526. szám Interjú

Vendégünk Szász Lilla fotóművész, közösségi alkotó

Szerző:

Szász Lillával az élet, a valóság és a társadalom viselt dolgairól beszélgetni olyan, mintha kiszakadnánk tér és idő folytonosságából. Még inkább olyan, ha ismerjük a képeit. Így, Kedves Olvasó, bár ez nem a reklám helye, ha teheted, mégis szörfölj el egy kicsit a szaszlilla.hu-n.

Azt hiszem, az átlagnál többet voltál külföldön. Ez hogy alakult?

Budapesten születtem 1977-ben. Édesapám diplomata volt, s már emiatt is sok időt töltöttem külföldön: éltünk Mongóliában, Tanzániában, később a szüleim éltek Párizsban elég hosszú ideig, ahol gyakran látogattam őket. Ösztöndíjjal voltam Oroszországban, és az USA-ban is többször.

Hogy jött a fotó az életedbe?

Gimnazista koromban a fejem tele volt képekkel, viszont nagyon rosszul rajzoltam. Elmentem a Corvin rajziskolába, hogy aztán a Képzőművészeti Egyetem festő szakára felvételizhessek, de ezt hamar elvetettem, és az ELTE orosz-esztétika szakára mentem.
Történt aztán, hogy azt álmodtam, van egy fényképezőgépem… Elmeséltem az álmom édesapámnak, ő meg egyszer csak beállított egy Minolta fényképezőgéppel. Úgy gondoltam, hogy ha már van fényképezőgépem, el kéne kezdeni fotót tanulni és jelentkeztem a Práter utcai szakmunkás képzőbe. A szakmunkásképző nem sokat adott, nem is végeztem el, de legalább a Magyar Narancshoz kerültem gyakorlatra.  Ott nagyon jó mentoraim voltak, amikor odakerültem, még ott dolgozott Pohárnok Gergő, mint képszerkesztő, majd később Déri Miki vette át a helyét, és akkoriban került oda Sióréti Gábor is. Mindannyian nagyon jó fotósok voltak, Gergő azóta zseniális operatőr lett, tőlük nagyon sokat tanultam.
Mit tanultál a szerkesztőségi munkából?

Szerencsémre a Narancs több szerkesztőséggel volt egy épületben, és ezért elég sok fotóssal találkoztam. Komoly műhelymunka volt! Nem mondanám, hogy nagyon megtanultam laborálni, de legalább láthattam, hogy működött az akkori analóg technológia.
A Narancsra egyébként már akkor is jellemző volt, hogy a képet nem rendelték alá a szövegnek, a szöveget és a képet egyenrangúnak tekintették. Emiatt is fontos volt, hogy a kép nagyon jó legyen, azért, hogy képes legyen átértelmezni, továbbértelmezni, vagy más megközelítésbe helyezni a szöveget.
A Narancsnál az egyik konkrét feladatom az volt, hogy az archívum számára készítsek képeket, pl. egészségügyről, szociális intézményekről, romákról, stb. Hosszabb távon tudtam dolgozni egy-egy anyagon. Ez az akkori munkamódszer tanított meg sorozatokban és projektekben gondolkozni. Ma is ezt követem, kutatok, kapcsolatot teremtek, ápolok, fényképezek, utómunkát végzek…. egy-egy projekten akár 2-3 évig is dolgozom.

Mi történt a Narancs után?

’98-ban kaptam egy ösztöndíjat Szentpétervárra. Ez az ösztöndíj arról kellett volna szóljon, hogy nyelvet tanuljak, de mivel nem volt gondom a nyelvtudással, nem jártam be az egyetemre, viszont minden nap elmentem fotózni. A sétáimhoz vittem magammal naponta két tekercs filmet, és megfogadtam, hogy egy nap minimum egy tekercs filmet ellövök. Ekkor született meg az első komolyab anyagom, a Napfürdőzők.
A Napfürdőzők hajléktalan és munkanélküli embereket ábrázol, akik a Péter-Pál erőd előtt álltak napoztak, tollasoztak, múlatták az időt. Csinibaba-érzés, orosz környezetben.

A műfaj, amiben dolgozol, első ránézésre nehezen meghatározható. Volt már olyan, hogy valaki meghatározta?

Korniss Péter, akit szintén fontos mesteremnek tekintek, egy interjúban azt mondta rólam, hogy a munkám valahol a dokumentarizmus és a képzőművészeti fotográfia között helyzkedik el. Én ezt elég pontosnak gondolom, mert valóban a dokumentarizmus eszközeivel és korlátaival élek, de az eredmény mindig egy koncepció alapján továbbgondolt értelmezés.
Közösségeket fényképezek, de nem kívülről, a közösségek részévé válok én is. Közösen alkotunk, alakítunk egy performanszt, melynek végső kimenetele a képanyag. Nem engem ábrázol, hanem azt a valóságot, amit a közösség fontos, hatékony és intenzív együttléte alakít. A valóság, amit megalkotunk, ebből eredendően a közös valóságunk. A mostani munkámban például a fotóalannyal és a kiállítás kurátorával már a kezdetektől fogva együtt dolgozunk. Mindketten társszerzőként fognak szerepelni a kiállításon, hiszen közösen, együtt hoztuk létre a mi közös valóságunkat.
Egy-egy projekt elején már tudod, hogy mi lesz az alkotómunka végeredménye?
Egyáltalán nem! Először megtalálom a témát, rácsodálkozom, és utána végzem a háttérmunkát. Közben mindig figyelek arra, hogy a tudományosság ne menjen az alkotómunka, a spontán kibontakozás rovására. Egyébként vallom, hogy a valóságnál abszurdabb dolgokat nem lehet kitalálni, tapasztalatom szerint sokkal jobb, ha hagyjuk a dolgokat megtörténni, mintha elkezdenénk belenyúlkálni.
Igen, az anyagaidat elnézegetve az első benyomásom is az volt, hogy emberi viszonyokat fényképezel, a „közösségi” valóban még jobb szó rá. De miért pont ez? Miért nem tájfényképezés, vagy épületek, vagy természetfotó?
Az embereket szeretem. A természetfotónak is legfeljebb az a része érdekelne, ami az ember lenyomatáról szól. Alapvetően az emberek érdekelnek.
A valóság abszurd mélységeit fotózod, így nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg: szerinted a lét határozza meg a tudatot, vagy a tudat határozza meg a létet?
Tudat alatt az identitást érted? Ebben az esetben a válaszom, hogy helyzetfüggő. A második világháborús orosz zsidó veteránok (Elvtársak) esetében az identitás, azon belül is a szovjet zsidó identitás egy rendkívül fontos összekötő erő volt. Azok az emberek úgy kerültek az USA-ba – már általában idős korukban –, hogy nem beszélték a nyelvet, menekültstátuszuk volt, valahogy valamiből el kellett kezdeni az életüket.

