Színész, szinkronszínész, filmekben, sorozatokban és színházban is hallhattuk, láthattuk már. Beszélgettünk pályakezdésről és másról is, de úgy gondoltam, van fontosabb mondanivalója is ennek az interjúnak, mint a „hogyan válik az ember színésszé” című portré. Epres Attilával beszélgettünk.
Fedél Nélkül 2019. március 7. 643. szám
„Úgy gondoltuk, mi egy jobb világba születünk”
Interjú Epres Attilával
Azt azért említsük meg, hogy a Színház és Filmművészeti Egyetemen szerezte a diplomáját, milyen élmény maradt az egyetem?
Nekem nem sok jó élményem van, nem tudok erről szépeket mondani. Sokkal többet vártam el, talán a saját illúzióimmal kellett megküzdenem. Nyilván nem voltam elég érett hozzá, hogy felfogjam, ott nem csak kapni kell, hanem elvenni is, úgy kellett volna végig járnom azt a négy évet, hogy kierőszakoljam, hogy mindent megtudjak.
Szokványos, kissé szétesett intézmény volt, ahol néha a tanárok fele nem ért rá, effektíve elmaradtak az órák, mindenkinek volt vagy 4-5 állása. Ugye itt még valahol a szocializmus vége felé jártunk. De minden szempontból úgy érzem, hogy ez ugyanúgy megerősített a későbbiek harcaira, mint az előtte levő iskolában eltöltött négy év. Nagyon kemény szakközépiskolába jártam, de életem egyik legszebb periódusa volt a Soproni Erdészeti Technikum, rengeteget köszönhetek annak a szigorúságnak, szeretetnek, szakmaszeretetnek, a tanároknak, az egész hozzáállásának a majdani valósághoz. Ami aztán nem olyan lett, mint szerettük volna. Úgy gondoltuk, hogy mi egy jobb világba születünk, de tulajdonképpen mióta én érettségiztem, csak romlott a helyzet.
Ez elég szomorúan hangzik, kifejtené?
Ettől én nem vagyok szomorú, csak konstatálom. A színházi életben is egy folyamatos degradálódást érzek (egyébként az erdészetben is), és, hogy úgy mondjam, a közéletben is, ami az állampolgári jóérzésünk rovására megy. A demokrácia, a szabadságjogok, és egyáltalán minden, ami azzal függ össze, hogy az ember úgy érzi, egy, a görögöktől örökölt európai humánum része, mindez egyre inkább csak kopik, romlik, törik össze.
Tehát az a jobb világ, amit a rendszerváltást átélő fiatalság hitt, és remélt, és szeretett volna magáénak, a jövőjének tudni, nem épült fel, hanem az egész valamiféle dekadenciát mutat innen visszatekintve?
Azért nyilván nem teljesen így van. Én ’86-ban diplomáztam, igen, megéltem a rendszerváltást, amit valamiféle eufória követett, hiszen eltűnt sok olyan dolog, ami annak a kornak átka volt, de lassan visszaszivárognak ezek is. Nem azt érzem, hogy Európa felé megyünk, hanem inkább elfele onnan.
Nem szeretném az olvasó fantáziájára bízni ezt a kijelentést, hogyan szabad értelmezni?
Nem tartom egyetlen szegmensét sem helyesnek annak a viselkedésnek, amit a magyar kormány tesz az elesettekkel szemben. Iszonyatos deficitet látok a világhoz képest. Amerre most mozdul a művelt, bölcs világ, ahhoz képest rettenetes lemaradásunk van. Minden szempontból. Segítségnyújtásban, toleranciában, alkalmazkodásban, más nézetű emberek elfogadásában, és ez borzalmas.
Minek, milyen eseményeknek kell történnie ahhoz, hogy az emberben ilyen vélemény alakuljon ki a szülőhazájával kapcsolatban? Elmesélne egy olyan pillanatot, élményt, ami erősíti Önben ezt a hozzáállást?
Én épp a kórházban feküdtem, volt egy súlyos műtétem három évvel ezelőtt, amikor a Keleti Pályaudvaron először lefeküdtek a menekültek, akiknek a házukat a földdel tették egyenlővé Szíriában. Jó magam nem tudtam menni, de a feleségem meg a pici gyerekem ott volt és vitte a szendvicseket, diplomás orvosoknak, szakmunkásoknak. Tökéletesen jó állapotú embereknek, akiknek semmijük nem maradt, legyilkolták a családtagjaikat, barátaikat. És abban a pillanatban azt kommunikálta a magyar vezetés, hogy ezeket ki kell söpörni. Így aztán gyalog indultak el a határhoz. Én nem fogom elfelejteni, hogy ott milyen bűnöket követtünk el. Ez teljesen szembe megy azzal az általuk egyébként sűrűn hangoztatott katolikus lélekkel, és azzal is, amit a normál humánum elvár.
Mint színész, és most nyilván önre értendő a kérdés, de másra is vonatkozik, mi az, amivel úgy érzi, segíthet, vagy adhat egyfajta lökést az embereknek, ami felnyitja a szemüket?
Nekem, mint az Örkény Színház tagjának, erős felelősségem van abban, mint ahogy az egész színháznak is, hogy foglalkozzon a mai magyar valósággal.
Okozhatja ennek hiányát a félelem? Láttunk már példát arra, hogy valamit nem hagytak kiteljesedni.
Persze, és ez a baj. Ennek a félelemnek nem volna szabad beszivárognia még a küszöb alatt sem, egy picit sem. Ennek annyira a művészeten kívül kéne maradnia, hogy azt el sem tudom mondani. Már megint ott tartunk, ahol a 80-as években, hogy abszolút beindult ez a tűr-tilt-támogat rendszer, amit annak idején egy egyébként nagyon intelligens, de komoly pártkatona működtetett Magyarországon. Most megint ezt látom. Hogyha tetszik a vezetésnek, akkor csinálhatja a művész, ha nem tetszik, akkor listára kerül. És ez még nincs így! De már nagyon ott vagyunk, hogy ez már bűzlik.
Szóval mondhatni rettegnek az emberek valóságot vinni a művészetekbe, mert túl nagy tétje van?
Van okunk a félelemre. És most nem az Örkényről beszélek, hanem a szabad művészetről. Érezhető a sunyítás, a gyávaság, a saját pozíció féltése.
Mi a megoldás? Kihúzza magát az ember és felvállalja a véleményét, vagy beül a hátsó sorba és csak figyeli az eseményeket?
Egyéni sorsok fogják eldönteni. Amikor majd valaki azt mondja, hogy „én nem tehetem meg, mert…” és akkor majd elmondja az indokait, akkor nem fogja megtenni, hogy ellenáll.
Ha valaki meg azt mondja, hogy „nekem meg tökmindegy, ide lőjetek” és kinyitja az ingét, az is egy alapállás. Hogy melyikből lesz több, azt még nem tudjuk.
Ön hova állna?
Az történne, ami eddig mindig. Hogyha valami rettenetesen bánt, akkor változtatok a dolgok állásán. Az még nem fordult elő, hogy beleragadtam volna egy olyan élethelyzetbe, amivel a lelkem nem bír el, mert akkor egyszerűen tönkre megyek. Nagy tragédiát azért nem látok, ellenben már látom a bajt.
Rothman Lilla
fotó: Csanádi Gábor
