Hamarosan újból az ő – ismert – regényétől lesz hangos a könyvpiac, miközben szüntelenül dolgozik, műsort és médiavállalkozást vezet, szervez, fejleszt az előtérben és a háttérben. D. Tóth Krisztával beszélgettünk a négyéves WMN magazinról, közéleti- és civil díjról, gyermekről, ügyekről, megoldásokról. Végül, mesélt – de hogy – az íráshoz fűződő viszonyáról.
Fedél Nélkül 2019. február 21. 642. szám
„Mindig lehetne többet tenni”
D. Tóth Krisztával beszélgettünk
Régóta tervezett interjú készül most. Ez a negyedik időpont, amit megbeszéltünk. Először a SzuperWMN-díjátadó, majd két betegség szólt közbe. Most pedig itt ülünk, hogy pontot tegyünk a végére. Hogy vagy?
Novemberben, az év legsűrűbb időszakában kerestél. De igazából nem történt semmi különös azon kívül, amit elmondtál. Év végére mindig nagyon elfáradok, és ez a két betegség is valójában egy volt, csak nem maradt időm kifeküdni. Úgyhogy most jól vagyok, köszönöm!
A kimerültség egyik oka a már említett díjátadó. Sok munkád van benne?
Együtt szerveztük a csapattal. Igaz, hogy az online magazint egyedül indítottam, de már jó ideje nem használok egyes szám első személyt a WMN-el kapcsolatban. A SzuperWMN gálát is közösen találtuk ki és hoztuk tető alá a kollégáimmal. A díjat még a magazin első születésnapjára alapítottuk, olyan nőknek adjuk, akik civil, vagy közéleti szerepben kiemelkedő igazságérzetről, bátorságról tesznek tanúbizonyságot. Fontos ügyek mellett állnak ki, nem csak a saját érdekeiket nézik, hanem a közösségét. Mivel szerencsére ilyen nőből sok van, két kategóriában díjazunk. A civil tevékenységért járó elismerést 2018-ban Himmer Éva kapta, aki a demencia típusú betegségekben szenvedők hozzátartozóiért tesz rengeteget. Magyarországon az ő neve az első, akit hallani fognak az Alzheimer-kórral diagnosztizált emberek szerettei: „Keresd Himmer Évát, segít!”. Közéleti kategóriában pedig Szalai Kriszta színésznő kapott díjat a fáradhatatlan és évek óta nagyon aktív tevékenységéért, segítségnyújtásért melyet a hajlék nélkül élő emberekért tesz.
Kik hozták a végleges döntést?
Bár ezt a díjat mi kezdeményeztük, a WMN olvasóival közösen adjuk. A civil díjra az olvasók tesznek javaslatokat és a szerkesztőségi zsűri választja ki a jelölteket, majd a győztest. A közéleti díjat pedig megfordítottuk: a szerkesztőségi zsűri jelöl, és az olvasók szavaznak. Egyébként mind a három közéleti- és civil jelölt maximálisan megérdemelte volna, mint Székely Kriszta rendező (közélet), Ürge-Vorsatz Diána klímakutató (közélet), Renner Erika, a lúgos támadás túlélője (civil) és Proszonyák Ida (civil), aki krízisközpontot üzemeltet. Ők olyan emberek, akik minden csepp figyelmet és reflektorfényt megérdemelnének ma Magyarországon.
Hangot adtok azoknak az embereknek, akik hangot adnak az említett ügyeknek.
Igen.
Nehezen beszélek erről, éppen azért, mert gyerekkorom óta a világ legtermészetesebb dolga, hogy nem csak én élek a környezetemben, a világon. Egy szociálisan érzékeny és nyitott családból jövök, számomra mindig természetes volt a segítségnyújtás. Amikor az UNICEF a nagyköveti kinevezésem miatt megkeres, hogy meséljek a szervezet feladatairól, szívesen teszem. Ügyekről bármennyit tudok beszélni. Az meg, hogy én mit teszek? A segítségnyújtás, az empátia olyan nekem, mint a levegő: természetes.
Elég lehet ez az attitűd?
Mi az elég? Mindig lehetne többet tenni. Mindig lehetne többet. Inkább az nehéz, hogy olykor leállítsam magam, hiszen nem csak a gyerekjogok ügye érdekel, hanem olyan más társadalmi csoportoké is, akik kevésbé szerencsések, akik kevésbé tudják – ahogy mondod – a hangjukat hallatni. Újságíróként, pláne médiafelület tulajdonosként felelősségem, hogy kiálljak az említett csoportok mellett.
Azt látom, hogy ma nem „menő” a tömeg élén szónokolni társadalmi problémákról, helyette a celebkultúra sokkal imponálóbb széles rétegekben.
Lehet. Én egy tizenhárom éves gyermeket nevelek, és ő is ugyanúgy empatikus, nyitott családban nevelkedik, mint anno én, csak teszem azt Budapesten, nem Kaposváron. Jár velem ételt osztani, öt éve minden karácsonykor. Teljesen természetes számára, hogy odafigyel az UNICEF-re, az sem véletlen, hogy az osztályában ő az, aki kiáll a gyerekek igazságáért. Vagyis ez a mi felelősségünk, a szülőké. Persze most nagyon divatos a saját generációnk alapján meghatározni magunkat és úgy fújni egy másik generációra. Mutogatni lefelé, felfelé. De a generációk egymásból nőnek ki, ezért szerintem inkább befelé kellene figyelni, keresni, hogy vajon mi megfelelő példát tudunk-e mutatni.
