Tenki Réka a legígéretesebb fiatal színészeink egyike. Tavaly Jászai Mari díjat kapott. Nemzetközi filmszakmai körök Európa tíz legtehetségesebb fiatal filmszínésze közé választották (a European Film Promotion által szervezett 2017. évi Shooting Stars programban – a szerk.). Eddigi pályája is bővelkedik remek alakításokban és díjakban is, de mi nézők izgatottan várjuk, hogy újabb és újabb szerepekben láthassuk őt a jövőben.
Tenki Rékával az Örkény István Színházban beszélgettünk.
Fedél Nélkül 2019. február 7. 641. szám
„Mindenkinek a saját útja a legrögösebb”
Tenki Rékával beszélgettünk
Egyenes út vezetett a színészi pályához?
Édesapám és nagybátyám a Debreceni Csokonai Színházban dolgozott. Nagyon sokat lehettem ott velük, ott írtam a házi feladataimat, odajött értem anyukám. Ilyen értelemben megszoktam a színházi világot, de inkább csak olyan szakmát szerettem volna választani, amiről azt gondoltam, hogy majd jól érzem magam a bőrömben, ahogy azt a szüleimtől is láttam. Amikor választani kellett, hogy hová menjek továbbtanulni, a színészeten kívül beírtam a drámapedagógiát, a logopédiát, mert gyerekekkel is szívesen foglalkoztam volna.
Az, hogy felvettek a Színművészeti Egyetemre, eldöntötte az irányt. Nem tudom, egyenes út volt-e, mert mindenkinek a saját útja a legrögösebb, inkább jó útnak gondolom, jól érzem magam, találok kihívásokat, és próbálok a feladatoknak megfelelni.
Mi segített vagy mi adott pluszt a pályájához? Az jelentett többletet esetleg, hogy Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor osztályába járt az egyetemen?
Nagyon szerencsés vagyok minden téren. Normális családban nőttem fel. Nem voltunk sem szegények, sem gazdagok, a szüleim azért dolgoztak, hogy mi semmiben ne érezzünk hiányt, ha bármit akartunk csinálni vagy tanulni, a szüleink megteremtették a lehetőségét. Az életemen végigkísér, amit tőlük tanultam, a tisztesség, szorgalom, alázat és az, hogy hálás legyek azokért a munkákért, feladatokért és sikerekért, amik jönnek, akár színházban, akár filmben. Megbecsüljem azt, amim van, mert ezt is meg kellett tanulni. Sok ember nem tud örülni a saját lehetőségeinek, mert inkább azzal foglalkozik, hogy a másiknak mije van, így a sajátját észre sem veszi.
Az is nagy szerencse, hogy az egyetemen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor kezei közé kerültem. Két nagy kaliberű, de egymástól nagyon különböző színházi embertől tanulhattam meg az alapokat, amiből a mai napig is táplálkozom, a munkamódszert, ami irányt ad nekem. Sokat kaptam a néptánc tanáromtól is. Keményen fogott minket. Heti négy néptánc, egy óra edzés, egy óra tánc, de már általános iskolásként beutazhattam egész Európát, és benevezett egy országos versenyre, amit megnyerve, tizennégy évesen eljutottam Kínába is.
Nagyon jó színházakban játszott, játszik. A Katona és a Nemzeti után most az Örkényben. Megtalálta az Örkényben, amit várt tőle?
A terhességem után szabadúszó lettem, mert úgy könnyebb volt mindent beosztanom, de nagyon hálás vagyok Mácsai Pálnak, hogy idehívott, mert ő nyitott és megértő, ami fontos, és olyan igazgató, aki odafigyel az embereire. Jól érzem magam az Örkényben a kollégákkal is, örülök, hogy itt lehetek.
Legfrissebb feladata Szép Ernő Patika című darabjában a patikusné szerepe. Szereti ezt a szerepet? Milyen volt a Mohácsi fivérekkel együtt dolgozni?
Mohácsi Jánossal egyszer dolgoztam már, beugrottam az Egyszer élünk című darabjába a Nemzetiben. Az sem volt egyszerű. Most a legnagyobb kihívást számomra a második felvonás jelentette, a jelenet, amely nagyjából negyven perc, amikor csak ketten vagyunk a színpadon. Kettőnknek kell felépíteni, mindenféle ívet be kell járni, elérni, hogy ne legyen unalmas. Óriási feladat és nagy ugrás. Már csak ezért a negyven percért is hálás vagyok a Mohácsi fivéreknek és Mácsai Pálnak, hogy rám osztották ezt a szerepet.
Az Egyasszony című monodrámában százhúsz percig köti le a közönséget egymaga, hatalmas sikerrel.
Az Egyasszony nagyon különleges, életem egyik legmeghatározóbb előadása. Rengeteget tanultam tőle, sok mindenre rájöttem közben, elszomorodtam és erősebb lettem.
Nagyon jó, ha egy munka ennyit tud adni, és ennyire fontossá válhat. Nem vagyok még az élet bölcsességeivel bíró hatvanéves ember, a magam harminchárom éves tapasztalatával viszem a vállamon ezt az előadást. Most tartunk a százhuszonötödiknél. Nem tudom, meddig fog menni, de monodrámánál ez nagyon nagy szám.
Megrázó és megható, hogy bárhol játsszuk, vidéken vagy Pesten, előadás után mindig van legalább egy házaspár, akik elmondják, hogy hasonló dolgokon mentek keresztül, hogy milyen fontos, hogy van egy ilyen előadás, a gyászukat segít feldolgozni vagy egyszerűen csak levezetni.
Nagy színházban nem mindig érezzük, hogy az ötszáz nézőből ki mit vitt haza egy előadásból, mert az üzenetek nem mindig jutnak vissza.
