Hajléktalan. Erről a szóról általában az Igénytelen Ember jut eszünkbe. Korábban én is így voltam vele. Hajléktalan volt az, aki nem dolgozik, kéreget az utcán és a pénzt alkoholra költi (amit néha bevall, de legtöbbször nem.)
Általánosítottam.
Naponta elmentem a hajléktalanok mellett, akik kínálták áruikat, vagy pénzt kértek. Nem foglalkoztam velük. Főleg azért, mert sajnos volt pár olyan eset, ami arra ösztönzött, nem érdemes bármit is adni nekik. (erről majd később)
Szeptember 4-e, péntek. Jött a sulinkba négy ember. Az egyik alkoholista, a másik szociális munkás, a harmadik egy albérletben élő, gyermekét egyedül nevelő nő és egy másik hölgy, aki fotózott az FN című magazinnak.
Voltak kétségeim az előadásukat illetően.
Azt vártam, hogy idejön négy ember és meggyőznek minket arról, mindenképp támogassuk az alkoholista hajléktalanokat, akik az utcán lébecolnak. De nem ez történt.
Először a szociális munkás kezdte az előadást. Elmesélte miért ez a munkája (amire Kosinsky tanár úr kérdezett rá), miért kerülnek legtöbbször ezek az emberek az utcára és elmesélte, mik vannak egy munkásszálláson. Megtudtuk, több diplomásnak is az utcán kell élnie, mert ennyire nincs hazánkban álláslehetőség. Elmesélte, hogy van olyan szálló, ahol egy szobában több mint negyvenen laknak. Azt is elmagyarázta, hogy a hajléktalannak „több fajtája” is van. (mint pl.: az otthon nélküli és a hajléktalan). Ahogy mesélt, mindenki látta, hogy igazán szívből teszi, amit tesz. Szívesen segít az utcán élő embereknek. Elmondta, hogy dolgozott több helyen is, de ez a legkielégítőbb neki, mert nem kell „könyökölnie” az elismerésért.
Utána jött a hölgy, aki kisfiát neveli albérletben. Sokáig ők is munkásszálon laktak. Vidékről költöztek fel Pestre, ugyanis a férje fel akarta gyújtani a házukat a nővel és a gyerekével együtt. Így felmenekültek a fővárosba, hátha lesz munkalehetőség. Sajnos nem volt, mivel a nő rokkant és egy beteg embert nem szívesen alkalmaz senki. Szállásról szállásra jártak és reménykedtek. Egyik napon, amikor épp a szállón voltak egy férfi megkérdezte tőle, hogy nem akar-e az FN (Fedél Nélkül) magazinnak dolgozni. Természetesen kapott az alkalmon, hisz az a csekélyke összeg, amit kapott az államtól, semmire sem volt elég. Azóta a terjesztés mellett járja az utcákat, ellenőrzi, hogy akik árulják az újságot nincsenek-e berúgva, igényesen dolgoznak-e. Azóta a gyermekével egy albérletben laknak, a gyermek vidékre jár iskolába és minden délben az édesanyja meleg étellel várja otthon.
Mesélte, hogy azok közt, akiket újsággal látunk, sokan koldulnak. Pl. képesek ellopni a másiktól az újságot, hogy azzal kéregessenek. Erre azt mondta, csak olyantól szabad venni újságot, akinek van igazolványa erre a munkára. A hölgy mesélt a hajléktalan maffiózókról is. Hisz vannak olyan emberek, akik a másik gyerekét használják fel arra, hogy pénzt keressenek. De mondta, hogy ezeket nem lehet nagyon lebuktatni, mert jól be vannak épülve. Le a kalappal a hölgy előtt. Átéli a mindennapok borzalmait, az emberek beszólásait, megvetését és ennek ellenére ilyen erővel dolgozik azon, hogy a fia egy jobb világban élhessen, ha felnő.
Végül az alkoholbeteg férfi következett. Rögtön azzal kezdte, hogy 14 évesen keveredett bele abba az életmódba, hogy képtelen volt letenni az italt. Először az iskolából lógott meg, hogy vehessen italt, majd szépen lassan elveszítette a barátait. Volt egy remek állása egy cégnél, ahol termékeket kellett reklámoznia. Imádta ezt a munkát. De egy idő után kirúgták, mert a főnökei észrevették, hogy egyre többször részegen jelenik meg. Elkezdett újra munkát keresni, de rengeteg olyanba botlott (áruházakban) ahol a szesz osztályra küldték volna pakolni. Persze ezt nem vállalta. De mindezek ellenére úgy nézett ki elérkezett az ő ideje, hisz megismert egy nőt, akivel össze is házasodtak. Nem bírta sokáig alkohol nélkül és mivel nem volt egy jól fizető állása, eladta a jegygyűrűt, hogy italt vehessen. Elváltak. Azóta hajléktalanszállókon él, és novellákat ír.
Elmesélte, hogy mennyire jól esett neki, amikor egyszer az utcán odajött egy fiú hozzá, hogy hallott az egyik barátjától arról, hogy járják az iskolákat. A fiú vett tőle egy újságot és rengeteget beszélgetett vele.
Mind a négyen azt mondták, hogy egy hajléktalantól nem kell félni. Ugyanolyan ember, mint a többi, csak korlátozottabb lehetőségekkel. Nem muszáj pénzt adni.
Egy utcán élő ember annak is örül, ha csak pár szót vált vele az ember.
Ekkor jelentkeztem: Volt olyan eset, hogy vettem egy csomag pogácsát az egyik hajléktalannak és hozzámvágta azzal, hogy neki pénz kell.
A hölgy azt mondta: Igen sajnos vannak ilyenek is. Nekik nem szabad adni. Nem kell velük foglalkozni, nem érdemlik meg az empátiát.
Nos, igen. Ez a szó a mai napon jelentős szerepet kapott. És ahogy elnéztem ezeket az embereket… azt láttam, hogy nem rossz emberek, nem olyanok, akiktől undorodni kell. Ezeknek az embereknek segítségre van szükségük, hisz többen nem tehetnek arról, hogy az utcán vannak.
Megváltozott a véleményem a hajléktalanokról. Az FN magazint is elolvastam. Tanulságos és érdekes volt. Amikor meséltem a Barátomnak, hogy venni fogom az FN-t, mondta, hogy ő már régóta veszi. Ezen nagyon meglepődtem. (mindenesetre felhívtam a figyelmét, hogy csak olyantól vegye, akinek van rá engedélye)
A FN magazin egy másik szemszögből mutatja meg a világot… egy másikból és nehezebből. És amikor olvassuk, elgondolkozunk, hogy vajon nekünk hogy alakul…?
Csak ajánlani tudom.
A szerző a Terézvárosi Kereskedelmi Szakközépiskola és Szakiskola volt diákja
