550. szám Interjú

Vigaszt nyújtó dalok – Beszélgetés Bródy Jánossal

Szerző:

Élő legendával ülök a Mai manó teraszán. Nem a Liszt Ferenc- és a Kossuth-díj, de még csak nem is A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje tették azzá, sokkal inkább dalainak – no és a szerzőtárssal, Szörényi Leventével közösen írt daloknak – generációkra gyakorolt hatása. Az Illés, a Fonográf, Koncz Zsuzsa vagy éppen Halász Judit előadásában népszerűvé vált szövegek mellett hét önálló lemezt adott ki, néhány dalát betiltották, mégis ismerte mindenki. Bródy Jánossal beszélgetünk dalról, művészetről, rendszerről és kritikáról, fél évszázad görög le közben.

Életed, munkásságod jól ismertek olvasóink előtt is. Van valami, amit nagyon egyértelműen, de mégsem elég hangsúlyosan látok a Bródy János életrajzokban, ez pedig a rendszerkritika. Megjelenik majd minden alkotásban, mondhatom, hogy állandó rendszereken át, és számomra külön érték, hogy úgy látom, független művész tudtál maradni…

Örülök, ha így látod! Igen, manapság a rendszerkritikus embereket hajlamosak valamilyen skatulyába betuszkolni, politikailag beszínezni, holott ez egy alapvetően lényeges, és a művészettől nem is különválasztható magatartás, hiszen a művész a jelen valóság lehetőségein túl keres magatartásformákat, mintákat, olyan ez, mint az elméleti kutatás. Nem lehet pontosan tudni, mire használható, de művésznek az a feladata, hogy olyan gondolatokkal, formákkal, mintákkal kísérletezzen, ami még nincs jelen a rendszerben.

Ábrázolás vagy jobbítás? Csak riportot akar adni a művész, vagy az a célja az elméleti kutatásnak, hogy optimalizáljon?

Azt gondolom, a művész olyan elégedetlen ember, aki azzal a világgal, amit születésekor kapott, valamilyen formában diszharmóniában van, és ezt az össze nem illést szeretné helyreállítani. És mivel mást akar, mint ami van, mindenképpen kritikus a fennállóval szemben, gyakran még a művésztársaival szemben is. Ugyan vannak művészbarátságok és -rokonszenvek, egy igazi alkotó elsősorban a saját dolgait tartja fontosnak és lényegesnek – ha nem azt tartaná fontosnak és lényegesnek, akkor nem azt csinálná. Akkor másokat követne.
Igazán nem tartom szégyennek, hogy én a rendszerváltáskor az SZDSZ kampányában részt vettem olyan nagyszerű művészek mellett, mint mondjuk a Darvas Iván. De pártpolitikus sosem akartam lenni, én egy budapesti polgárgyerek vagyok. És ez a polgári attitűd nyilvánvalóan szemben állt az 1990 előtti szocialista, időnként keményebb, időnként puhább diktatúrával, de szerintem ugyanúgy szemben áll a mai rendszerrel is.

Ez családi hagyaték, ugye?

Mondhatjuk, hogy családi hagyaték is. Ez a polgári értékrend.  Amit nagyon is hiányolok a jelenlegi társadalomból, hogy a polgári önszerveződést, a személyes autonómiát, az egyéni szabadságjogokat, a kis csoportos szabad szerveződéseket tisztelné és elfogadná. Ma már azért érzékelem azt is, hogy a hatalom centrális erőtere nem csak azért jön létre, mert a hatalmon lévők számára ez a politikailag leghatékonyabb megoldás, hanem azért is, mert a lakosság jelentős része ezt elfogadja, és kívánja is. Mert nem akar részt venni a döntésekben és szívesen átengedi a felelősséget a politikai döntéshozóknak, esetleg később lázadozik, ha úgy érzi, hogy számára kedvezőtlen döntések születnek. De a döntésekben, a vitákban nem akar részt venni.
Én azt hittem, ha lehetőség lesz rá, és Magyarország szabad lesz, önálló, szuverén ország és nem nagyhatalom által megszállt, akkor az emberek többsége, hogy úgy mondjam, felszabadult lélekkel fogja a saját érdekeit képviselni…

Mikor múlt el ez az érzés?
 
