Ihos József előadóművész, forgatókönyvíró, kabarészerző, humorista 1957-ben született. Kaposvárott járt iskolába, majd Szombathelyen szerzett tanári diplomát 1978-ban. 1981-től, mint egészségnevelő dolgozott a mosdósi Tüdőgyógyintézetben. 1984-ben a Ganz-MÁVAG művelődési bizottságának titkára lett. Az 1979-es Rátóti Humorfesztiválon tűnt fel zenés paródiával. Ez után, mint amatőr előadó lépett fel, Nagy Bandó Andrással közösen. 1987-ben hivatásos előadóművészi vizsgát tett, és ötleteivel, írásaival ismertséget szerzett a szakma berkeiben. Hamarosan állandó szerzője, szereplője lett a hazai szórakoztató műfajnak. Több száz szerzemény és tucatnyi ismert kabaré karakter kitalálója. Legismertebb ezek közül Kató néni.
2011-ben megkapta a Magyar Ezüst Érdemkeresztet a hazai, és a tengeren túli magyarság körében végzett munkája elismeréseképpen.
Fedél Nélkül 2018. december 27. 638. szám
40 éve csiklandoz
Interjú Ihos Józseffel
Eleven, vidám, rosszcsont volt gyerekkorában, sokszor tett rossz fát a tűzre, vagy inkább csak jó fát, és tréfát?
Cseppet sem voltam rosszcsont, jó kisfiú, jó közepes tanuló, szolid, visszafogott gyerek voltam. Szüleim a vendéglátóiparban dolgoztak, sokszor késő éjjel keveredtek haza, így aztán elsősorban nagyanyám nevelt, nyugodt, csendes falusi környezetben. És akkoriban még egészen mások voltak a körülmények az iskolában is, otthon is. Egyáltalán nem volt nyoma sem a turbulenciának, gyerekkori barátaim is teljesen normális, mindenféle extrémitástól mentes srácok voltak. Nem csintalankodtunk valami sokat.
Álmodott akkoriban arról, hogy híres ember válik magából, hogy szerző és előadóművész lesz?
Soha, akkoriban meg sem fordult ilyesmi a fejemben, nem éreztem affinitást a színpad iránt, az irodalom sem érdekelt jobban, mint egy átlag gyereket, az írás sem vonzott különösebben. Nyolcadikos koromban írtam először említésre méltó dolgot. November hetedikére egy kis jelenetet. Annak rendje és módja szerint leadtam, aztán egyszer csak hivatott az igazgató, hogy mondd csak fiam, honnan szedted te ezt az egészet, hol olvastad, kitől hallottad, kérdezte. De hát, ezt én magam írtam, én találtam ki az egészet. Biztos? Biztos. Na, jó, akkor ezt majd előadjuk. A szomszéd faluban, a búcsú alkalmából. Ezt persze én úgy éltem meg, mint valami eget rengető sikert. Egyébként, már gyerekkoromban is kitűntem találékonyságommal, de akkor még sejtelmem sem volt arról, hogyan válhat ez előnyömre. Mindenesetre, meglepő dolgokat is tudtam produkálni, például kiválóan tudtam visszafelé beszélni. Még verseket is megtanultam hátulról előre fele szavalni.
A tanítás iránt érzett elhivatottságot? Mert, ugye tanítóképzőt végzett.
Az igazság az, hogy máshová nem vettek fel. És éppen akkoriban indult Kaposváron Tanítóképző Főiskola, hát megpróbálkoztam vele. Nyolcszáz lány jelentkezett, mi fiúk voltunk vagy hatvanan, gondoltam, nagyszerű lesz a sok lány között. Felvettek, de hogy miként, azt jóval később tudtam meg. Tizenhét pont volt a felvételi határ, de nekem csak nyolc volt. A titkárnő odavitte a lapomat az elnökhöz, aki persze szerette volna, ha minél több fiú kerül be, amikor meglátta, hogy csak nyolc pontom van, azt mondta, az nem létezik, hogy ilyen kevés, biztosan elírták, és a nyolcas elé beírt egy egyest, így lett tizennyolc pontom.
A főiskolán aztán összehaverkodtam egy sráccal, akivel elkezdtünk paródiákat készíteni tanárokról, hallgatótársakról, ismert személyekről. Nagy sikerünk volt, sorra jártuk a termeket, végig hakniztuk az egész főiskolát, hívtak is, hogy menjünk Pestre, de aztán nem lett belőle semmi, mert a barátom megnősült, szétesett a produkció.
A diplomaszerzés után népművelőként dolgozott, aztán jött az az ominózus Rátóti Humor-fesztivál, ami Vácott került megrendezésre. Hogy került Ön oda?
A munkahelyemen szólt az egyik munkatársam, hogy olvasta az újságban, hogy lesz egy fesztivál, ahova amatőrök jelentkezését várják. Rólam akkor már sokan tudták, hogy kitűnő utánzókészségem van, tudtam például a főnökömet is utánozni. Felhívtam az illetékes titkárnőt a főnököm hangján, és kiküldetésre, vagy szabadságra küldtem magam. Szóval, rábeszéltek, hogy jelentkezzek. Antal Imre volt a konferanszié. Bíztatott bennünket, hogy óriási az érdeklődés, vannak vagy kilencezren. Majd hanyatt estem. Óriási szerencsénk volt, mi kora délután kezdtünk, és utánunk következett a nagy érdeklődéssel várt műsorszám, az emberek rögtön ebéd után ellepték a nézőteret, biztosítani akarták maguknak a legkedvezőbb helyet, s ha már ott voltak, természetesen bennünket is végig néztek. De a nevetésükből, meg a sűrűn felcsattanó tapsból ítélve, nem bánták meg, hogy előbb kijöttek jó helyet biztosítani maguknak. Ezen a fesztiválon jöttem össze Nagy Bandó Andrással, akivel csináltunk egy közös műsort, amivel jártuk az országot.
