Izgult. Sosem csinált még ilyet. Fiatalos arcán ráncok gyülekeztek. Nehéz volt magának beismernie, hogy fél, bár azzal nyugtatgatta magát, valószínűleg bárki más ugyanígy érezne hasonló helyzetben. Azt hitte, vele ez nem történhet meg soha, azonban úgy látszik az élet már csak ilyen.
Csendben ült a sötét szobában, csak a rádió duruzsolt a háttérben. Szeme a semmibe révedt és közben megpróbálta maga elé képzelni a lányt. Igaz, hogy eddig csak telefonon érintkeztek, de persze a hangja alapján már az első beszélgetés alkalmával kialakított róla egy képet. Szinte biztosra vette, hogy akinek ilyen kellemes orgánuma van, az finom, lágy vonásokkal rendelkezik és árad belőle a kedvesség. Aggódni kezdett, mi lesz, ha őt nem találja szimpatikusnak a lány. Gyorsan elhessegette magától a gondolatot és halkan a kutyát hívogatta.
– Athos, gyere ide!
Az éjfekete Labrador pillanatokkal később szorosan a lábához simult. Érdekes, hogy a ragaszkodó eb érintése mindig megnyugtatta.
– Jó kutya – mondta mosolyogva, miközben megsimogatta hűséges társa fejét.
Kis idő elteltével útra készen állt. Beakasztotta a póráz végén lévő karabinert az állaton lévő hám fémkarikájába és nehéz szívvel elindult. Amikor kiért az utcára, kabátjának belső zsebéből egy csíptetős, fekete napszemüveget vett elő, amit egy határozott mozdulattal az orrnyergére helyezett. Azután egy összecsukott fehér bot került elő, amivel pár másodperc múlva már ütemesen az aszfaltot ütögette maga előtt, és szorosan a kutya mellett haladva elindult a parkba.
A kutya jól nevelten minden kereszteződésnél megállt és mélybarna szemével a többi embert figyelte. Ahogy azok megindultak a lámpa zöld jelzésére, Athos egy alig érezhető, finom rántással a pórázon jelezte, hogy szabad az út. Tizenöt perc séta után kiértek a fákkal szegélyezett ligetes részhez. Amikor a férfi, talpa alatt meghallotta a murva surrogását, ösztönösen a lépéseit kezdte számolni.
–… harminchét, harmincnyolc… – suttogta maga elé halkan.
Ötvenhatnál határozottan megállt, összehajtotta a fehér botot, majd bal kezével óvatosan kitapogatta a padot és leült.
– Ön az? – szólalt meg mellette a már ismerős, kellemes női hang.
– Igen – válaszolta, miközben a szíve majdnem kiugrott a helyéről. – Hát maga már itt van? – kérdezte döbbenten.
– Persze, tíz perce érkeztem.
– Ne vegye tolakodásnak, de megérinthetem az arcát? – kérdezte izgatottan a férfi.
– Csak nyugodtan – válaszolta mosolyogva a nő, azután fehérbotját a padra helyezte maga mellé és keze a férfi kezét kereste.
– Ön vak?
– Sajnos igen, már gyerekkorom óta.
Miközben a fiatalember az arcát tapogatta, arra gondolt, milyen bizarr, hogy a találkozót az éjszaka közepére beszélték meg. Bár az is igaz, a napszak az ő szempontjukból nézve teljesen közömbös.
– Én is megérinthetem az ön arcát?
– Hát hogyne – felelte a férfi, majd hozzátette: – csak nem maga is vak?
– De, sajnos az vagyok. A telefonban nem mondtam, mert akkor biztos nem akart volna találkozni velem.
– Ez butaság – fogta meg a nő kezét gyengéden.
Két órás találkájuk a végéhez közeledett. Megbeszélték, hogy másnap este ugyanebben az időben, ugyanitt találkoznak, majd elbúcsúztak. A férfi felállt, kinyitotta a fehér botot, megfogta a pórázt és hazafelé indult. A nő várt még pár másodpercet, majd az ellenkező irányba ment. Miután kiért a parkból, kezdeti bizonytalan lépései egyre határozottabbá váltak. Hátrafordult egy pillanatra, azután egy kaján vigyor kíséretében összecsukta és eltette a fehér botját. Nem is volt nehéz dolga, gondolta, bár egy kicsit sajnálta a fickót. Szimpatikusnak találta, de nincs mit tenni, nem fogja az életét egy vak emberhez kötni. Egyébként is, hogyan magyarázná meg neki, a vakság álcája egy tökéletes lehetőség arra, hogy jobban megismerje a másik felet, ráadásul egyfajta magabiztosságot ad. Ha nem tetszik a partner, bármikor lelkiismeret-furdalás nélkül leléphet.
A férfi eközben hazafelé bandukolt. Hű társa ösztönösen vezette végig a város átláthatatlan dzsungelén. Utcáról-utcára haladtak. Amikor megérkeztek, a férfi kinyitotta a kaput és maga elé engedte a kutyát. A lakásba lépve leszedte a pórázt az ebről és közben arra gondolt, milyen bensőséges kapcsolat alakult ki köztük. Minden este levitte a parkba sétálni és az évek alatt összekovácsolódtak. Pedig nem is az ő kutyája, hanem a lakótársáé. Hirtelen eszébe jutott a fehér bot és a napszemüveg, amiket gyorsan visszahelyezett a bejárati ajtó melletti asztalkára, nehogy a másik szobában csendesen alvó fiatalember rájöjjön az ő kis titkára.
Az ágyban fekve elalvás előtt, maga elé idézte a nő bájos vonásait és halkan, szinte csak maga elé motyogva ennyit mondott lemondóan:
– Olyan szép, kár, hogy vak.
2014 November, 1. díj
