Pálos Hannával mostanában nem nehéz időpontot egyeztetni, hiszen a Katona József Színház fiatal színésznője nem próbák és előadások között keres szabad perceket. Programját a lassan öt hónapossá cseperedő kisfia, Jakab határozza meg, ezért lakásán találkoztunk, hogy többek között otthoni és színházbeli hivatásáról is beszélgessünk vele. Az apropót az adta, hogy május 2-án a Menhely Alapítvány Év Alkotása Díjátadó rendezvényén olvasott fel hajléktalan alkotók műveiből.
„Néha ugrani kell a semmibe”
Pálos Hannával beszélgettünk
Fedél Nélkül 2019. május 16. 648. szám
Hogyan juthattál a szervezők eszébe? Volt már kapcsolatod velük?
Úgy kerültem az estre, hogy megkerestek a Menhely Alapítványtól. Két éve már voltam egy hasonló rendezvényen, ahol a Magyar Kultúra Napján hajléktalanoknak mondtam verseket. Színházi kötelezettségeim miatt nagy rohanásban voltunk, pedig szívesen ott maradtam volna beszélgetni.
Tavaly a Város Mindenkié Csoport felvételén egy apró monológban meséled el az albérletből kitett terhes asszony kálváriáját… Ez még most is megtalálható az interneten.
Régóta kerestem olyan társadalmi ügyet, amit szívesen felkarolnék. Örültem, hogy tudtam segíteni A Város Mindenkié Csoportnak. Most úgy tűnik, a hajléktalanok ügye lesz az, ami visszatér az életembe. A díjátadó esten is beszélgettünk arról, hogy szívesen részt veszek hasonló alkalmakon.
Különösen indult a pályád. Otthagytad a Kaposvári Főiskolát.
A kaposvári képzés akkor még csak három éves volt. A második év végén elbizonytalanodtam magamban és abban, hogy valóban ezzel szeretnék foglalkozni. Kevés esélyt láttam rá, hogy a hátralévő egy év alatt belőlem valódi színésznő váljon, ezért inkább elmentem egy évre Németországba világot látni. Néha ugrani kell a semmibe.
Ott jöttél rá, hogy mégis visszatérsz a gimnáziumi álmokhoz és színész leszel?
Igen. Most már úgy látom, jó döntés volt ez a kanyar az életemben. Budapesten Máté Gábor lett az osztályfőnököm, most pedig az igazgatóm. Alaposan megismert az öt év alatt, szerette a hozzáállásomat a munkához és ez biztosan szerepet játszott abban, hogy két év gyakorlat után társulati tagként kezdhettem a pályámat a Katonában. Szerencsés helyzetnek bizonyult, hogy éppen ebben az időben két fiatal színésznő is szülési szabadságra ment, így kaphattam lehetőségeket. Sőt, az egész osztályom jól járt; mi részesültünk először öt éves képzésben, kimaradt előttünk egy év és sem itt, sem Kaposvárott nem végzett előttünk senki.
Már az egyetemen is láttalak olyan előadásban, ahol szereped szerint csúnya és öreg voltál. Szép fiatal színésznőként ennek örültél, vagy muszáj-feladatok voltak?
Egyáltalán nem félek attól, mi lesz akkor, ha egy szerepben rondának, akár – mint az Isteni műszak című film morfinista Csekő Terikéjeként – visszataszítónak is láthat a néző. Kihívás az ilyen feladat, de még megkönnyebbülést, felszabadultságot is érzek, ha az alkatomtól nagyon elütő figurát kell megformálnom. A diplomamunkám címe: Öreg-lány. Az egyetemen sorra kaptam az idős szerepeket, míg gyakorlaton a Katonában inkább kamaszkorú lányokat, fiatal nőket osztottak rám. Sokat gondolkodtam, hogy vane a színésznek önmagában jelentése? Vagy inkább a környezete határozza meg? Ma már nagyon hiányoznak az öregasszony szerepeim. Meg az említett Csekő Terike is. Remek film volt, kár hogy nem kapott nagyobb elismerést. Szurkolok Bodzsár Márknak, ősszel mutatják be az új filmjét, Drakulics elvtársat, amiben szintén játszom egy kisebb, de nagyon érdekes szerepet.
