Vadászidény

A fejpántjához csatolt ultramodern éjszakai látókészüléke, ahogy a hajnal közeledett, egyre inkább használhatatlanná kezdett válni. Amint mind jobban erősödött a fény intenzitása, úgy bántotta a szemét a beeső luxok erőssége. De még nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy átkapcsolja a szerkezet elektronikáját nappalira, mellyel megfelelő beállítások után éppen úgy – sőt! – jelentősen felnagyítva is láthatta a terepet, akárha egy távcsövet tartott volna a kezében. Igaz, ez csak néhány tíz méterre korlátozódott, de igazán nagy hasznát vette már számtalan helyzetben. Igazán türelmes volt. Ez a hivatásával járt együtt, hiszen a türelem nem csak a célt –az elért eredményt – jelentette számára, hanem magát a túlélést, a vadászat sikerét ezen a nem mindennapi, de nyugodt lelkiismerettel kijelenthetően pokoli helyen. Tehát, nyugton maradt a rejtekhelyén, hason fekve abban a maga ásott sekély gödörben, ahonnan tisztán és jól kivehetően láthatta fegyvere távcsövén át a célpontot. Ez most nem volt más, mint egy hatalmas tojásokkal telerakott fészek. Az utolsó fészek ezen a bolygón, ebben az időben. – Már csak néhány perc. Már csak néhány perc kell hozzá… – villant át az agyán. Ezt a több évtizedes tapasztalatok, no meg az ezen közben elkerülhetetlen halálesetek révén elsajátított jártassága mondatták vele. Mármint: arról elmélkedett, hogy a bestia, akihez ez a fészek is tartozik, napkelte előtt mindenféleképpen visszatér a költőhelyére. Ekkor majd általa és a kezében tartott nagy energiájú lőfegyvere által végérvényesen a múlt homályába vész, agresszív és könyörületet nem ismerő, de már ez idáig kihalt társaival egyetemben. – Ez így van jól. Ennek így kell történnie – töprengett. Vasakaratú embernek ismerték a megbízói és csakis ezért, és nem másért kapta ezt a feladatot. Sokat és eredményesen „harcolt” már a leendő prédája és evolúciós egyugyanazon időben létező társai ellen. Ennek eredményeképp, no és a ravaszságának köszönhetően maradhatott mindeddig életben. Bíztak benne és a szaktudásában is, éppen ugyanúgy, mint az időközben rettenetesen keményen elsajátított önuralma által minden egyes alkalommal véghezvitt megfellebbezhetetlen sikereiben. A gyilkolás művésze volt. Erre ugyan nem volt túlontúl büszke, de mivelhogy világ életében máshoz nem értett, hát ezt mindenkinél nagyobb tökélyre tudta vinni. Precízen, gyorsan, pontosan és váratlanul ölt. Aki, vagy ami a célkeresztje közepébe került, immár soha többé nem menekülhetett…
Már csuromvíz volt. A verítéke és ennek az őserdőnek a magas páratartalma teljesen a testére tapasztotta a terepszín overallját. Ahogy múltak az órák, amióta a leszálló siklóból, és az időben jó néhány millió évet visszautazva a közeli tisztásra tette a lábát, szakadatlanul szemerkélt az eső. Viszketett mindenhol, még az itteni világ gyilkos levegőjét kiküszöbölendő speciális maszkja mögött is. De nem mozdulhatott. A lehető legnagyobb nyugalomban kellett várnia, mert akár egy apró nesz is elárulhatná ittlétét. Ekkor már nem ő lenne a vadász, hanem egyenesen zsákmánnyá válhatna. Nem lenne kerek e világon, ezen a bolygón olyan élőlény, aki őt megmentené a reá leső és minden bizonnyal végzetes végeredményektől. Megtanulta – meg kellett tanulnia – leküzdeni az ösztönei és a teste által az agyába küldött nemkívánatos reakciókat. A viszketésérzésektől és a reá törő izomgörcsöktől hamar meg tudott szabadulni egy régebben elsajátított jógagyakorlatot felhasználva, de a pótolhatatlan, és lénye számára elengedhetetlenül fontos víz hiányában ez már nem segíthetett. Erre, egy kis műanyag cső volt hivatott, mely a felszerelését képező piciny tartályból, mint egy szívószál adta neki az éltető folyadékot.
