Mautner Zsófia diplomatából lett gasztroblogger. Imádja az életét és a szakmáját. 10 éve kezdte el írni a Chili & Vanília blogot még Brüsszelben. Izgalmas beszámolóit, különleges receptjeit gyorsan megszerették az olvasók.
Fedél Nélkül 2019. március 21. 644. szám
„Mindenkinek a szemébe nézek”
Interjú Mautner Zsófival
Hazaköltözése után 2009-ben felkérték egy induló online gasztronómiai magazin főszerkesztésére, így sikereit látva nem sokat gondolkodott, s pályát módosított. Napi főzőműsora volt, 14 szakácskönyve jelent meg, számos kulináris projekt aktív közreműködője.
Aki téged ismer, leginkább szakácskönyvíróként és gasztrobloggerként ismer.
Igen, valóban ismertté gasztrobloggerként váltam, de előtte merőben mással foglalkoztam. Egyetemet végeztem közgazdászként és a diplomám után a közigazgatásban, minisztériumban kezdtem el dolgozni és nemzetközi ügyekkel foglalkoztam, majd diplomata lettem külföldön és akkor egyszer csak 2005-ben valahogy a feje tetejére állt az életem.
Főzni egyébként mindig is nagyon szerettem: főzni szerető családból jövök, de soha nem gondoltam, hogy ezzel valaha hivatásszerűen fogok foglalkozni. Ekkoriban már régóta foglalkoztam a gasztronómiával, szakirodalmat olvastam róla, elolvastam külföldön és itthon az összes létező szakácskönyvet, lexikonokat, interneten az összes létező gasztronómiai honlapot, külföldi magazinok gasztronómiai rovatait. 2005-ben jött egy olyan pillanat, amikor felszabadult a fejemben egy csomó kreatív szabad erő és óriási közlésvágyam lett. Úgy éreztem, szükségem van egy felületre, ahol az összes mondanivalómat ki tudom írni, és ahol a kreativitásomat is ki tudom élni a munka mellett. Ekkor kezdtem el írni egy gasztroblogot (szerk.: Chili & Vanília), ami akkoriban még egyáltalán nem volt létező műfaj. Volt egy-két receptes portál, de gasztroblogok nem nagyon. Első fecske voltam, ami egyrészről nagy előny volt, másrészt pedig a gasztronómiában még nem volt az az óriási nagy pezsgés, fejlődés, ami az utóbbi öt évben tapasztalható.
A diplomata munkám mellett, szabadidőmben, inkognitóban írtam a blogot, és sorra jöttek a pozitív visszajelzések, sok embert érdekelt, így egyszer csak felmerült bennem, hogy milyen lenne, ha a gasztronómiával foglalkozhatnék mindig. Rengeteget, és sok szempontot mérlegeltem, egy évig őrlődtem, de végül vettem egy nagy levegőt és váltottam. 2009 óta csak főzéssel foglalkozom hivatásszerűen. Nekem a pályaváltásom nagyon jó bizonyíték arra, hogy az ember a saját élete során sokszor tud változtatni és teljesen mással foglalkozni, mint aminek indult, és hogy megéri a saját utunkat megkeresni, még ha az kanyargós is.
Meg lehet ebből élni?
Sok szorgalommal és elkötelezettséggel igen. Persze rengeteget kell dolgozni és sok fajta munkát kell végezni. Sokrétű és változatos munkákat: nem csak főzök, hanem sokat írok, rendezvényekre járok meghívottként belföldön és külföldön egyaránt. Ma a gasztronómia Magyarországon annyira fejlődik és annyira pezseg, hogy ez egy olyan terület, ahol rengeteg munkalehetőség van.
Eredeti recepteket adsz közzé vagy ezeket átformálod?
Teljesen vegyes. Az elmúlt 10 évben kb. 2000 receptet publikáltam, ami rengeteg. Van benne olyan, ami családi örökség, faluról, nagymamámtól, ezeknek van komoly érzelmi töltete is. Aztán olyanok, amiket egyszerűen csak a szezon ihlet. Minden szombaton ki szoktam menni a Lehel piacra és mindig azt vásárolok, ami éppen akkor ott a legolcsóbb, a leginkább szezonja van és a legszebb. Közben pedig nagyon sokat utazom és séfekkel találkozom, feltérképezem az ottani adottságokat és recepteket gyűjtök.
Ha jól tudom, a könyveid között van gyerekeknek szóló is.
Igen, kettő gyerekeknek szól. Az egyik egy karácsonyi színező: a színezés a felnőttek körében is népszerű, ezért ők is nagyon szerették. A másik nem a saját könyvem, hanem felkérésre dolgoztam pár éve együtt a Tejbegríz című antológia alkotóival, amiben neves magyar írók és költők írtak gyerekeknek szóló gasztronómiai témájú verseket, meséket, én pedig recepteket, amiket meg is főztünk, – nagyon klassz együttműködés volt.