Az Egyasszony által jöttem rá, hogy mire képes a színház, hogy mennyire fontos lehet az embereknek egy előadás. Csak azért is megvárnak emberek az előadás után, hogy elmondják, velük is hasonló szörnyűség esett meg. Vagy eljön negyven anyuka, akikkel most történik valami hasonló, ami borzasztó, de itt vannak terápián, elhozta őket egy gyógypedagógus vagy egyszerűen kíváncsiságból jönnek, mert hallottak az előadásról, és a végén átértékelik az életüket, hazamennek és odabújnak a szeretteikhez és hálát adnak, hogy minden rendben van.
Változott az előadás az eltelt időben?
Sokat változott. Most például azon dolgozom, hogy visszahozzam azt, amilyen az első tíz volt.
Úgy látom, színpadon inkább a tragikus szerepek találják meg, de filmen romantikus vígjátékokban is játszik.
Valóban, színpadon többnyire tragikus figurákat kapok, de annyira szeretném már, ha nem így lenne.
Úgy örülök a Mimi című filmnek, amit nyáron forgattunk, és elvileg most fog kijönni. Annyira vicces, jó humorú! Öröm volt használni és megmutatni a humoros oldalamat is. Hálás vagyok Orosz Dénesnek, hogy engem választott, ki vagyok éhezve ezekre a történetekre.
Szakmailag miben más egy tragikus és egy vidám előadás?
A vidám előadásoknál hatásosabb a visszajelzés és néha ez nagyon fontos. A sokkoló előadásoknál, még ha be is talál, a nézők nem fognak őrjöngeni, nem mondják, hogy „De jó, megnézem még egyszer!” Nem mondom, hogy ez az, ami leginkább számít, de nagyon jólesik, ha az ember hosszan dolgoz ki egy jelenetet. Például a Római Vakációban – ez volt az egyetlen humoros előadás, amiben szerepeltem – ki kellett dolgozni, hogyan lehet részegen esni-kelni, hogy ne legyen szokványos, de az én testemből jöjjön, és vicces legyen, a mondatokat úgy ráültetni, hogy ott legyen a csattanó, ahol kell. Ha sikerül felépíteni, begyakorolni és kapom a visszajelzést, hogy ez bejött, az nagyon jó érzés.
Milyen volt a Testről és lélekről című filmben dolgozni? Mit hozott az életébe a film hatalmas sikere?
Mindig jó olyan rendezővel dolgozni, aki a kezében tart mindent és tudja, hogy mit szeretne. Enyedi Ildikó ilyen rendező, és hab a tortán, hogy remekül tud színészt vezetni. Tényleg azt hozza ki az emberből, amire szüksége van a filmben. Úgy, hogy közben én azt nem is tudom, csak amikor megnézem a filmet. Az egész stábbal jó volt együtt dolgozni.
A Testről és lélekről sok díjat és európai elismerést hozott, amiért nagyon hálás vagyok, de őszintén, még mindig várakozom, hogy hozzon olyan filmeket, amelyek igazi kihívást jelentenének, és egészen más oldalamat tudnám megmutatni. Például a Mimiben látszólag nem én vagyok az a karakter, de nagyon örültem, hogy eszébe jutottam a rendezőnek.
Most castingokra járok, van egy-két olyan magyar film, ami kihívást jelentene, és nagyon szeretném megkapni. Még nem hívtak vissza, de várakozom.
Tíz éve van a pályán. Ez nem túl hosszú idő, de kerek évforduló. Vannak mérföldkövek az életében? Mit szeretne elérni mondjuk, a következő tíz évben? Szerepálmok esetleg?
Érzem, hogy vannak változások. Fura ráébredni, hogy vannak változó pontok az ember életében.
Konkrét szerepekről nem álmodozom, mindig jobbat kapok. Vannak céljaim, szeretnék folyékonyan megtanulni idegen nyelvet, de úgy, hogy gondolkodni is tudjak azon a nyelven. Szeretnék sokat forgatni.
Tv sorozatban is láthattuk, a Csak színház és más semmiben, tervez valami hasonlót?
Imádtam a Csak színházat, kár, hogy ki kellett írni a sorozatból, mert állítólag túlságosan gonosz voltam. Halálosan élveztem, hogy ellenszenves lehetek, legálisan bunkó, és elmondhatom a véleményemet valakinek, szabadon, ahogy akarom. Irtó jó volt!
Egyébként úgy érzi, meg kell szólalnia, véleményt kell mondania társadalmi problémákról, művészként?
Úgy érzem, hogy léteznek ügyek, melyek mögé oda lehet és kell állni. Az Egyasszony ilyen ügy. Az életemben is próbálok fontos dolgok mögé állni, különösen, ha gyerekekről van szó. Ha alkalmam adódik felhasználni az ismertségemet és visszafordíthatom arra, hogy egy jó ügyre felhívjam a figyelmet, akkor ezt ki kell használni.
Az Örkény Színházban miben látjuk legközelebb?
Ebben az évben már nem lesz új, egy évben csak egyet próbálok. Szeretnék otthon is lenni a kislányommal meg a férjemmel. Szeretném, ha a családi életem nem menne tönkre, mert karriert építek. Együtt a kettő állandó libikóka, időnként kompromisszumokat kell kötni, van amit nem tudok elvállalni, néha ezért fáj is a szívem, de azzal vigasztalom magam, hogy jön majd másik. Amíg a kislányom ilyen kicsi, most négy és fél éves, és amíg igénye van ránk, ott kell lennem. Ez az alapja a későbbi jó kapcsolatunknak, hogy felnőtt korában is felhívjon, ha problémája lesz, mint a legjobb barátnőjét. Ahogy én az anyukámat.
Fridrich Piroska
fotó: Csanádi Gábor