Lassan, nem egyik napról a másikra, egészen bizonyosan. Abban az időszakban nőttem föl, amikor a zenének nagyon erős hatása volt. Ugye a 60-as 70-es években az egész világon a különféle szellemi megújulás mozgalmait, a diákmozgalmakat, lázadásokat mindig kísérték dalok, mindig ott volt mellettük, mintha a zene lett volna a közvetítő eszköz. Ezek a dalok nagyon sokat jelentettek, és én akkor azt gondoltam, a dalok képesek megváltoztatni a társadalmakat. Az egyik példaképem, az amerikai Woody Guthrie, a híres népdalénekes volt, a gitárján az állt: „This machine kills fascists” – tehát hogy a gitárral szembe lehet szállni a fasizmussal. Ez ma már inkább csak ironikus dolog. A politika felé kanyarodtunk.

Művészet és politika. Legyen tudomány? Miért nem a Gábor Dénes-díjas Bródy János villamosmérnökkel ülök én itt?

Mert a zene nagyon meghatott, és elragadott a tudományos műszaki világ kizárólagos örömétől, amiben én addig nagyon hittem. A zene mindarra tudott vigaszt adni, amire a tudomány és a technika nem. A világnak különféle megközelítései lehetségesek, és én a tudományos megközelítést nagyon fontosnak tartom, de a tudomány megfogalmazza saját érvényességét, meghúzza a maga határait, az ember meg olyan, hogy azokon a határokon túl is akar valamit találni és ilyenkor valamiféle irracionális megközelítést próbál alkalmazni. Vallás, művészet, alkímia mind ugyanarról a tőről fakadnak. A zene számomra ilyesmi volt, nagy lendülettel vetettem bele magam, aztán Szörényi Leventével való találkozásom adta az újabb lökést, társat kaptam, mindkettőnk közös vágya volt, hogy saját dalainkkal, saját számokkal ugyanolyan sikereket tudjunk elérni és ugyanannyi örömet tudjunk adni a hallgatóságnak. (Illés) Lajos nem nagyon hitt ebben, sokáig ellenezte, hogy az általunk írt számok bekerüljenek a zenekari repertoárba, szerinte ezzel az akkori körülmények között csak megbukni lehetett. A 60-as évek közepén jártunk, először is saját zenét írtunk, ahhoz kellett a magyar szöveg, ráadásul olyan, ami nem üt el nagyon attól a ritmikától, hangzásvilágtól, ahogy az angol számok szóltak. Talán a Ne gondold c. szám hatására – abban már volt egy kis lázadó hang – értettem meg, ezt a kritikai szemléletet nem egyedül képviselem, ennek van érzelmi alapja az akkori fiatal generációban, hát egy idő után már úgy éreztem, nekem, egy népszerű zenekar szövegíró tagjának, felelősségem ezt megfogalmazni, egyre tudatosabban írtam a dalokat.

Időben még ’68 előtt járunk, volt hatása az eseményeknek az Illésre, a dalszövegekre?

1968. augusztus 18-án volt a Táncdalfesztivál döntője, ahol mi az Amikor én még kissrác voltam c. dallal a díjak jelentős részét megkaptuk, úgy érezhettük, most befogadottak vagyunk, a rendszer integrált minket. Két nap múlva, turnéra utaztunk a Dunántúlra, amikor találkoztunk az észak felé vonuló tankokkal, máig belém égett ez a kép,  hogy várunk a turnébuszban, amíg a tankok mennek észak felé keresztbe és valami olyan érzésem van, hogy hát lehet, hogy mi most itt valamit elértünk, de hát hihetetlen erős és kemény determináltságban élünk itt a világ keleti részén. A prágai események nagyon rokonszenvesek voltak számomra is, az elfojtása mondhatom, indulatossá tett, attól kezdve gondolom azt, hogy kritikus szemlélője voltam a rendszernek. Ez még mindig nem jelent politikai ellenzékiséget, de elkezdtem figyelni az ellenzéki figurákat, mozgalmakat, figyeltem a tiltakozásokat, hozzájutottam egy-két szamizdathoz, szóval elkezdtem érdeklődni a dolog iránt. Hogy ha „a létező szocializmus nem működik, a működő szocializmus meg nem létezik”, akkor mi van, akkor mit lehet tenni?
Más hatása is volt azonban, minket is elért a rendcsinálás, a zenekarnak egyre több konfliktusa támadt a rendfenntartó erőkkel, végül ’73-ban engem államellenes izgatás gyanújával vontak, még el is ítéltek a végén, bár nem börtönre, Illés Lajos zenekarvezetőt is nagyon szorongatták, úgyhogy ő végül is ’73 őszén elég váratlanul számunkra, egy újságcikkben bejelentette, hogy feloszlatja az Illés-zenekart.

