Mácsai Pál létrehozta a színházat, amit megálmodott, a társulatot, amire vágyott. Mégis úgy gondolja, hogy minden szerepet el lehet játszani még jobban, és egy kiváló színházat is lehet folyamatosan fejleszteni, izgalmasabbá tenni. A világban örökös a változás, de megvan a helye az állandóságnak is.
Mácsai Pállal az Örkény István Színházban beszélgettünk.
Fedél Nélkül 2018. december 13. 637. szám
„Karácsonykor kiderül, hogy mindenki gyerek”
Interjú Mácsai Pállal
Kérem, hogy meséljen az idei évadról! Hogyan áll össze egy évad, milyen szempontok alapján választanak darabokat?
Az évadoknak van egy természetes alaprajza. Először, hogy mit vár tőlünk a város. Mi prózai drámaszínház vagyunk, fellengzősebb nevén művészszínház, ami nagyjából annyit jelent, hogy van állandó társulatunk, nem játszunk bulvárt, és viszonylag ritkán zenéset. De sok égtáj marad így is: kortárs és klasszikus, magyar és nem magyar, tragédia és komédia, sok szereplős vagy kisebb személyzetű, és így tovább. Minden választásnál elvárás, hogy a darab a társulatot jól mozgassa meg, tehát ne azt koptassuk, amit már tudunk, hanem legyen esélyünk új oldalunkról mutatkozni, és az is fontos, hogy a szereposztás tegye lehetővé az életkori, szerepköri váltásokat. Még számtalan szempont van, az évad tervezése bonyolult, szép feladat, tulajdonképpen az igazgatói munka közepe.
Rátérve az évadra, mi gyakran dolgozunk úgynevezett talált szövegekkel, eredetileg nem színpadra írt anyagokkal: ilyen az idei első bemutatónk is. Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas orosz író négy nagy interjú-kötetét felhasználva csináltunk előadást Secondhand – szovjetűdök címen. A kötetek a posztszovjet világ alakjait hozzánk elénk: ezekből a portrékból, történetekből, képekből válogattak a rendezők, Bagossy László és Kovács D. Dániel. Ez szokatlan: két rendező. Különösen, hogy nem is ketten voltak, hanem nyolcan – hiszen a Színművészeti egyetemi rendezőosztályukra találta ki az előadást Bagossy, mint osztályfőnök. A hallgatóknak rengeteget adott, hogy valódi társulattal dolgoztak együtt, először életükben. Húsz jelenet és monológ pásztáz végig a közelmúlton, amiről kiderül, nem feltétlen múlt, ami elsőre annak látszik.
Második bemutatónk magyar klasszikus, Szép Ernő Patika című, szeretnivaló komédiája, és miután Mohácsi János rendezi, várhatjuk, hogy új helyzetek is színpadra kerülnek. Amikor testvérével, írótársával pár évvel ezelőtt a Liliomfit állították színre nálunk, akkor is bátran, nagyszerűen bolondították meg az eredeti darabot.
A harmadik nagyszínpadi bemutatónk az Éjjeli menedékhely. Ascher Tamás rendezi. Az Éjjeli menedékhely metafora, nem pusztán a hajléktalanság vagy a szegénység, hanem minden elesettség és kiszolgáltatottság darabja. Eredeti címe Na dnye, A mélyben. Cseppet sem kopár érzelemvilágú csavargókat hoz elénk, hanem arról beszél, hogy a társadalmi ranglétra legalján is gazdag, árnyalt belső világok léteznek, akárcsak a látszólagos magasban.
A stúdiószínpadon kortárs az első, Jászberényi Sándor elhíresült könyve, A lélek legszebb éjszakája. Ez a díjnyertes szöveg egy haditudósító delíriumos csavargása a Közel-Keleten. Polgár Csaba rendezi. Majd ismét egy klasszikus következik, a Machbeth, négy szereplővel, Gáspár Ildikó rendezésében.
Az igazgatói munka hogyan befolyásolja a színészi pályáját? Sok szerepről kell lemondania az időhiány miatt?
Egy emberben annyi minden elfér, anélkül, hogy erre külön figyelne, vagy egyáltalán észrevenné. Egy anyuka például ébredés után gyorsszakács, amikor reggelit csinál, majd sofőr vagy utaskísérő, mert iskolába viszi a gyereket, majd dolgozó nő, aztán bejárónő, ha éppen takarít, ismét szakács a vacsoránál, később akár tanár, amikor a gyerekeivel átveszi a leckét, aztán ügyész, mikor számonkéri a férjét, hogy mért nem vesz részt mindebben, és közgazda, mikor eldönti, belefér-e ma a büdzsébe a narancs. Ez nyolc-tíz szerep. Az igazgatás és a színészet ugyanígy elfér egymás mellett, illetve egymásban.
