jobban fogom érezni magamat, és még komolyabb, még szebb feladatokat kapok?! Milyen jó, hogy nem látjuk a jövőt… Így sokkal izgalmasabb.
( - odorik – )
fotó: Csanádi Gábor
