Beszámoló az Első Kézből a Hajléktalanságról – Rendhagyó Osztályfőnöki Óráiról
Rendszeresen járunk gimnáziumba és egyetemekre előadást tartani a diákoknak a hajléktalanságról, és a vele járó problémákról, nehézségekről. Előadásainknak köszönhetően más szemszögből nézik a dolgot, bátran kérdezhetnek, mindenre válaszolunk, és a végén játszunk egy szituációs játékot, ahol megtapasztalhatják egy órára, milyen nehézségekkel kell szembenézniük hajléktalanként: szállás, tisztálkodás vagy a hétköznapi dolog, mint pl. a szükségeink végzése.
Nemrégen voltam két társammal egy budapesti gimnáziumban előadást tartani, egy dupla órát.
Természetesen most is nagyon izgultam, nehogy bakizzak, akár a sztorim elmondása közben, akár a játéknál.
Izgatottan mentem a találkozóra. Mire odaértem, már jött is a két társam, Géza és Marci, üdvözöltük egymást, és bementünk a gimibe. Már vártak bennünket, és meglepődve tapasztaltam, hogy terülj-terülj asztallal fogadtak minket, és nagyon kedvesek, udvariasak voltak velünk. Ettől elszállt minden izgalmam. Beléptünk a terembe, ahol kb. 20 diák volt, mosolyogtak, kedvesen fogadtak minket. Bemutatkoztunk, majd Géza, mint moderátor megtartotta az előadást, amit nagyon jól vezetett le, a diákok érdeklődéssel, figyelmesen hallgatták, ha volt is bennük az elején némi feszültség, annak nyomát sem láttam rajtuk. Sokat kérdeztek, látszott rajtuk, érdekesnek találták az előadást.
Ezután én következtem, előadtam a sztorimat, elmondtam, hogy kerültem ebbe a helyzetbe.
Hogy érdekesebb legyen, némi humorral megfűszereztem, amin jót derültek, és óriási tapssal köszönték meg, ami nagyon jól esett, hogy könnyek szöktek a szemembe – szerencsére nem vették észre.
Rövid szünet után egy másik csoportnak Marci tartotta az előadást, ami szintén nagyon jól sikerült, ez a csoport is nagyon érdeklődő volt, feszülten figyelték minden szavát. Ezután Géza mondta el a sztoriját, amit szintén érdeklődéssel hallgattak és őt is megtapsolták. Ezután következett a szituációs játék, aminek során igen aktívak voltak, meglepődve fogadták a szitukat, ez még a tanárnak is, aki végig ott volt, nagyon tetszett, a végén azt mondta, ő is nagyon jól érezte magát, legszívesebben ő is játszott volna.
Elérkezett a búcsú ideje, két lány és egy fiú elkísért egészen a villamos-megállóig, és közben elbeszélgettünk, elmondták, mélyen megérintette őket az élettörténetem, és megígérték, fel fognak keresni ott, ahol terjesztem az újságot. Miután elváltunk, én nagyon boldog voltam, hogy ilyen pozitív élménnyel távoztam a suliból. Azóta a fiú már többször felkeresett ott, ahol az újságot terjesztem, mindig beszélgetünk kicsit, és ragaszkodik ahhoz, hogy vegyen tőlem lapot. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a program jól működik, és a fiatalok más szemmel nézik a hajléktalanokat.