A többi könyvedben is igazi kulináris utazási élményt nyújtasz a gasztronómia iránt érdeklődőknek. Mesélnél róluk?
Az első, debütáló könyvem 2009-ben jelent meg: nagyon személyes hangvételű könyv volt, amit elsősorban az utazásaim ihlettek. Utána egy három kötetes sorozat jelent meg Főzőiskola címmel (alapfok, középfok és felsőfok). Az alapfok azoknak szól, akik egyáltalán nem tudnak főzni, például kezdő háziasszonyoknak, egyedülálló férfiaknak, és minden recept úgy van kidolgozva, hogy aki soha életében nem fogott a kezében fakanalat, az is meg tudja csinálni. A húslevestől kezdve a galuskán, a fasírton, a paradicsomlevesen át a palacsintáig. Érdekes módon itt úgy volt, hogy amikor elképzeltem az olvasókat, fiatal nőket láttam magam előtt, akik éppen a háztartásukat építik. Aztán a gyakorlatban meglepő módon a tizenéves gyerekek szerették nagyon a könyvet. A 12-13 éves korosztály, akiknél sokszor kimaradt, hogy anyukájuk megtanította volna ezekre az alapokra. A másik generáció, ami nekem tényleg nagy meglepetés volt, az 50-60 éves férfiak, akik sokat használják a könyvemet: vagy azért, mert most jutottak el oda fejben, hogy ez érdekli őket, vagy elváltak, vagy egyedülállóak.
Neked van kedvenc ételed?
Mindig nagyon nehéz, amikor gasztronómiával foglalkozó embertől kérdezik ezt meg, mert sok mindentől függ. A hangulattól, utazástól, évszaktól, attól, hogy épp mi van a piacon… Az egyik kedvenc házias magyar ételem a rakott krumpli. Bármikor, bármennyit meg tudnék enni belőle. Nagy főzelék rajongó is vagyok, úgyhogy sokat főzök. A külföldi ételek közül nagyon szeretem többek között a török konyhát a friss zöldségek, citromos-mentás, petrezselymes ízvilága miatt. Minden olyan konyhát szeretek egyébként, ahol sok fűszert használnak. Én magam is ezt teszem, és szerintem Magyarország e téren gyerekcipőben jár, megmaradtunk a só-bors-paprika szentháromságánál, holott a régi magyar konyha rengeteg fűszert használt, és hogyha megnézünk egy régi magyar szakácskönyvet, például Mátyás kora előttieket, akkor láthatjuk, hogy sáfrányt is használtak: Magyarországon rengetegen termesztették, illetve gyógyfüveket is használtak.
A pirospaprika csak a 16. században jött be a magyar konyhába, előtte sáfránnyal színeztek, de nagyon drága volt, mert csak kézzel lehetett leszedni: a növény 3 szál kis bibéjét kellett begyűjteni. Ezt az iszonyatosan munka- és időigényes feladatot váltotta fel az olcsóbb, nagyobb mennyiségben termelhető bors, ami mára sokkal elterjedtebb.
Én nagyon sok fűszert szeretek használni, hogy az ételekbe pici változatosságot vigyek anélkül, hogy drasztikusan megváltoztassam azt. Rengeteg olyan fűszer van, ami megterem a természetben és nem is ismerjük őket, és nagyon keveset használjuk, csak úgy elmegyünk az erdőben, réten mellette.
Sokat jársz itthon és külföldön főzőbemutatókat tartani. Mi volt a legnagyobb élményed?
Igen, ez nagyon fontos része a munkámnak. Általában magyar főzőbemutatóra kérnek fel követségek és könyvfesztiválokon is jártam már. Itthon leginkább a nemzetközi konyhának szoktam az elemeit a hétköznapi főzésbe beépíteni, külföldön pedig a magyar konyhát képviselem, és az én felelősségem, hogy milyen képet mutatok az országról.
Az az érdekes, hogy hogyan tálalja vagy hogyan mutatja be az ember a magyar konyhát, ami egyébként nemcsak a főzést jelenti, hanem sokkal több annál. Ott egy személyben képviselem az egész országot, az én felelősségem és feladatom, hogy kedvet csináljak a hallgatóságnak ahhoz, hogy eljöjjenek Budapestre, vagy egy kicsit megmutassuk, hogy itt az elmúlt sok évben milyen sok jó dolog történt a gasztronómiában. Fontos megmutatni, hogy Budapest mennyire jó úti cél akár gasztronómiai szempontból is: sokféle étterem van, érdekes alapanyagok, jó piacok, jó klíma, jó minőségű zöldségek, gyümölcsök.
Az RTL-en is vezettél műsort. Mesélnél erről a korszakodról?
