528. szám Széppróza

Z. Ottokár

Szerző:

Z. Ottokár – saját meghatározása szerint – posztreformer, pszihodelikus, progresszív, alanyi költő volt. Igaz, ilyen kategóriát a művészet, illetve irodalomtörténet nem ismer, de mivel a költő – többek között a dematerizált, meghasonlott sóhajok szerzője – minden fórumon imígyen aposztrofálta önmagát, hinnünk kell, hogy önreflexiójával mégiscsak lehetett létjogosultsága, valóságalapja.
Igaz, nem volt egyetemes hírű költő, de Magyarországon – néhányan – ismerték a nevét; több üzemi lap is közölte verseit, és amiben a „Bekattant világ” (az Országos Elmementesítő Intézet folyóiratának ez a havonta megjelenő irodalmi melléklete) címlapján a progresszív költő fotójával több versét leközölte, s túl ezen még egy mélyinterjút is készített vele, Z. Ottokár érezte, hogy révbe ért. (Erről az újságról tudni kell, hogy sok kényszergyógykezelt, pályakezdő negyven-ötven éves-alkatú-képű és fotóművein itt kezdte nagy ívű művészi pályafutását, tudni kell, hogy abban az újságban sikk és dicsőség volt havonta megjelenni; színvonalat talán csak a Babits, Ady, Kosztolányi, stb. fémjelezte „Nyugat” folyóirattal lehetne összehasonlítani.
Mindenesetre Z. Ottokár ezt úgy érezte, és a fényképes mélyinterjú megjelenése után más emberré vált. A vad izzású, már-már tébolyultnak tűnő metaforákkal operáló, a szabad versek háborgó tengerén navigáló költő művészete letisztult, egyszerre páros ütemű magyaros tizenkettes sorokkal kezdett verselni. Igen, a név, az ismertség kötelez – gondolta a költő – legfőbb ideje, hogy valaki átörökítse a klasszikus ősök vérvonalát. Z. Ottokár magára vállalta ezt a feladatot. Igen, visszatérni a költészet aranykorához, visszatérni a gyökerekhez – Aranyhoz, Petőfihez stb. – gondolta, és csendes, szemlélődő emberré vált.
Egyszer, egy szombat délután Z. Ottokár – minden különösebb indíttatás nélkül – belevetette magát a budapesti Nagykörút világvárosi forgatagába. „Istenem, mennyi ember” rebegte magában halk lírai révületben. Ezek itt mind olvasók – mert a világ két részre oszlik: írókra és olvasókra. Istenem, milyen szép is… én vagyok az író, ők meg az olvasók. És ment tovább, szinte eszelős nyugodtsággal tekintve a szembejövőkre, amit a sétáló hölgyek némi távolságtartással vettek tudomásul, mert Z. Ottokár (finoman fogalmazva) nem volt egy Adonisz. Sajnos az történt, hogy Z. Ottokár tudta, hogy a szembejövő emberek mind-mind olvasók, de a szembe jövő emberek mind-mind nem tudták, hogy Z. Ottokár költő. A lírikus ekkor autóbuszra szállt, ahol szintén rengeteg ember volt, sőt az egy négyzetméterre eső embersűrűség alapján ez a jármű még a nagykörútnál is zsúfoltabb volt. A költő ezeket az embereket is túláradó szeretettel nézte. „Mennyi téma!” – mondta magában átszellemülten, mert tudta, hogy a világ két részre oszlik: témákra és azokra, akik megírják őket. Mennyi téma, mennyi sors, az emberi indulatok minő kavalkádja – futott át agyán – s csak az avatottak kezében mozdulhat meg a varázspálca, mely ezeket az örök feledésre ítélt, szürke sorsokat újra napfényre hozza. Az utasok azonban közönyösen néztek át Z. Ottokáron, részint mert nem tudták, hogy ők témák, másrészt meg Z. Ottokár kezében nem volt varázspálca. Késő este aztán összefutott pályatársával – egy már (majdani) jó nevű novellistával, aki egyik írásában azt fejtegette, hogy a kortárs írók – költők ismeretlenségre vannak kárhoztatva.
– Ezt hogy értetted? De hát hogy írhattál ilyet?! – vonta kérdőre pályatársát a költő.
– Hát csak úgy – válaszolt – hogy az író költő elvégre nem színész, aki minden este fellép közönsége előtt, miáltal azok megjegyzik arcukat. Még az ipari, nagy írókat, költőket is sokszor a haláluk után kezdik fényképezni, illetve lázasan keresni a róluk készült régi fényképeket. És hidd el, egy ócska reality tv-sorozat legprimitívebb celebje is ismertebb, mint a legzseniálisabb költő.
– Ugyan! – legyintett Z. Ottokár, és faképnél hagyta az írót. Ez csak egyszerűen irigy, irigyli, hogy fényképes mélyinterjú jelent meg velem. Irigyli, hogy ismert lettem.
Halkan fütyörészve indult hazafelé, de egyszer csak megtorpant, mert hirtelen elé lépett valaki. A költő egy pillanatra visszahökkent, de csakhamar rájött, hogy nincs oka az ijedtségre, mert az illető szimpatikus, megnyerő külsejű fiatalember bemutatkozott: „Romteleki Zoltán újságíró vagyok” – mondta barátságosan kezet nyújtva. „Ne haragudjon a zavarásért, a Hírdömping folyóirat irodalmi melléklete számára írok riportot az esti járókelőkről, gondolataikról, érzéseikről, életszemléletükről. Lehet, hogy valahol egy kicsit költő vagyok” – mondta szégyenlős mosollyal. „Nos, szabad megkérdeznem az ön nevét?” Z. Ottokár jóindulatúan bólintott.
– Z. Ottokár vagyok – mondta szerényen, halkan.
– Köszönöm – nyugtázta, és feltette a következő kérdést.
– Ha szabad megkérdeznem az úr foglalkozását?

– Z. Ottokár vagyok! – emelte fel kicsit hangját a költő.
– Igen, ezt értettem, de az ön foglalkozása iránt szeretnék érdeklődni.
– Z. Ottokár vagyok! – üvöltötte a progresszív poéta, és faképnél hagyta az újságírót.
Aztán hirtelen felindulásból még aznap este néhányszáz embert megszólított a költő.
– Z. Ottokár vagyok – állt meg előttük, és kezet nyújtott a gyanútlan járókelőknek. – Felismer engem? – Fájdalom, de egyetlen úr, egyetlen hölgy sem ismerte fel Z. Ottokárt. A költő mélységes csalódottságában a pohárhoz menekült. Éjféltájt kitántorgott a Duna-partra, és néhány páros ütemű tizenkettes verssort vetett egy papírlapra:

Búcsú

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja
Értetlen emberek ténferegnek rajta
Egy, csak egy költő talpon a vidéken
Agyament senkiken gondolkodik éppen
Nullák! Ganajtúrók! Értetek egyre se kár,
Meg fogjátok tudni, ki volt Z. Ottokár!

Amikor végzett, és elsiratta Arany Jánost Toldistul – mindenestül, és úgy általában az egész klasszikus költészetet, a kéziratot a rakpart betonjára tette, rádobta személyes iratait, aztán belevetette magát a Dunába.

2014 augusztus 1. díj

Kapcsolódó írások