Özvegy Szalkainé a szokásosnál is gyűröttebben ébredt, szemei résnyiek, vérben ázottak. Két éve „ásatta el” férjét, ezt a kifejezést használja mindmáig, amolyan utólagos bosszúállásként. Még jó – gondolta magában –, hogy hirtelen halt meg. Embólia. Tudj’ a franc, miféle, amikor kérdezték. A zárójelentés a befőttek eltevéséhez tökéletesnek bizonyult. Zoltán utánanyúlt volna az asszony kezéhez, de az elhúzta. Nem jó embernek teremtette Isten az urát, hát javítsa ki a hibáit. Nagyjából ennyit érzett. A mentősöknek ezt mondta: amikor felébredt, már csak élettelenül találta. Ivott, no, mit ivott! Vedelt, de Péterkét, közös gyermeküket nagyon szerette, őelőtte disztingválta magát, bár egyszer, dőltében majdnem ráesett a gyerekre. Zsuzsát, a feleségét sosem verte meg, még akkor sem, amikor úgy csinált, mintha véletlenül esett volna ki a pálinkásüveg a kezéből a boltból hazajövet. Direkt tette, egyértelmű. Nevetett, nevetett félelem nélkül.
Mára már Szalkainé ugyanúgy leereszti a torkán azt a fél liter töményet. Alig bír egyedül a gyerekkel, tizenöt éves, a legzűrösebb korban van. Meg a bulik, ilyen cipő, olyan pulóver, farmer kéne… Aztán többször esett be szombaton a lakásba, a hatot se ütötte el az óra, lent, a téren mindennel éltek a haverokkal, amit be lehetett szerezni. „Fáj neki az apja halála, bárhogy is viselkedett.” – így gondolta az anyja, kinövi, idővel.
Az asszony zaklatott ébredését rémálmához lehetett kötni. Álmában fiát ravatalon fekve látta. Keresztbetett kezei a mellkasán. Szipogások, nagy nyelések hangjait hallotta, ő maga megnyugodott: tudta, ha ez bekövetkezik, akkor hite ide, hite oda, saját két kezével végez magával. Mikor kiment a fojtogató légkörű ravatalozóból, mélyen lélegzett, és felnézett az égre. A sok fehér, szürke felhők között észrevett néhány kis feketét is, ezek a többiek alatt voltak és sebesebben haladtak társaiknál. Ezután ült fel, verejtékezve, a csurog vizes ágyban. „Istenem, drága Szűz Mária! Ne vegyétek el tőlem! Ne!!!” – tört ki a könyörgés belőle. Magára kapta hálóingjét, arcát, tarkóját hideg vízzel locsolta, majd a konyhában szendvicset készítő Péterkéhez fordult. – Szeretném, aranyom, ha ma kihagynád az iskolát. – Miért? Valami baj van? – kérdezett vissza. – Semmi, dehogy van – hazudta az asszony, aki babonásan hitt az álmokban. – Jó, akkor legalább meglátogatom Katát. Tudod, influenzás. Kata Péter szerelme volt. – Oda se mész. Itthon maradsz velem, értve vagyok?! Nem érzem magam valami jól. A szavak keményen csattantak, akár az ostor. A fiú tudta, ilyenkor kár ellenkezni, ezért egy laza „rendben”-nel hátátfordított és visszament a szobájába.
Lassan sötétség borult a lakótelepre, még vitatkoztak kicsit, miért tilos kimenni az utcára. Végre éjfél lett, megnyugodott, álomba zuhant.
Reggel megintcsak a rosszullét kerülgette. Ugyanazt álmodta, de nem figyelt, hiszen a fekete felhő kisebb lett. Hosszas veszekedés árán elérte: aznap is otthon maradt Péter. – Majd azt mondjuk, Katától kaptad el, az orvos igazolja – furfangoskodott Szalkainé. Letelt a huszonnégy óra, az anya kezdett megnyugodni. „Anyám meginná a helyi presszót, csapostul, vendégestül az egészet a szájába tömné…„ – mérgelődött a fiú.
A harmadik nap eljöttével Szalkainé álma megfelelt az eddigieknek, mit ad Isten, most sem vette észre, hogy semmivé lett az a fekete felhő. – Még ma! Csak ma maradj! Holnap, ígérem, elmehetsz! – kérlelte fiát a konyhában. – Nem. Elegem van. Mit nézzem, ahogy folyton iszol, én meg sorra bukom a tárgyakat? – emelte fel a hangját Péter, és az előre megpakolt táskájával kilépett az ajtón. Szalkainé akkor látta utoljára. Síkosak, latyakosak voltak az utak, ő ugye állandóan rohant, így került a villamos alá, ami teljesen összeroncsolta a testét. Az anya kora este tudta meg, azonnal a vodkásüvegért nyúlt, és szidta, gyalázta magát, rángatózott, a rendőrök hiába csitították, végül mentőt kellett hívniuk hozzá. A kórházban erős nyugtató-altatószert kötöttek rá az infúzióban, amitől rögtön elaludt. Álmában tizenéves kislány volt, annyi idős, mint Péterke lenne. Ő hullahopp-karikázott, a fiú a bogarakat leste a fűben. Akkor hirtelen megjelent a feje felett a fekete felhő – három testes varjú. A hullahopp-karika a földre esett. És Szalkainét beemelték a pléhkoporsóba.
2012 március, első díj