Hirtelen valami megmozdult a felsőteste közvetlen közelében. Csak mozgott, mozgott kellemetlenül. Gyűrűs, puha testével érintve, ránehezedve félkör alakban érezte a hóna alatti bordákon. Ezernyi apró nyomás, kicsiny lábak léptek rá, majd ismét és ismét ugyanígy távolodtak el tőle. Ki verte a hideg veríték. Érezte az arcán, a hátán végigfutó rémületet, e váratlan és nem kívánt élmény hatására. Majd közvetlenül előtte a mágneses rezonanciát és minden földi technikát egyesítő pusztító nikkel-karbonittal megedzett csövén, feltűnt egy démoni fej. Egyenesen a szeme közé nézett, és kinyitva hártyákkal teleszőtt pofáját, felé fújt. Ezután, mint aki jól végezte dolgát, vonszolva sok apró végtagján a testét, egyszerűen átmászott az „akadályon”, és ahogy jött, úgy is tűnt el az avar alatt. Nagyot fújt. – Hát, ez nem hiányzott! – tudatta magával. Amikor ismét felnézett, éles fájdalom hasított a szemébe. Már annyira megnövekedett ezen pillanatok alatt a fényerő, hogy az a szemgolyója számára elviselhetetlenné vált. Megráncolta a homlokát és az agyhullámaival összekapcsolt személyi komputer azonnal átváltott a nappali „észlelések” üzemmódba. Hiába erőltette a szemét, az előbbi fényvillanás, mely kis híján teljesen megvakította, most villogó fénykörökké manifesztálódott előtte. – Már csak ez hiányzott! – gondolta mérgesen. – Hogy az Isten verje meg ezt a dögöt, és mindent, ami csak itt van! – bosszankodott, és küzdött a hirtelen kialakult farkasvaksága ellen. Nagyokat pislogva markolta a puskája tusát, a most már csak vélt célra tartva a fegyvert. Lassan tisztulni kezdett előtte a terep. A hideg hajnali fényben és a magas páratartalom okozta vízgőzben, mintha a távolban moccant volna valami. Izgalom vett erőt rajta. Megpróbált ráfókuszálni a látottakra, de bármennyire is erőlködött, csak a gép lencséi okozta, és a kalibrációk keltette zümmögésen kívül semmi egyebet sem érzékelt a távolban. Semmi, de semmi mást, mint színes pontokat és fátyolos ködöt. És ekkor elkövetett egy óriási hibát. Ösztönszerűen, az egyik kezével a maszkja műanyag szemüvegét próbálta letörölni, mintha ez a mozdulat segítene megszüntetni az előtte ugráló színes fénypontokat. Ez az emberi fül számára is alig hallható nesz, bőven elég volt a gigantikus méretű hüllő számára, hogy tökéletesen be tudja azonosítani, a még oly távol is elhelyezkedő leendő vacsorája helyzetét, annak méretét és minden paraméterét. Egy pillanat alatt eltűnt a sűrűn nőtt növényzetben. Irtózatosan éhes volt, mert hiába portyázott egész éjszaka, bejárva több tíz négyzetkilométeres területet, testsúlyához mérten megfelelő mennyiségű táplálékra egyszerűen képtelen volt szert tenni. És ez már így ment hetek óta. Létfenntartásához éppen csak annyi élelmet tudott előteremteni, hogy nehogy felforduljon az egyik reggelen.
Yzzoe, amint rádöbbent az általa elkövetett hibájára, azonnal megpróbálta korrigálni a helyzet adta hiányosságokat. Találomra azonnal tüzet nyitott, és megeresztett egy sorozatot. Ahová a lövedékek becsapódtak – ott a távolban – égve, füstölögve dőltek sorban ki a fák. Mintha egy óriási láthatatlan kasza lendült volna munkába, és ahogy a gabonaszálakat szokás, tarolt is irgalmatlanul. Amint a füst eloszlott az ingovány felett állandóan mozgásban lévő, egyre inkább eloszló párában, felugorva kapta elő a távcsövét. Belepillantva riadtan vette tudomásul, hogy a néhány kidöntött fán és az itt-ott lángra kapott aljnövényzeten kívül semmi egyebet sem lát. Sehol a tetem, de még csak vérfoltnak sincs semmi, de semmi nyoma. – Bassza meg! Hogy a büdös kurva annyát, bassza meg! – préselte ki a fogai között a nem mindennapi válogatásban előadott mondatokat. Totálisan érezte és tudta, a helyzete egyáltalán nem nevezhető rózsásnak, és kelletlenül a kommunikátora gombja után nyúlt.
