1.
Fekszem az ágyon, a kórházi ágyon. Negyven fok a lázam, a sebem pokoli tűzként ég. Valami fertőzést kaptam valamelyik látogatótól, vagy a Drogos Lánytól. Tizedik napja vagyok itt, már kezdtem rendbe jönni, sikerült néhány kilót visszaszednem abból a tízből, amit a műtét utáni éhezős napokon adtam le, és tessék, most ez a hatalmas gyulladás, az egész testem ég, leginkább a seb környéke, ott fészkel a tűz lelke-ereje-pokla-emésztő haragja, ott trónol a Sátán, főördögök az udvaroncai, Lucifer kezében villámokat szóró ostor, suhint egyet és belém nyilall a kín, a testőr ördögök kezükben hatalmas, izzó, hegyes villa, izzik a szemük és a villák hegye, időnként ők is belém szúrnak.
Jön Süni nővér, és ő is belém szúr, no persze, injekciót ad, az ügyeletes orvos rendelte nekem ezt a hatalmas adag lázcsillapítót. Süni nővér rám mosolyog.
– Ez majd segít, Lacika, meglátja milyen jót fog tenni.
Azt mondja nekem, hogy Lacika, ő, a pöttömnyi nővérke, akár valami tizenkét éves kislány, úgy néz ki, pedig legalább huszonöt biztos van. A cicije jól fejlett, ezt egyszer meglestem, amikor lehajolt valamiért, talán harminc is elmúlt már, ki tudja. Mindig siet, szörnyen lelkiismeretes, injekciót adni nagyon tud, szinte meg se érzi az ember. Visszamosolygok rá és bólintok, a mosolyom valószínűleg csáléra sikerült, látom szemeiben a szánakozást. Tovalibben apró, sietős lépteivel.
Én pedig égek tovább. Figyelem önmagam, vajon kibírom, túlélem-e ezt a borzasztó megpróbáltatást is? Hogyhogy ennyi anyagból állok, órák óta égetem magam, azaz, mit is beszélek, éget engem a sátáni láz, kínoznak a pokol munkásai, s mégis vagyok még. Minden ember ilyen sok anyagból összerakott lény, avagy én kivételt képezek, különleges matéria, hihetetlen energia alkot engem? Meddig tudok kitartani, ha nem hat a gyógyszer? És a franc egye meg, ha mégis hat, hát miért ilyen lassan kezd hozzá?! Káromkodni volna kedvem, ám mégse teszem. Két szobatársam hazafelé készülődik, már átöltöztek, a zárójelentést várják. Pedig egyikük alig öt napja feküdt be, a másik is két nappal utánam, és tessék, ők már mehetnek haza, én viszont negyven fokos lázban fetrengek az ágyban. Halálos betegen. Haldoklom, jaj, istenem, haldoklom. Vagy talán mégsem? Ó, istenem, mintha enyhülne a kín. Visszavonul a fájdalom? Remélem igen.
Úgy költözik belém a nyugalom, mint ahogy róka oson haza zsákmányával, nagyon-nagyon óvatosan az odújába.
Lebegek, lebegek pokol és mennyország között. Talán a Drogos Lány is így lebeg most, ma reggel operálták és nem ide a sebészetre hozták vissza, hanem az intenzív osztályra vitték. Szegény lány, túléli, vagy elmegy? S ha megy, akkor hová, pokolba, tisztítótűzbe, mennyországba? Remélem, túléli. Pokol pedig valószínűleg nincs is. Az emberiség egy része egyszerűen beképzeli magának. Mennyország viszont bizonyára van. Ma éjszaka éjféltájban arra ébredtem, valaki simogatja a kezemet. A Drogos Lány ült tök meztelenül az ágyam szélén. Kezem az ölében. Simogatja.
– Szia, el szeretnék mondani neked valamit. Rákos vagyok. Gyógyíthatatlan. Tegnapelőtt tudtam meg, akkor utaltak ide be operációra. Bánatomban bedrogoztam, pedig csak ritkán élek vele, nem vagyok drogfüggő. Te biztosan megértesz engem. Pontosan tudom, hamarosan meghalok.