Nem tudtak eltántorítani a szövegírástól.

Még a ’73-as események közé tartozott, hogy megjelent a Jelbeszéd c. lemez, rajta a Ha én rózsa volnék c. dallal, ami elég kalandos pályát futott be, a számot betiltották, a lemezt bezúzták. Egy ideig dilemmáztam, hogy maradhatok-e zenész vagy én most el vagyok tiltva, de aztán a Fonográf-zenekarban megjelent a steel-gitár, egy új hangszer, és mint zenészt nagyon vonzott, ez döntött.  Úgyhogy a zenekar tagjaként írtam továbbra is a szövegeket, és azt hiszem, a Fonográf időszakában váltam igazán jó szövegíróvá, akkor tanultam meg, hogyan lehet a sorok között mégiscsak megfogalmazni azt, ami nekem fontos, úgy, hogy abba a hatóság ne tudjon belekötni. Akkoriban rendkívül termékeny voltam és sok lemezt hoztunk létre, nem csak a Fonográf lemezeit írtuk, hiszen a Fonográf művészeti munkaközösség volt, és ebben a kis alkotói közösségben születtek a Koncz Zsuzsi lemezei is. Ugyanebben az időben kezdtem el Halász Judit művésznővel is a gyerekek számára írt lemezek sorozatát, abban már volt egy kicsi népnevelői indulat, hogy szépre és jóra oktassuk az újabb generációkat.
A Fonográf zenekar ’84-ben abbahagyta a működést, mert a Levente úgy döntött az István, a király sikere után, hogy ő nem akar tovább zenekarozni – amit azért később néhányszor meggondolt utána, de akkor úgy érezte, hogy ő most már színpadi zeneszerző lesz.

Augusztus közepe van, nem hagyhatjuk ki az István a Királyt, nem csak a darab, a mondanivaló is aktuális.

Ennek a mélyén az lehet, hogy olyan konfliktust sikerült színpadra állítani, ami a magyar történelemben az államalapítás óta jelen van, újra meg újra, ez a tragikus szembenállás a mondjuk így: nemzeti önrendelkezés vágya és az európai integráció eszméje között, a hagyományőrzés és a progresszió között. Ez a két áramlat a magyar történelemben nagyon tragikus módon gyakran egymás ellen hatott, sajnos a mai napig érzékelhető.

Úgy kellett volna kérdeznem: el tudod-e képzelni, hogy egyszer majd nem lesz aktuális…

Látszólag két engesztelhetetlen ellenfél áll egymással szemben, a darab nem mondja ki, kinek van igaza, viszont a közönség érzékeli, hogy mind a két megközelítés, mind a két igazság érvényes erre az országra: Koppány is és István is mi vagyunk, magyarok, és mindannyiunkban benne vannak mindketten.
Hosszú hajú ifjúként inkább Koppány, majd ahogy öregszik az ember…
Igen, ebben is van valami. De a közönségnek is borzasztóan jólesik, amikor a darab végén, a tapsrendben az István és a Koppány szerepét játszó szereplő összeölelkezik és kezet nyújt egymásnak.

Béke van?
 