És mi a helyzet a melegekkel? Az LGBTQ téma számos anyagodban megjelenik (pl.: Párok)

Valóban nagyon sok anyagomban megjelenik ez a téma. Mindig is fájt, ha a társadalom kiközösít, diszkriminál csoportokat nemi, faji, vallási vagy egyéb hovatartozásuk alapján. Egy példát mesélnék el az életből, ami szerintem elég pontosan leírja (sajnos) a mai köpönyegforgató rendszert: Voltam a Budapest Pride-on, baromi jó volt sokadmagammal közösen ünnepelni. Mégis, nagyon furcsa volt benne, hogy kordonok közé szorítottak. Aki elkésett, azt be se engedték, beragadt a kordon és az inzultáló ellentüntetők közé. A rendőrség tehetetlen volt. Persze végül megoldódott a dolog, de sehol máshol nem kerítik így el a Pride-on résztvevőket. Nagyon furcsán éreztük magunkat ettől a helyzettől, a társadalmi viszonyok abszurditásának egy tipikus leképeződése volt itt látható.
Világlátott, tanult emberként meg tudod-e fogalmazni, hogy mi az, amiben gyökeresen eltér a magyar társadalom a többihez képest?
Leginkább nyelvileg közelíteném meg ezt a kérdést. Nagyon szeretem az angol nyelvben azt, hogy pozitívan fogalmaz. Maga a nyelv nem engedi, hogy az önsajnálat és a lemondás elharapózzon. Ha valami nem tetszik az angolnak, nem azt mondja, hogy – már elnézést – „ez szar”, hanem hogy nem annyira jó. Mindig megpróbál pozitívan fogalmazni. A magyarban rengeteg a negatív, és hogy csak egy példát mondjak, az öngyilkosságra utaló kifejezés: fölkötöm magam, vonat alá ugrom…
Emellett az angolszász kultúrában kifejezetten tanítják a gyerekeket vitatkozni. Ott az, hogy vitatkozom, nem azt jelenti, hogy nekimegyek a másiknak, hanem hogy elmondom a saját érveimet, és másik is a sajátját. A vita nem csap át védekezésbe és támadásba, a vita az vita. Ez a tehetség, tudás a magyarokból egyszerűen hiányzik, egyre inkább jellemző, hogy van az egyik oldal, meg a másik oldal, és szétszakad az ország.
Abban biztos vagyok, hogy a nyelv hat a gondolkodásra, és viszont. Ha leülök nyugat-európaiakkal beszélni, ők nem azt nézik, mi a rossz, hanem hogy hogyan lehetne a helyzeten javítani.
Abban látsz különbséget, hogy a közösségek hogyan viszonyulnak a szegényeikhez? Hogy látod azt, hogy vannak a koldusok, meg a nagy fekete autók, egyik nem beszél a másikkal…
Egyszer odajött hozzám egy hajléktalan ember, és párszáz forintot adtam neki, mire meghatódva azt mondta, hogy aznap legalább harminc embertől kért és rajtam kívül eddig senki nem adott neki. Elszégyelltem magam, hogy az én fejemben is megfordult, hogy visszautasítom, mert sietek… Az esetleges visszautasításomban nem a pénz lett volna a lényeg, hanem a sietség: képesek vagyunk elrohanni egymás mellett.
Egy rövid ideig a Kontakt fotóművészeti kurzusok kapcsán volt lehetőségem hajléktalan embereket tanítani. Fantasztikus élmény volt. Főleg azt fáj magamon is észrevenni, hogy kezdek elfásulni a fölött, amilyen sokan vannak. Nem tudok érzéketlenül elmenni a mellett, hogy mi történik velük. Mindig felteszem magamnak azt a kérdést, hogy vajon jó ember vagyok-e, hogy csak ennyit teszek? Nem tudnék-e esetleg többet tenni valahogy?
Jelenleg is megtekinthető egy kiállításod. Hol és meddig pontosan?
A 2B Galériában, szeptember 3-án nyitottuk meg. Ipsics Barbarával állítunk ki közösen. A kiállítás címe: Feminine Laundry (Női Mosoda), és mindkettőnk anyaga egy-egy fontos múltbeli esemény feldolgozásával foglalkozik. Október 3-ig lehet megtekinteni
Én, mint fotó műkedvelő mindenképp elmegyek, köszönöm az interjút!

Kapcsolódó írások