Elhallgatott. Könnycseppeket maszatolt el az arcán. Átkozottul csinos, gondoltam, hihetetlen szerencsém van, itt ül az ágyam szélén pucéran, de jó lenne, ha akarna valamit tőlem. Valami finomat.
– Tudod, én csak jól akartam magamat érezni még egyszer utoljára, meg aztán kábultan könnyebb leküzdeni a félelmet, de holnapra halasztották a műtétemet, mert bedrogoztam. Szeretném még egyszer jól érezni magam, most már tényleg utoljára – suttogta és simogatni kezdte a combomat, lassan lehúzta a pizsamámat.
– Te csak maradj így fekve, meglátod milyen jó lesz. Simogasd a melleimet.
Valóban állati jó volt. Szobatársaim húzták a lóbőrt rendesen, erős altatót szedtek, mert különben nem tudtak volna aludni, mivel én éjszakánként hangosan horkolok. Állítólag. Nos, ennek a múlt éjjel megvolt a maga haszna. Mielőtt elbúcsúztunk, és ő visszament a szobájába, ráparancsoltam, verje ki a fejéből a halál gondolatát, és mondja utánam háromszor, mint valami eskü szövegét: nem halok meg, túlélem, legyőzöm a rákot, mert az élet szép.
2.
Kitűnően érzem magam, a mai a tizenkettedik napom itt, de ennyire jól még sosem éreztem magam. Teljesen láztalan vagyok, a sebem sem fáj, a gyulladás is eltűnt róla, az étvágyam hatalmas, virgonc lettem. Megtudtam, ebédre zöldborsós gombaleves lesz, sült hús petrezselymes burgonyával és uborkasalátával, desszertnek őszibarack kompót. Alig várom a delet, noha tízóraira bevágtam húsz deka citromos nápolyit, de hát az mindössze nyalánkságnak számít, kevésbé laktató kaja.
Tegnap még picit gyenge voltam, ami természetes a negyven fokos láz után. A szervezet kimerül az olyan nagy csatákban, ami ekkora lázzal jár. Most erősnek érzem magam. Tegnap keveset mozogtam, ma viszont fürge vagyok mint a gyík. Nagyvizit után felosontam az intenzív osztályra, megtudtam, Drogos Lány, aki mellesleg nem is drogfüggő, de ez a név itt a korházban már ráragadt lemoshatatlanul, szóval D. L. túl van a nehezén, életveszélyes állapotúból átkerült súlyos státuszba. Ez már mégis csak némi haladás, apró lépés kifelé a bajból, ám reményre jogosító lépésecske. Oda akartam menni az ágyához, szerettem volna megsimogatni a kezét, de nem engedtek a közelébe. Alukált éppen, nyugodt, tisztának tűnő alvással. A küszöbön álltam, mereven rászegeztem tekintetemet, és háromszor elmondtam gondolatban a gyógyító varázsigét: abrakadabra, párok pajzán párokként paráználkodjanak, abrakadabra, nem halhatsz meg, abrakadabra megmaradsz, abrakadabra nem halhatsz meg, túléled, mert túléled, mert az élet szép. Lehet hogy csupán képzeltem, de mintha mosoly suhant volna át az arcán.
Tegnapelőtt rövid ideig maradtam egyedül a kórteremben, kaptam két új bajtársat, mihelyt az előző kettő lelépett. Két fiatal suhanc került be megfigyelésre, állandóan vicceket meséltek, vagy azt taglalták, melyik nővérrel milyen bujálkodást csapnának legszívesebben, szerintem egyikük sem beteg. Hacsak nem agyilag. A vicceiken azért én is jókat kacagtam. Szóval derűsen telt az utóbbi idő, a lázra, gyulladásra, Sátánra már alig emlékszem. Kár, hogy ez a két srác ma már mehet haza. Ahogy látom, ők sem különösebben boldogok, biztosan szívesen üdültek volna itt még néhány napot. Egyet szundítok.