– Yzzoe hívja Dögkeselyűt! Dögkeselyű azonnali mentést kérek! 20/16-os kód! Ismétlem Dögkeselyű: 20/16-os kód! Jelentkezz!
– Itt Dögkeselyű. Vettem az adást. Körülbelül négy perc az operációs zónáig. Ismétlem. Négy perc! – Még hallotta az éteren át a sikló turbináinak egyre növekvő sivítását, azzal megszakadt a kapcsolat a pilótával. – Na, már csak ez hiányzott! – villant át az agyán. – Még négy tetves, kurva perc!
A helyzet mostani állása szerint egyet is alig fogok kibírni, nemhogy négyet? – konstatálta magában. Vadászból immár vaddá vált. Annyi év tapasztalatával a háta mögött egyszerűen nem értette, hogy hogyan is követhetett el ekkora hibát. Azonnal lépnie kell valamit. De most rögtön! Az adrenalinja az egekbe szökött, és a túléléstől hajtva mozgásba lendült. Fegyverét szorosan megmarkolva, egy lapulevelekkel sűrűn övezett csapás mentén próbált kijutni a tisztásra. Úgy vélte ezek a növények méreteikből kifolyólag kellően elrejthetik őt a vérszomjas, és minden bizonnyal felbőszített gyilkosa elől. Ahogy csak tudott, hétrét görnyedve osont mind előbbre, a tisztás felé, ahol majd reményei szerint a siklóhajó még időben felveheti őt. Arra esélye sem volt, hogy az előre megbeszélt találkozási ponthoz elérjen. Csak ez az egyetlen alkalmasnak tűnő terep kínálkozott arra, hogy a gép biztonságban landolni tudjon és kimenekítse ebből a kelepcéből. Szívből remélte, hogy az a másik az ösvényt választja, és még ezzel talán a javára is fordíthatja ezt a számára végzetesnek tűnő helyzetet. Ahogy mind közelebb került a megmenekülése tárgya felé, azaz a tisztás széléhez, úgy kezdte egyre jobban nyugtalanítani valami. Már két perc is eltelt, és ő már megtette az út javát, ám még semmilyen jel sem utalt arra, hogy a majd húsz tonnás, és közel tizenhárom métert is meghaladó, ám rövidtávon pokolian gyors Zsarnokgyík a közelében ólálkodna. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ekkora tömeggel megáldott és egy ültő helyében akár háromszázötven kilogramm húst is felzabáló állat ne csapna zajt, amikor a prédáját keresi. Balsejtelmétől gyötörve lekuporodott és minden idegszálát megfeszítve a lehető legnagyobb körültekintéssel, pusztán a hallására hagyatkozva figyelte a környezetét. Hátha hall valamilyen hangot, az állat keltette zajokból talán elcsíphet valamit. Amint éber tekintete körbejárt, fülelve, koncentrálva a körülötte lévő világra, más egyebet nem érzékelt, mint az itteni élet földöntúli hangjait és démoni szülötteinek surrogását. – Hol a nyavalyában vagy, te dög? Mutass már valamit magadból! – Ekkor hallotta meg a sikló mással össze sem téveszthető mennybéli hangját, mely egyre közelebbről hallatszott, amint közelít feléje, a bűzös vízzel áztatott rét felé.
– Itt Dögkeselyű! Látlak a biológiai azonosítómon Yzzoe. Gyere már! Nem sok van hátra. Kábé százötven méter! Indulj!
