A kis szürkésbarna madárkák vára valóságos erődítmény: hatalmas, mintegy négy méter magas óriási bokor alkotja a belsővárat, ami talán nem is csupán egyetlen bokor, csak kívülről tűnik úgy. Ott a legnagyobb a nyüzsgés, ami tulajdonképpen láthatatlan, mert eltakarja a zöld fal, ám annál inkább hallható. A belsővár két oldalától magas, széles, sűrű zöld fal (sövény) húzódik a szemben lévő ház két sarkáig, terjedelmes udvart képezvén. A verébőrség természetesen ezeket a falakat is megszállva tartja, látni ugyan nem lehet a veréb katonákat ott sem, zsivajgásuk, hangos csipp-csipp-csiripelésük azonban elárulja jelenlétüket. Időnként a várudvaron is ugrabugrálnak, néha magányosan, máskor csoportosan, valami csak általuk ismert dolgot művelvén. Szoktak még a porban fürdeni vagy kiadós eső után a tócsákban. Hírközlésük kiváló, ha kétlábú, szárnyatlan lény közeledik az utcán vagy lép ki a ház kapuján, Verébvár népének összes tagja nyomban hírül kapja, különösen akkor, ha kutya is van a társaságában. A vészhír szempillantás alatt végigszalad a várban és a védősereg elcsitul. Aki látható helyen, például az udvaron tartózkodik éppen, gyorsan elbújik a legközelebbi zöld falban.
De azért nem mindenkitől félnek, akad kivétel is, nevezetesen az Öreg Fószer, őt szeretik a verebek, mert rendszeresen hord nekik kenyérmorzsát, néha kenyérdarabkákat is, minek is dobná a szemétbe, inkább egyék meg a kis szárnyasok. Éppen most lép ki a ház kapuján, a verébnép köré sereglik, de hamar észreveszik, nincs nála a sajtosdoboz, amiben a morzsát szokta hozni, sem zacskó kenyérdarabokkal. Csalódottan szélednek szét és csiripelnek tovább. Öreg Fószer elmegy, ám alig fél óra múltán ismét előkerül, kiflit majszol, leül a belsővár előtt a kőpadra, lecsíp egy pici darabot a kifliből, a tenyerén nyújtja a kis madarak felé, de azok bátortalanok, dehogy szállnak a karjára, azért a pici darabkáért ki lenne olyan botor, az életét kockára senki sem teszi ilyen kevés jutalomért. Igaz ugyan, hogy ez a kétlábú szárnyatlan még sosem bántott senkit, mégis jobb az óvatosság, elvégre sosem lehet tudni. Öreg Fószer türelmes. Már kezd fáradni a karja, mégis vár. Nem hiába. A háta mögötti belsővárból mint a nyíl röppen ki Merészke Verébke, lábaival dobbant a férfi csuklóján, miközben felkapja a kiflidarabot és huss, máris tovaszáll. „Ejnye, te gézengúz, hátulról támadsz, na, megállj csak, majd elkaplak én, amilyen picurka és szemtelen vagy, csakis tojó lehetsz” – gondolja az öreg. Kicsit pihenteti a karját, aztán újabb darabkát tart a tenyerén, szeme sarkából hátrafelé figyel és amint Merészke Verébke megint próbálkozik, hirtelen mozdulattal becsukja a tenyerét, el akarja kapni a ravasz kis madarat, de nem sikerül, mert az az utolsó pillanatban irányt változtat, inkább zsákmány nélkül száll tovább. „Na, mindegy, azért jól szórakoztam, mozijegyre, színházjegyre nem telik a kevéske nyugdíjamból, de engem ezek az apró jószágok is remekül elszórakoztatnak” – mormolja maga elé Öreg Fószer. Az utolsó kifli két végét leharapja, a többit nyolc darabra tépi és maga elé helyezi félkörben, méternyi távolságra.
A verebek egyre közelebb merészkednek. Az első darabot röptében kapja fel az egyik, a másodikat is, aztán a legnagyobb, a Borzas Kanveréb gyorsan odaugrál a legszélső kiflidarabhoz, felkapja és fürgén odébbáll. „Szépített a gyalogság, de még mindig a légierő vezet kettő-egyre” – nevet a férfi. Ezután hol a földön közelítő, hol a levegőből támadók szednek fel egy-egy darabkát, míg végül a legnagyobb, legsúlyosabb marad csak a férfi előtt, azt már kétszer is megkísérelték a „légierő” tagjai felragadni, csakhogy túl nehéz, egyikük sem tudta felkapni.
És ekkor Merészke Verébke, aki az iménti félresikerült kísérlete után a légierőből átállt a gyalogsághoz, ott ugrál a földön a többi gyalogos között, most hirtelen előre lendül, belecsimpaszkodik csőrével a méretes kiflidarabba és nekiveselkedik, szeretne felröppenni, ám nagyon nehéz az a teher a csőre hegyén. A kis tojó viszont szörnyen makacs, el nem eresztené azt a jókora zsákmányt, újra és újra próbálkozik. Öreg Fószer nevet, nevet, aztán hirtelen felpattan, meg akarja fogni a madárkát, de elkésik: Borzas Kanveréb a kis tojó mellé ugrik és ketten együtt már elbírják a zsákmányt, viszik a belsővárba.
Az öreg kisnyugdíjas elismerően bólogat. „Ez igen, szép mutatvány került az előadás végére” – gondolja és beslattyog a házba.
2016 augusztus, 1. díj