Hozzák az ebédet. A leves egyszerűen fenséges. Jól főznek ebben a kórházban, azt meg kell hagyni. Príma a sertéssült is, szobatársaim már elmentek, így rám maradt az ő adagjuk is. Duplán ebédelek, kevéske krumpli azért megmarad, azt már képtelen vagyok legyűrni, ami túl sok, az túl sok. A harmadik adagot dobozban kiteszem a hidegre, este is dagadtra zabálom magam. Ha most pofátlanul megjelenne a kaszás, én bizony kiragadnám kezéből rettegett szerszámát, és úgy lekaszálnám őt, hogy csak na. Isten bizony.
Teli hassal édes a szunyókálás, pláne olyan teli hassal, amilyen nekem van most. Szendergek. Időnként felriadok, összefolynak az álom és a valóság képei, olyan az egész, mintha egyszerre két filmet néznék. Vagy inkább, mintha egyszerre két énem lenne. Milyen jó is volna egyszerre két helyen lenni, iszonyúan vicces dolgokat művelne valahol az egyik énem, közben a másik szolidan munkálkodna, hasznos dolgokat végezne sok-sok tanú jelenlétében, és ha a tilosban járó énemet meg akarnák büntetni, a dolgos, rendes, mindenki által becsült és szeretett, tiszteletre méltó énem kihúzná a másikat a slamasztikából, mondván, azt nem is én cselekedtem, amivel vádolnak, az meg sem történt, vagy ha mégis, azt valaki más követte el, én ott sem voltam, sok-sok tanú bizonyíthatja, én egész máshol tartózkodtam, és istennek, embernek, lidércnek, társadalomnak tetsző dolgokon munkálkodtam. Tessék tőlem bocsánatot kérni az alaptalan, aljas, abszurd gyanúsításért.
3.
Ma délelőtt lehozták D. L.-t az intenzívről, iszonyúan sápadt szegény, és belőle még mindig csövek állnak ki, csaknem megszakadt a szívem a látványtól. Amikor észrevett, próbált mosolyogni, de csak apró grimaszra futotta erejéből. bizonyára borzasztóan gyenge, én adnék neki az erőmből, ha lehetne, kár hogy nem lehet. Elhatároztam, adok neki valami szép becenevet, valami egészen különlegeset. Hosszas töprengés után elneveztem Edilkának. Edilka! Soha senkit sem hívtak még így, ez holt biztos. Kíváncsi vagyok, tetszeni fog e neki. Ha nem, kitalálok valami mást, és átnevezem.
Ebéd után látogatóim voltak, a haverok több kiló gyümölcsöt hoztak, tudják, hogy élek halok érte. Egy üveg Tokaji Aszút is hoztak, ötputtonyosat, meghatottan köszöntem meg a drága nedűt, mégis csak szép dolog tőlük, ennyit rám költeni, de annak egyáltalán nem örültem, hogy rá akartak beszélni, a kórház kapujában igyam majd meg, nyomban az után, mihelyt kiengednek. Szó sem lehet róla, hiszen odakint is még sokáig gyógyszert fogok szedni, mondtam, akkor iszom meg, amikor már meggyógyultam. Zavartan sunyták le a fejüket, képtelenek elhinni, hogy a rákból ki lehet gyógyulni. Pedig igenis lehet. Majd én megmutatom nekik.
Most heverészek, lassan telnek a percek. Olvasni nincs kedvem, megfájdul a szemem, ha túl sokat olvasok. Mennyivel jobb volt, amikor még kicsi voltam, odasündörögtem a nagymamámhoz szomorú képet erőltetve magamra, és ő mindig rögtön megkérdezte, no, kibököd végre, mi baj van a bögyödben? Mire én: semmi bajom, unatkozom, mesélj valami érdekeset nagyanyó! Oly sok mesét tudott, mint ahány csillag van az égen, és fűszál a réten, csepp a tengerben és homokszem a sivatagban.
Mesélj, mesélj nagyanyó!
2015 december, 1. díj