Milyen visszajelzést tartasz fontosnak?
A néző tapsa, a rendező elégedettsége, a családom és a fiam filmrendező apjának a véleménye, a saját elégedettségem… ezek mind fontosak. De a rendező és az én véleményem nem minden esetben van összhangban. Volt már olyan, hogy éreztem, ahogy fut el mellettem az előadás, és nem tudok felkapaszkodni rá; és a végén a rendező megölelt, hogy „Ez az! Most megszületett a szerep!”… Fordítva is előfordult. A nézői vélemény nehezebben jut el hozzánk. A Katona József Színház olyan értelemben hagyományosnak mondható kőszínház, hogy rendes polgári közönsége van, amely minden előadás végén tapsol. Taps és taps között van ugyan különbség, de nem tud látványosan megbukni az előadás. Előfordul, hogy megvár egy-egy néző, az ilyen helyzetet mindig sikernek élem meg. A családom és társam véleménye mindennél fontosabb.
Hogyan viseled a kisfiad nevelése melletti szabad időt? Nagyon szokatlan, hogy van, amikor ráérsz?
Amikor terhesen itthon voltam, állandóan fúrtam-faragtam. Imádtam, hogy felszögelek egy polcot a falra, amire könyveket rakhatok, hiszen az végre egy kézzelfogható produktum. Senki nem mondhatja, hogy „hát, jól játszottál ugyan, de hogy is mondjam, valahogy mégse tetszett igazán”. Ez nagyon relatív, nem is mindig tudok vele mit kezdeni. A polc ott van, az látható, megfogható, egyértelmű eredmény.
Mire vagy a legbüszkébb az eddigi szerepeid közül?
Minden szerep ad valamit, tanulok belőle, és minden egyes próbafolyamatot elölről kell kezdeni. A korábban elsajátított dolgokból lehet meríteni, de nem lehet rá magabiztosan támaszkodni. Egy szerepet megérteni, megismerni, visszaadni, megformálni mindig nulláról induló új feladat. Még játsszuk A mi osztályunk című darabot, ami nagyon fontos nekem. Nagy öröm volt a Kurázsi mama és gyermekei c. előadásban Kattrint eljátszani. De sorolhatnám az Olaszliszkait, Lélegezzt, Nem vagyunk mi barbárokat, Berlin Alexanderplatzot vagy a Garzonpánikot is. Vagyis szép sorban mindent.
A színpadi vetkőzés gondot okoz vagy a munkád részének tekinted?
Ez bonyolult kérdés. Helyzetfüggő. Örök kérdés, hogy mit lát a néző…? A szereplő vagy a színész meztelenségét? A jelenetet figyelik, vagy kizökkennek? Az egyetemen azt tanultuk, el kell fogadni magunkat úgy, ahogy vagyunk – e nélkül nehéz létezni színpadon. Szerencsére a Katonában elég nyitott minden rendező, lehet beszélni az ilyen helyzetekről. A Budapest Noir című filmben viszont azt kértem, ne a forgatókönyvet kövessük, és én mondtam meg, hogy mi látszódhat, mi nem. Ragályi Elemér volt az operatőr, és büszke voltam, hogy Hajdu Miki bá’val világítják be a fenekemet… De többet erről ne beszéljünk, mert zavarba jövök.
Van olyan szerep, amire nagyon vágysz?
A szerepálmok többségét elengedtem. Játszottam olyan előadásban, amelyben ott volt ugyan a szerepálmom, csak nem én kaptam… El kellett fogadnom, hogy ez így van, és a saját szerepembe igyekeztem belesűríteni ennek a fájdalmát. Viszont olyan 20 év múlva a Kurázsi mamát nagyon szeretném eljátszani. Most ezt elmondtam neked, de többé erről nem beszélek senkinek.
Ha választanod kell, színház vagy film?
