Mi itt dolgozunk a Rezső téren, a Ferencváros és a Józsefváros határán, nem messze az Üllői úttól. Nyáron, ha zöldellnek a tér fái, már-már zöldövezet, szüntelenül kajabáló óvodásokkal, télen akkora a csönd, hogy robajjal zúdul le az ágakon összegyűlt hó, máskor földre dobott kerékbilincs csörgése szakítja meg a csöndet. Ezt rendszerint hangoskodás követi.
A téren évek óta két hajléktalan él, névről ismerjük őket: Zoltán és Lajos. Többnyire a szemközti kollégium árkádja alatt ácsorognak naphosszat, hátukat a falnak támasztva. Ha meleg van, kiülnek a padra és a ping-pongozókat nézik, ha hideg van, semmit sem csinálnak, várják, hogy teljen az idő. Reggel 9 tájban jelenik meg Zoltán és Lajos, a közeli ételosztóból érkeznek. Hátizsákkal és hasadásig tömött reklámszatyrokkal jönnek, lepakolás után azonnal enni kezdenek. Ezt követően Zoltán felnyitja a csatornafedelet, lemászik a hajnali ébredés után odamentett pokrócokért és szivacsalátétekért, föladogatja. Délig alszanak. Reményük munkára már nincsen, nagyrészt föladtak mindent, a szemünk láttára öregedtek öt év alatt vagy tizenötöt. Zoltán a fűzfői papírgyárban dolgozott, munkahelye megszűnt, Lajos gépkocsit vezetett. Szállóra nem mennek, mert az erősebbek ellopnak mindent, maradnak az utcán. Csak borotválkozni és mosakodni járnak be egy-egy órára, aztán jönnek vissza a térre. A környék ismeri őket, amit tudnak, segítenek. Délutánra eltűnnek, nem tudni hova lesznek. Alkonyat környékén jelennek meg újra, előszedik a csatornába rejtett kartonpapírt, szivacsot meg pokrócot, aztán lefekszenek a földre. Őszig tartott ez a megszokott állapot, akkor a kerületi önkormányzat büntetni kezdte őket, eltűntek a környékről.
Karácsony előtt bukkantak föl megint. Bizakodva foglalták el a ház tér felőli oldalát, és összeölelkeztek, amikor a csatornafedél alatt megtalálták cuccaikat. Derűsen cigarettáztak, és elújságolták az arra járóknak, hogy az ünnepekre való tekintettel se a közterületisek, se a rendőrök nem háborgatják őket. Karácsonykor boldog új évet kívánva húzták meg az üveget.
Ez is szociálpolitika. A hatóság elfordítja fejét, és minden fejelfordítás szociálpolitikai vívmány. El is vitethetné őket, büntethetné őket halálig, de karácsonykor nem teszi.
Megállapítható, hogy ekkora züllöttség és ilyen fokú állami cinizmus korábban nem volt. A hajléktalant meg a szegényt mindig is sújtotta a megvetésnek valamekkora terhe, mindig odébb zavarták őket, igazoltatták és zaklatták, de ha odébb mentek, hagyták őket békiben. Most a hatóság megmutatja emberi arcát, karácsonykor alhatnak az utcán.
Ez az állapot a hét elejéig tartott. Egy éjszaka megjelentek a közterületisek, és elszedték mindenüket. Kartonpapírt, pokrócot, szivacsot, még a csatornafödelet is fölnyittatták – ebből következik, hogy már figyelték őket, az akció csakis így lehetett kellőképp előkészített, megtervezett, gyors és hatékony. A két férfinak semmije sem maradt, zakóban, nagykabátban aludtak a kövön. Két napig tartott, mire a környék lakói föltöltötték a készleteiket, újra fölruházták őket. Zoltán és Lajos most megint ott támasztja a falat, és gyanúsan néznek minden sárgán villogó furgont, amelyik befordul az utcába. Innen az ablakból látom, amint a kartonpapírt, a szivacsot meg a pokrócot újabban máshova rejtik, de erről közelebbit nem mondhatok, mert valamelyik közrendész még vérszemet kap.