Az István, a király környékén béke van, igen. A Leventével való kapcsolatom, egy ilyen szoros és sokáig tartó munkakapcsolat hasonló mélységű kapcsolat, akár egy házasság. Gyakran szoktam mondani, hogy tulajdonképpen olyanok vagyunk, mint az elvált szülők, akik a közös gyermekeink – művészeti értelemben közös alkotásaink születésnapjain és ünnepein mindig újra összejövünk, és mindig büszkék vagyunk arra, hogy ezeket mi együtt hoztuk létre. Annak ellenére, hogy nem vagyunk egyformák, mindketten tudjuk, közös alkotásaink minket már egy életre összekötöttek, sőt, talán már azon túl is. Mostanában a feszkó kevesebb közöttünk, miután mindketten elmondhatjuk magunkról, hogy kiábrándultunk azokból a politikai mozgalmakból, amiket egy időben fontosnak tartottunk.

Mit tervez Bródy János a következő ötven évre?

Hát, ez szép…, igen…, ilyen távolságba nem látok, de remélem, hogy lesz még egyszer szép a világ. Ami a munkát illeti, dolgozgatok. Időnként mondjuk így, romlott korszakaim vannak, amikor nem tudok mihez kezdeni magammal, de időről-időre feltámadok, újra összeállok, vagy összeállítanak – mert az is számít, hogy az ember felé milyen elvárásokat közvetít a közeg. És így megszülettek az önálló lemezeim, amiből most már hét van, és nagyon úgy néz ki, hogy a hetvenedik születésnapom alkalmából, ami jövőre lesz, még egy újabb, utolsó fellobbanást elvárnak tőlem…

Új dalokkal?

Legalábbis néhány új dallal. Vannak bennem gondolatok, bár tisztában vagyok azzal, a dalok a már nem jelentenek olyan sokat, mint annak idején, amikor a dalokba sűrűsödött, és bennük tört föl a máshol kimondhatatlan és nem engedélyezett gondolat és érzelmi világ.

Talán túl sok a dal, nagyon kevés tud hangsúlyossá válni. Az az ember, aki hallgatja és hallja is a dalt, ma is létezik.

Igen, én még mindig hiszem, hogy nem mindegy, miről szólnak a dalok. Tudniillik az énekelt ritmusos szövegek minden másnál jobban kötődnek az emberi lélekben, ez egy ősi kommunikációs forma, amikor az emberiség kultúrájának hajnalán nem volt semmilyen más rögzített információ. Vigaszt tudnak nyújtani, segítséget, támaszt adni. Én legalábbis nagyon megható leveleket szoktam kapni mind a mai napig a facebook oldalamon, amire időnként fölteszem a dalaimat, régebbieket és újabbakat is – és ezekre nagyon szívhez szóló megjegyzések érkeznek, hogy milyen sokat jelent valakinek egy dal, amikor épp úgy érzi, összecsaptak felette a hullámok, és akkor egy dalba is bele lehet kapaszkodni.

Zárásul kérhetek egy kis sztorit, ami kötődik hozzánk, a Fedél Nélkülhöz vagy általában a hajléktalan emberekhez?

Ismerem az újságot, és pár terjesztőjét is, ők is engem, van, aki csak beszól, hogy „helló Tini, régen láttalak…”, vagy „hozzátok jártam a Várba…”, meg ilyenek. Az a helyzet, hogy általában most már kártyával fizetek mindenhol, de mindig igyekszem néhány százast vagy kétszázast a zsebemben tartani.
Nem titkolom, hogy hajlamos vagyok a depresszióra, és néha nagyon rossz napjaim vannak. És amikor egyszer egy ilyen utcasarkon odaszólt nekem egy régi ismerős, aki a Fedél Nélkült árulta, kérdezősködött, hogy hát hogy van, művész úr, és én mondtam, hogy nagyon szarul… Erre mondta, hogy ne búsuljak, és hogy olvassam el ezt a lapot, írt benne egy verset, aminek az a címe, hogy Az élet szép… Nagyon meghatott. Szóval ő vigasztalt meg engem. És akkor rájöttem, hogy talán tényleg nem kéne a saját, gyakran önkínzó gondolataimtól szenvedni, hanem inkább örülni annak, hogy még létezünk, meg annak, aminek lehet.

Kapcsolódó írások