A film és a színház teljesen különböző. A színházi munka az első perctől fogva egy sűrű, izgalmas feladat, sokkal hosszabb folyamat, mint filmben színészként részt venni. A film alakítható, a vágó, az operatőr sok mindent javíthat. Jó lehetek benne akkor is, ha a forgatáson dekoncentrált voltam, és nem úgy sikerült a jelenetem, ahogyan szerettem volna. A színházban viszont csak én tudom alakítani, formálni a szerepemet, napról napra korrigálhatok, csiszolhatom, fejleszthetem.
Melyik rendező típust kedveled jobban? Aki a próbák során, a ti javaslataitokat is figyelembe véve alakítja az előadást, vagy akinek már minden készen áll a fejében és azt kell eljátszani?
Alkotótársnak jobb lenni. Szeretek agyalni a szerepemen, esténként az ágyban forgolódva töprengeni rajta. Klassz érzés, ha hozzátehetem az ötleteimet a rendező elképzeléséhez. De játszottam Pintér Béla rendezésében is, aki maga írja a darabjait, ő rendezi, sokszor még szerepel is benne; és azt kell eljátszani, amit ő kitalált, eltervezett otthon. Nagyon élveztem a próbafolyamatot. Nála az az izgalmas, hogy az általa megadott kereteken belül apró dolgokat hogyan tudok kitalálni, önállóan megvalósítani.
Szeptembertől már visszatérsz a színházba?
Csak fél lábbal, kilenc előadásból visszaveszek kettőt, amik idén nem is futottak, és lesz egy olyan is, amit váltóban, felesben játszunk. És egy próbafolyamatban is részt veszek.
A kisfiadnak megmutatod a színházi titkokat, vagy távol tartod tőle?
Szeretném és örülni fogok, ha Jakab megszereti a színházat, ami egy gyerek számára izgalmas hely, számtalan szép, érdekes, titokzatos csoda várhatja ott. Egy színész a munkáját tekintve elég hasonló dolgokat csinál, mint egy gyerek. Felvesz egy jelmezt és azt játssza, hogy ő most valaki más. Járunk majd bábszínházba is. Remélem, szép gyerekkora lesz.
Ez a kieső egy év hátráltatja vagy segíti a pályádat?
A szülést megtapasztalni hatalmas élmény. Óriási lehetőség színésznőként, hogy éveken át havi 2528 előadást játszva egyszer csak kiszállhatok egy évadra, életem legnagyobb élményei megtörténnek velem, és amikor visszamegyek újratöltődve, új dolgokat fogok tudni megfogalmazni szerepekről, magamról, a világról…
Emlékszel a pici korodra? Mi a legemlékezetesebb élményed?
Nem panaszkodhatok. Nagy családban és rengeteg szeretetben nőttem fel. De pont az egyik legkorábbi emlékem nem vidám. Két és fél, talán három éves lehettem, amikor vendégségben voltunk, egy panelház tizedik emeletén. Hazafelé a szüleim azon versenyeztek, melyikük ér le hamarabb. Egy-egy testvéremmel mindketten beugrottak az egymás mellett álló liftekbe, engem meg fenn felejtettek a tizediken. Mindketten azt hitték, a másik liftben vagyok. Csak akkor jöttek rá, mi történt, amikor a fülkékben meghallották a keserves sírásomat. Éveknek tűnt, mire értem jöttek.
Tudom, hogy a gyermeknevelés gyönyörű feladat, de nem unatkozol a korábbi rohanós tempóhoz képest?
Dehogy! A szülés után rájöttem, hogy egész életemben erre vártam. Figyelem Jakabot és rácsodálkozom a létezés szépségére és nehézségeire. Nézem, ahogyan megfog egy új és ismeretlen tárgyat. Szerintem ez nagyon izgalmas. Olyan, mintha megállt volna körülöttünk az idő. Ami nekem természetes, az neki még bonyolult és nehéz. Itt, előttem ismeri és fedezi fel a világot. Számára az van és létezik, amit lát. Ez nagyon bölcs dolog. Igyekszem én is elsajátítani, és ha figyelek erre, én is csak azt látom, amit látni akarok a világból.
( - odorik -)
fotó: Csanádi Gábor