Arra a kérdésre, hogy hátráltat-e az igazgatás a művészetben, az a tiszta válasz, hogy igen, néha. Máskor nem. Kevesebb időm jut készülni, fel kell gyorsulnom. Néha sikerül, máskor nem. Elmaradhatnak szerepek is, de ez hozzátartozik a színészi pályához, mindannyian legalább annyi lehetséges szerepet nem játszunk el életünk során, mint amennyit eljátszunk.
Azokat a szerepeket, amiket feltétlenül szeretett volna, ha voltak ilyenek, már eljátszotta?
Nincs szerepálmom. Bár tudja mit, Ádámot szívesen játszottam volna, jobban érdekelt, mint Lucifer. A „mit”-nél fontosabb a „kivel”. A partner, a rendező, a közeg. Itt az Örkényben nagyon el vagyok kényeztetve, ez egy csodálatos társulat, nem is vágyom kimozdulni.
Szerencsénkre azért időnként kimozdul. A Terápia című sorozat pszichológusaként is imádták a nézők.
Ott is el voltam kényeztetve. Kiváló partnereim voltak, klassz forgatókönyvek és csodás rendezők. Ez talán a legszebb feladat, amit egy televíziós sorozat adhat, és alkatilag nagyon nekem való.
Egyéb filmes kimozdulások? Például a Volt egyszer egy Németországban milyen volt játszani?
Keveset filmeztem, de ennek a német filmnek nem csak ezért örültem, hanem mert jó élmény volt újra ismeretlennek lenni. A kollégák jeles német, osztrák, svájci színészek, néztek, hogy ki ez az alak, mustráltak mint régen, húsz-huszonöt éves koromban. Lássuk mit tud, virítson! Ezt nagyon élveztem.
Amikor tizennégy éve, vagy már előbb is, megálmodta ezt a színházat, akkor ilyen színházra gondolt? Azt sikerült létrehozni, amit eltervezett?
Igen, ilyet akartam – de az elégedettség úgy megy az ember előtt, mint a délibáb, nem lehet elérni. Az európai ember a fausti ember, mindig menne tovább, és abban a pillanatban, amikor azt mondja: „most jó” – akkor elviszi az ördög.
„Az ember célja a küzdés maga”, mondja a szerző, akiről elnevezték a teret, ahol az Örkény Színház van. Ami az eredeti Madách Színház, és 1939-44 között nagyon jeles, prózai- drámaszínház volt. Ez volt a minta.
Voltunk turnézni Japánban. Ott azt láttuk, hogy a japán tradicionális építészet nyolcszáz évig rezzenéstelenül volt ugyanolyan. De az istenábrázolás sem változott. Színházi tradícióik, a No-színház, a kabuki vagy a bunraku is sok száz év óta változatlan: ott annál jobb művész valaki, minél jobban hasonlít az elődeire. Mi fordítva működő, űzött alakok vagyunk. És ki tudja, melyik a jobb? Biztos, hogy a ma embere előbbre tart, mint mondjuk az antik koroké?
Akkor a jövőre nézve milyen színházat szeretne?
Jobbat. Szeretném, ha jobban játszanánk, ha többet tudnánk a világról. Az emberről.
Ha lehetek picit személyes, először élőben Mácsai Pált a vigándpetendi mezőn láttam a Befogad és kitaszít a világ című Villon esten, ami kétszemélyes zenés színház Huzella Péterrel. Hangoskönyv is készült belőle. Egyébként sok hangoskönyvet készít. Szereti ezt a műfajt?
Az sem mostanában volt… a Villon estet egyébként változatlan formában játsszuk húsz éve. Látja, az kicsit japán.
Szeretek hangoskönyvet felvenni, hallgatni is másokét. Főleg a kocsiban, a gyerekekkel is, magamban is.
Sok-sok munka közben néha tud pihenni? Esetleg karácsonykor? Szereti a karácsonyt, hogy ünnepli?
Nyáron hagyok magamnak időt, hat hetet, de inkább két hónapot, amikor nem kell kvázi bejárni, de azért akkor is jelen vagyok hetente egyszer-kétszer.
Persze, hogy szeretem a karácsonyt. Hiszen van családom, és régóta nálunk gyűlünk össze. Sok a gyerek a tágabb famíliában, van egy asztalunk, amit óriásira lehet nyitni, néha huszonöten is vagyunk. A kicsiknek marad a klasszikus macskaasztal. Főzünk is, meg hoznak is mindenfélét, és hozzák a kempingszékeket, mert nincs huszonöt szék otthon. És persze szentül megfogadja mindenki, hogy idén nincs ajándék, csakis a gyerekeknek, de természetesen az ellenkezője lesz, mindenki kap valamit.
A Fedél Nélkül hagyománya, hogy karácsonykor rövid üzenetet kérünk olvasóinknak, terjesztőinknek, művészeinknek az interjúalanytól. Lehet saját vagy idézet, bármilyen témában, örömmel fogadjuk.
Karácsonykor kiderül, hogy mindenki gyerek. És a színházban is.
Fridrich Piroska
fotó: Nagy Gergő
