Túrázásaink során a székelyderzsi Erődtemplom falánál induláshoz készülődünk, amikor mellettünk egy fekete ruhás, fejkendős, hajlott hátú néni.
Egészséget kívánt, majd megkérdezte honnan jöttünk. Amikor válaszoltunk ezt kérdezte:
– És Magyarország tényleg olyan szép, amilyennek mondják?
Nem várta meg a választ, hanem hiba nélkül elmondta ezt:
Járjatok be minden földet,
Melyet isten megteremtett,
S nem akadtok bizonyára
A magyar nemzet párjára.
Vajon mit kell véle tenni:
Szánni kell-e vagy megvetni? –
Ha a föld isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!
Oly szép ország, oly virító,
Szemet-lelket andalító,
És oly gazdag!… aranysárgán
Ringatózik rónaságán
A kalászok óceánja;
S hegyeiben mennyi bánya!
És ezekben annyi kincs van,
(itt hozzátette: „mert akkor még az övék volt”)
Mennyit nem látsz álmaidban.
S ilyen áldások dacára
(itt, innen nem kellene tovább mondanom, mert olyan szomorú)
Ez a nemzet mégis árva,
Mégis rongyos, mégis éhes,
Közel áll az elveszéshez.
S szellemének országában
Hány rejtett gyöngy és gyémánt van!
S mindezek maradnak ott lenn.
Vagy ha épen a véletlen
Föl találja hozni őket,
Porban, sárban érnek véget,
Vagy az inség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába,
És ha ott ragyogni látjuk,
Szánk-szemünket rájok tátjuk,
S ál dicsőséggel lakunk jól,
Hogy ez innen van honunkból.
Ez hát nemes büszkeségünk,
Melyről annyiszor mesélünk?
Azzal dicsekedni váltig,
Ami szégyenünkre válik!…
Csak a magyar büszkeséget,
Csak ezt ne emlegessétek!
Ezer éve, hogy e nemzet
Itt magának hazát szerzett,
És ha jőne most halála,
A jövendő mit találna,
Mi neki arról beszélne,
Hogy itt hajdan magyar éle?
S a világtörténet könyve?
Ott sem lennénk följegyezve!
És ha lennénk, jaj minékünk,
Ezt olvasnák csak felőlünk:
„Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig, lomhán, gyáván.” –
Oh hazám, mikor fogsz ismét
Tenni egy sugárt, egy kis fényt
Megrozsdásodott nevedre?
Mikor ébredsz önérzetre?
Majd folytatta:
– Mondják, miért írt ez a Petőfi ilyeneket?
Azután elmondta, hogy 88 éves az idén, és fogadjunk el tőle valamit. A szatyrában volt pár tojás és négy azaz négy szelet kalács. Ebből kettőt nekünk adott, hogy osszuk el. Egészséget kívánt és elcsoszogott.
Egy büdös kukkot nem tudtunk szólni!!! Én pedig leültem a székelyderzsi Erődtemplom falához és olyat tettem, ami rohadtul nem illik bele egy negyven körüli, erősen borostás túramotoros imidzsébe.
És arra gondoltam, hogy az itthoni, magukat bal- és jobboldali politikusoknak nevező gátlástalan gazemberek, akik fröcsögő nyállal próbálják fekete-fehérre mosni agyunkat, akik megosztanak, nem összekötnek, akik személyes érdekharcukkal több kárt okoznak ennek az országnak, mint eddig bárki, csak egyetlen egyszer jönnének el ide és hallgatnák meg, ahogy egy 88 éves görbe hátú öregasszony őszintén Petőfit szaval a boltból hazafelé és négy szelet kalácsából kettőt odaad vadidegen embereknek. Talán elszégyellnék magukat pont úgy, ahogy akkor, ott én.
Talán elgondolkodnának azon, hogy vajon ki és miért tette őket oda, ahol vannak, és hogy mi a dolguk a világban.