1987-ben hivatásos előadóművészi vizsgát tett. Mennyivel változott ez által a helyzete?
Tulajdonképpen ugyanazt csináltam, mint amit már előtte is, az a vizsga csak azért kellett, hogy legyen meg az is. És ezzel már brancsbelinek érezhettem magamat. Igaz, hogy már előtte is sok humoristával és nagy színésszel találkoztam, sokakkal össze is barátkoztam, de a vizsga után már nem külsősnek számítottam, hanem bekerültem a szórakoztató ipar belső köreibe. Olajozottabbá vált minden. Könnyebben kerültem nagy emberek közelébe. Antal Imrével összebarátkoztam, sokat tanultam tőle, nagyon kedveltem őt. Sinkovits Imrét szintén, ő például igazán közvetlen, mindenféle sztárattitűdtől mentes ember volt, nagyon közvetlen és kedves. Latinovits Zoltánnal egy szemesi vendéglőben találkoztam, éppen rántott gombát evett, kérdeztem, zavarhatom-e. Üljön le, fiam, maga színész, vagy még csak az szeretne lenni, mit tanult eddig? Mondom, tanítóképzőt végeztem, mire ő, szép szakma, kár lenne ott hagyni, a színészkedés, az egy áldatlan állapot, jól gondolja meg, mit szeretne inkább csinálni.
Lassan-lassan mindenkit megismertem, aki akkoriban számított a magyar szórakoztató iparban, tévéseket, rádiósokat, szerzőket és előadókat. Farkasházi Tivadar sokat segített nekem, Körmendi Jánostól sokat tanultam, és a két Imre, Antal Imre visszafogott stílusa nagy hatással volt rám, humorérzékét csak felsőfokon említhetem. Bajor Imrére meg elég volt csak ránézni, és az ember máris úgy érezte, mintha csiklandoznák. Kár, hogy sokan már nincsenek közöttünk. Elmentek ezek a nagyszerű emberek. Borzasztóan hiányoznak.
A kilencvenes években nagyon beindult a bolt az Ön számára. Hosszú időn keresztül egyszerre több projektnek is Ön volt a megálmodója, szerzője. Hogy bírta szusszal, miként jutott ideje minden kötelezettségének teljesítésére?
Jöttek a felkérések a televízió szórakoztató osztályától, a rádiókabaréba is rendszeresen írtam. „Falugyűlés”, „Lakógyűlés”, „Gyula meg az Ottó”, szerettem ezeket megalkotni, és az volt a módszerem, hogy állandóan három, négy diktafont hordtam a zsebeimben, mindegyik műsornak egyet-egyet, és bármerre jártam, ha valami eszembe jutott, vagy ha valamit láttam, hallottam, ami valamelyikbe beleillett, azt rögtön rámondtam az aktuális diktafonra. Mihelyt elég anyag gyűlt össze, letisztáztam és megvolt a következő rész. Nehéz időszak volt, de gyönyörű.
A filmezést is imádtam, kevesen tudják például, de igaz, hogy még Amerikában is forgattam filmet, nevezetesen Kabos Gyula életéről, melyből színpadi mű is készült. 2010-ben a Holnap történt című filmbeli alakításomért az egyik kereskedelmi csatorna az év színészének választott. Persze én elsősorban, mint kabarészerző és forgatókönyvíró alkottam sokat, de mint előadóművész sem vallottam kudarcot. 2003 és 2006 között egyedül írtam és szerkesztettem saját show-műsoromat, a Kató néni kabaréját, melyet akkoriban az MTV legnézettebb műsoraként tartottak számon.
Nem véletlen, hogy az Ön nevét hallván, a Kató néni jut elsősorban mindenkinek az eszébe.
Igen. Ez nem is lenne olyan nagyon nagy baj, ha a többi produkciómra is hasonló módon emlékeznének az emberek, de sajnos nem. Azt meg aztán végképp csak kevesen tudják, hogy szerzőként sokkal többet alkottam, mint amennyit elő is adtam. Előfordult már az is, hogy valaki dicsért egy kabaréjelenetet, amit valaki más adott elő, nem én, és amikor mondtam neki, mennyire örülök, hogy tetszik neki, hiszen én írtam, nem akarta elhinni.
Mostanában min dolgozik?
Semmin. Pihenek. Élvezem az életet, a jogdíjakból még mindig csurran, cseppen, éhen biztos nem halok akkor sem, ha soha többé nem alkotok.
No, de mégis, hiszen még fiatal. És én úgy látom, tele van még energiával.
Nem nagyon van, akinek érdemes lenne írnom, sokan elmentek, a fiatalok pedig annyira mások manapság. Meg aztán, a műfaj is alaposan megváltozott. Régebben általában szolidan kezdtük a jelenetet, és egyre emeltük a tétet, vittük felfelé a nézők hangulatát, fel a csúcsig.
Ma meg az újak az első mondatukkal egyből a csúcsot célozzák meg, csakhogy onnan csak lefelé lehet mozdulni, vagy pedig ott kell maradni jó sokáig, ami bizony szörnyen nehéz ám…
Művész Úr, köszönjük a megtiszteltetést.
Pollák László
fotó: Csanádi Gábor
