párbeszéd
– Óh Uram! Hogyan ítéled a tettet,
– kérdésemet már megbocsásd –
ahogyan a vérét vetted,
s a föld minden lakóját
sokuk, néhányuknak galád bűneikért
az élők sorából törölted?
Kérdezte Noé a vízözön után az Ő Istenét.
– Ami történt megtörtént.
Jutalom nem jár csak az érdemeseknek.
Bár én vagyok az egyedül tökéletes,
de mivel a mérleg nyelve könnyen billen,
s a harag is rossz tanácsadó, a tévedés joga megillet ígyen
Engem.
A bűn bajjal sújthat vétlent és ártatlant,
hiszen megszólalhat a lant,
ha szellő rezgi meg, de mikor az orkán
a húrokra ront már,
a fán saját ága is darabokra törik.
Fiam homlokán a tövis
a véremet ontja majd, mégis hagyom,
hogy üdvötökért haljon azon a napon.
A múlt a mának, és okulásotoknak szolgája legyen!
És nekem.
A kéz, mely enged a jelen szükségének, vele
mindig a jövőt is szabja,
és lesz általa a saját szülő anyja.
– És ha újra építi az aranyborjút és Szodomát?
És hússal eszi a húst, öl, rabol, s kokottal hál?
És a gyalázaté lesz megint az élet?
Mondd, ezzel mit érlel és mit ér el?
Hogyan tűröd majd mindezt el?… Uram!
– Haragom jelével hintem meg az utat.
Meg az eget.
Az érdemes lát is, ért is a nyelvemen.
Én megszólítom, és segítem őt.
Nem elvenni akarok, sőt!
A büntetést is saját kezére meghagyom.
Sújtja majd az önkény,… árvíz,… sújtja majd az atom,
ha ideje eljön, s nem hat az intelem.
Elveszejt házat, hazát, önnönmagát,
becsületet, Engem… Mindent.
Így múlik, pazarlik a világ.
…El… S most menj.
Viseld a sorsod, és ne kérd a tettem számon,
s ne kérdd, hogy szánom
vagy sem…
Többé sosem.
Udvarhely 2005. július 3.