– Hallak Buz. De valami nincs itt rendjén. – Szavai közben óvatosan kikémlelt alkalmi rejtekhelye mögül. – Valami, nagyon-nagyon nem akar itt stimmel… – nem tudta befejezni a mondatot, mert a háta mögül meghallotta azt a baljós hangot, amit csak a gyík okozhatott, és amely egyre felerősödve mind közelebb került hozzá. Útjában az évszázados, több méteres, öles fák úgy törtek ketté, akárha gyufaszálak lettek volna. Az állat iszonyú súlya alatt remegett a föld, és mindennek a tetejében ehhez még velőtrázó üvöltése is párosult. Megperdült a tengelye körül és vaktában tüzet nyitott. A becsapódó plazmalövedékek is sorra döntötték ki az útjukba kerülő fákat, óriási és apró, ámde pengeéles sapnerszilánkokat hasítva ki annak kérgeiből, hogy minden életet elpusztítsanak maguk körül.  De az immár egyre erőteljesebb dübörgés egyáltalán nem akart abbamaradni. Sőt! Úgy rengette a talajt, hogy Yzzoet, majd levetette a lábáról. – Nem, nem, nem, nem – dadogta hadarva –, nem lesz ez így jó aranyoskám. Azzal sarkon perdülve és a félelemtől üvöltve vágtába kezdett a hajó felé. Bár csak elérhetne a tisztás széléig. Ott már Buz is minden bizonnyal készenlétbe helyezte a sikló fedélzeti ionvetőit, hogy a segítségére legyen. Futás közben, ahogy a földrengésszerűen egyre fokozódó dübörgés és ezzel együtt az állat is közelebb került hozzá, mind nehezebben tudott talpon maradni. – Már csak néhány méter! Már csak néhány méter! – ismételgette félhangosan, kacsázva, bukdácsolva menet közben. Éles levelek hasították át az overálját, rugalmas és erős indák csaptak korbácsként végig a testén. Szinte egyetlen szabad hely sem maradt már a bőrén, ami valamilyen sérülést ne szenvedett volna. De ez érdekelte most a legkevésbé. Tulajdonképpen nem is volt ennek a ténynek a tudatában. Csak az élni akarás, a túlélés emberfeletti ereje hajtotta előre. Már érezni vélte a mögötte loholó másik leheletét a tarkóján. Hallani vélte a szörnyű sarlószerű fogakkal teletűzdelt állkapcsának csattogását, mely minden pillanatban örökre véget vethet ennek a könyörtelen élni akarásának. Észre sem vette, hogy mikor ért ki a nyílt terepre. Félájultan, rogyadozó lábakkal gyűrte le a még hátralevő métereket, miközben a szemben elhelyezkedő, és éppen leszálláshoz készülődő keselyűből gyilkos sugarak húztak el a feje felett. A gép acéltalpai nagyot toccsanva vágódtak az iszapba. Az utolsó néhány lépést a hajó hasából lenyíló rámpáig a szó szoros értelemben félájultan tette meg. Még csak annak sem volt a tudatában, hogy a fegyverét a végén megtett métereken elhajította. Így rogyott le, hátát a mellső leszállótalpnak vetve, már teljesen feladva a küzdelmet. Megadva magát a sorsnak, hogy az beteljesíthesse rajta a reá kimért végzetét.
– Jól vagy Yzzoe? – hallotta a hozzá időközben odaérkező és leguggoló pilóta hangját. Csak bólogatni tudott, és nagyon nehezen tért magához. Egy apró szúrást érzett a nyakán: Buz fecskendője volt az, kiküszöbölendő a szerzett sérülései által elterjedő fertőzéseket. – Na, ez majd helyre ránt pajtás.
– Tehát mégsem haltam meg.
– Nem.
– Köszi pajtás.
– Nincs mit. Védelmeznem kell téged, mert te vagy az én befektetésem.
– Jó, hogy emlékeztetsz rá. – Nagy nehezen talpra kecmergett.
– Talán fogjunk hozzá a nyúzáshoz. Nem sok értékesíthető bőr maradt a dögön, de ez is több mint a semmi. Nem igaz? – bökött a még mindig sisakot viselő állával a szétroncsolt alig pár méterre heverő, szétroncsolódott oldalú tetem felé. – Meg aztán, köt a szerződésünk is a Jurassik konszernnel. Tudod, most kezdődik a Krétában ezután a Paleogén korszak után a vadászidény. Na, munkára fel társam. Szedd össze magad. – Yzzoe csak bólogatni tudott, más egyébre nem futotta az erejéből, de engedelmesen elindult a társa után. Mert a szerződés az szerződés. És a vadászidény, no és az ezzel járó pénz sem várhat…

0