Tegyük fel, hogy a lányod úgy dönt, azt a pályát választja, amit édesanyja és nagybátyja. Hogy fogadnád?
Lolán azt látom, hogy nagyon tudatos és sok minden érdekli, de ez nem az újságírás, inkább a vizuális művészetek, a zene, a grafika. Dobol, rajzol – nagyon jól –, illusztrációkat, animációkat készít. Tehát ő inkább képzőművész alkat. Ezzel együtt nagyon szeret írni is, jól megy neki, az iskolai jegyein látom. Szeretnék olyan környezetet biztosítani neki, ahol önmaga lehet. Ha mégis újságíró szeretne lenni, próbálja ki. Próbáljon ki több mindent és utána csinálja azt, ami boldoggá teszi, amiben önazonos és kiegyensúlyozott lehet. Onnantól kezdve, hogy ez megvan, azt választ, amit akar.
András választását támogattad? A napnál is világosabban tudtad, mire vállalkozik.
Amellett, hogy mindig nagyon őszinte kritikusai voltunk egymásnak, igyekeztem támogatni amennyire lehetett és amennyire hagyta. Az öcsémnek van egy veleszületett tehetsége, amit anyukánktól örökölt, és ami bennem soha nem volt meg.
Mi ez a tehetség?
Anyu bár pedagógus volt, sokáig színésznő szeretett volna lenni. Amikor Andrist „belökik” egy kamera elé, azonnal teljesen természetesen viselkedik. Nekem meg kellett tanulnom önmagamat adni a kamera előtt, sokkal rejtőzködőbb személyiség vagyok, mint ő, aki a szó jó értelmében gátlástalan, akármilyen színpadon áll, önmaga. Nekem le kellett vetkőznöm a gátlásaimat.
Jó testvérek vagytok?
Mitől lesz jó testvér valaki? Ha attól, hogy van egy megkérdőjelezhetetlen, feltétlen szeretet, tisztelet és támogatás a másik iránt, akkor igen, jó testvérek vagyunk.Több, mint hat év van köztünk. Tinédzser voltam, pasiztam, amikor ő még nyeretlen kisiskolás volt és hitetlenül irritáló módon viselkedett. Volt köztünk konfliktus. Sok. De ez testvérek közt normális.
Ma pedig együtt vezetitek a Helló, Tesót, melyben ismert testvérpárokkal töltötök egy napot.
Ez életünk egyik legizgalmasabb szakmai feladata, a műsort mi találtuk ki, mi fejlesztettük és mi gyártjuk. Nem csupán műsorvezetőként veszünk részt benne, Andris a technikai stábot felügyeli, én a tartalmi stábot, tehát az előtérben és a háttérben is szorosan együttműködünk. Ez egy tanulságokban és tanulásban gazdag történet. Epizódról epizódra jobban összecsiszolódunk. Érdekes az is, hogy eddig minden vendégünk azt mondta a forgatás végén: „De jó! Köszönjük, hogy megszerveztétek, hogy egy napot együtt töltsek a testvéremmel.”
Tény, nehéz összehozni még egy tesós napot is! Hogy marad időd a haiku kihívásra?! Lassan egy éve osztod meg a rövid, néhány szavas verseidet.
Nem a kihívás fontos, hanem hogy írjak. A WMN nem jöhetett volna létre, ha anno nem kezdek el írni. Amikor hat éve januárban elköszöntem az MTV-től, nem tudtam mit fogok csinálni, csak azt, hogy az a helyzet tarthatatlan volt. Kivontam magamat egy időre a médiából és írni kezdtem. Megírtam az édesanyám története által inspirált Jöttem, hadd lássalak című regényt.
…teljesen elfogyott, én már csak a könyvtárban találtam.
Sajnos egy ideje már nem lehet kapni, ezért képzeld, most újból kiadjuk. A publikálása óta lassan hat év telt el, ezalatt egy nagyon komoly utat jártam be a gyászmunkában, nem kis részben a regénynek köszönhetően, és most kicsit kiegészítem, stilisztikailag átdolgozom, kap egy új borítót is. Tavasszal újra lehet kapni.
A lényeg, hogy ott, akkor elkezdtem írni. Nekem ez egy régi vágyam volt, majd annyira szerette a szakma, a közönség, és én is, hogy a következő évben megjelent a másik regényem (Húszezer éjszaka), egy fikciós történet, ami közönségsiker lett, így az abból keresett pénzből alapítottam a WMN magazint. Azért kezdtem ennyire az elejéről ezt a történetet, mert én nem tudok nem írni, a WMN viszont minden erőmet, minden kreativitásomat elveszi. Most nem tudom kivonni magam a saját életemből, hogy három-négy hónapig csak egy szövegfolyammal foglalkozzak. Úgyhogy novellákat írok néha, verseket fabrikálok, utóbbiakat általában törlöm. Aztán jött ez a kihívás, a haikunál nincs rövidebb műfaj, ha úgy tetszik, igazi „Insta műfaj”. Így naponta pár percet mindig adok magamnak az irodalomra, ennyit megérdemlek. Ennyi kell.
Werner Nikolett
fotó: Csiszér Goti