Igen, 3 évig volt az RTL Klubon egy napi főzőműsor reggelente, ahol két receptet főztem mindennap. Az volt a célom, hogy a háziasszonyoknak olyan apró kis trükköket, praktikákat mutassak, amellyel a hétköznapi főzést kicsit fel lehet dobni. Utána volt egy hosszabb szünet, amikor nem tévéztem, tavaly pedig visszacsábítottak egy érdekes feladatra, egy főzőversenyre, ahol gyerekekkel főztünk. Fantasztikus 9-14 éves gyerekekkel dolgozni. Nagyon tehetségesek, és érdekes, hogy ez a generáció már egészen más főzési igényekkel rendelkezik, teljesen másban nőnek fel: az interneten néznek recepteket, recept videókat, sztárszakácsok, bloggerek, YouTube csatornák vannak. Annyira kinyílt nekik a világ, egészen más merítésből dolgoznak, mint annak idején az én generációm. Nagyon szeretnek főzni, van is kedvük, neki is állnak. Ők már abba nőttek bele, hogy sokféle alapanyaghoz lehet hozzájutni, sokkal többhöz, mint akár tíz évvel ezelőtt is.
Ha összegezned kellene az eddigi pályafutásod, újra belekezdenél?
Abszolút, igen, egyrészt azért, mert nagyon-nagyon jó dolog megtalálni az embernek saját magában azt, amit tényleg úgy szeret csinálni, hogy az a hivatása, ami nagy örömet okoz és nem érzem soha kötelezettségnek, hanem folyamatosan újabb és újabb ötletek és tervek születnek meg a fejemben. Nagy luxus, ha az ember megtalálja azt, ami a legnagyobb boldogságot okozza a munkában is. Másrészt ez az időszak nagyon izgalmas a gasztronómiában, mert olyan sokat változik, annyi minden történik benne és olyan jó a részesének lenni, hogy ezt egy kicsit az ember előre vigye.
Harmadrészt pedig miután 10 évig előtte teljesen mással foglalkoztam, ezért nekem ez a nagy váltás is jó tapasztalat, kicsit olyan tündérmesébe illő. Nagyon azt mutatja nekem, hogyha az emberben van olyan szenvedély vagy tehetség, amit nagyon-nagyon szívesen csinál, akkor az, ha nem csak álmodozik róla, hanem dolgozik vele, előbb-utóbb utat tör magának. Lehet, hogy sok idő, lehet, hogy göröngyös az út, az is lehet, hogy nehezebb, mintha egy másikat választana. De megéri minden göröngye, minden perce.
Ez az interjú a Fedél Nélkül utcalapban fog megjelenni. Mi a véleményed a hajléktalanságról?
Én alapjáraton nagyon nyitottan állok a világhoz már gyerekkoromtól kezdve, mivel abban nőttem fel, hogy nagyon sokféle emberrel dolgoztam mindig, a szüleim is ezt a példát mutatták.
A nyitottság az egyik legfontosabb érték az életben. Mindenben mindig az embert látom és soha nem tudjuk, hogy ki mögött milyen sors van. Az embert tiszteletben kell tartani, másrészt azt is gondolom, hogy én inkább szeretem megismerni, megkérdezni az embert és nem ítélkezni semmi esetre sem. Inkább segítsük, mint elítéljük őket. Ebben is a kis lépésekben, a saját felelősségemben hiszek, például Újlipótvárosban, ahol lakom, van 2-3 „saját” hajléktalanunk, akiket ismerünk évek óta, és viszek nekik, amire épp szükségük van.
Nagyon fontos, hogyan kommunikáljunk. Mindig mindenkinek a szemébe nézek, rámosolygok, köszönök és mindig úgy megyek el, hogy megkérdezem, mit hozzak a közértből. Van, hogy pénzt kérnek egy kávéra, cigire stb. és én megtanultam, hogyha van nálam egy cigire való, akkor odaadom és nem kérdezem meg, mire költötte. Arra költse, amire éppen szüksége van, és jól esik, ennyi jó dolog jusson mindenkinek.
Voltál nálunk a Fedél Nélkül karácsonyi ünnepségén, hogy érezted magad?
Óriási élmény volt. A felkérésre azonnal igent mondtam. Nagyon nagy élmény volt, a családias hangulata miatt és jó volt részesévé válni. Láttam az összetartást, hogy megy a poénkodás, viccelődés, egymást cinkelik és látni, hogy meg van mindenkinek a csapatban a saját szerepköre, helye. Az egész közeg természetes volt. Szerintem ott az igazi probléma, mikor sokszor csak általánosságban beszélünk dolgokról, pedig csak egy kicsit kell közelebb lépni, és akkor kiderül, hogy milyen problémák, nehézségek vannak. Egy kicsit kell beljebb lépni azon a körön, amit hogyha kívülről néz valaki, akkor lehet, hogy még ismeretlen, de ha belép, ismerőssé válhat. Annyira családias hangulatú, szívmelengető rendezvény volt, hogy remélem, máskor is meg fogtok hívni. Nagyon köszönöm az óriási élményt.
Elekes Ágnes
szerkesztette: Rónyai Zsófi
fotó: Csibi Szilvia
